Fehér Miklós

Életrajz

Család

Tagságok

• Híd Kör Egyesület
• Magyar Sportújságírók Szövetsége
• Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete
• Nemzetközi Sportújságíró Szövetség

Díjak, ösztöndíjak

• 2013Különdíj a Hét Nap riportpályázatán
• 2015I. díj a Gion Nándor Ifjúsági Regénypályázaton
• 2016Vajdasági Szép Magyar Könyv, legszebb gyermek- és ifjúsági könyv
• 2018Vajdasági Szép Magyar Könyv, legszebb tankönyvpótló kiadvány (Tigrislélek)
• 2020Az Év Pályakezdő Újságírója díj (VMÚE)

Szakirodalom

• 2016 kult ifjúsági könyvei (top 10)
  Lapis-Lovas Anett Csilla
• Fekete-fehér normalitás
  Benedek Miklós
• Jelenünk novellákba foglalva
  Fekete J. József
• Lassan minden a helyére kerül
  Fekete J. József
• Fekete normalitás fekete-fehér kontextusban
  Paraczky László
• Fekete normalitás
  Szögi Csaba
• Kire mondják, hogy normális?
  Fehér Dorottya
• Szöveg és kép áthatása
  Fekete J. József
• Nem lesz minden rendben
  Aaron Blumm
• Fehér Miklós Minden rendben lesz című kötetéről
  Jódal Rózsa
• Megéri felnőni?
  Bíró Tímea

Interjúk

• „Az írás segítségével fedezem fel a világot”
  Fehér Dorottya
• A második út a befutó
  Homolya Horváth Ágnes
• Hobbija a munkája, munkája a hobbija
  Tóth Tibor
• Minden rendben lesz
  Seregély Orsolya

Végzettség

További publikációk

• Séta a bölcsőhelyem körül

  <p><strong>Séta a bölcsőhelyem körül</strong></p> <p>Riportpályázatunk különdíjas írása</p> <p>Univerzum, Tejút, Naprendszer, Föld, Európa, Balkán-félsziget, Szerbia, Vajdaság, Bácska… Zenta. Most, hogy megjelöltük a helyét eme igen gazdag történelmű kisvárosnak, hadd mutassam be! Saját, szubjektív szemszögömből, mivel ez a Tisza menti település nem más, mint az én szülőhazám.<br /> Zenta a Délvidék egyik legrégebbi települése — egész pontosan a Krisztus utáni 1216. évben alapították (köszönet, Wikipédia, a Google a barátom, te pedig a barátnőm vagy!), egy olyan város, melyben a magyar lakosság van többségben. Éppen ezért kulturális központként is beszélhetünk róla. Kisebb számban ugyan, de szerb lakosai is vannak a városnak, és — köszönjük szépen — jól megvagyunk egymás mellett. Semmi gondunk nincs egymással, ugyanabban a közegben élünk, ugyanazokra a szórakozóhelyekre járunk, egyazon iskolában tanulunk. Nem akarom boncolgatni a témát, és távol álljon tőlem önmagunk fényezése, de azt hiszem, elfogultság nélkül állíthatom, hogy ez példaértékű. És most térjünk vissza egy kicsit arra, miért is tekinthető városunk kulturális központnak. Vizuális típus vagyok, ezért invitállak titeket egy kis turistakörútra. Így könnyebb lesz, nem? Azonkívül így mindent egyszerűen be is tudok mutatni.<br /> Induljunk! A város központjában járunk, az újonnan épült szökőkút közepén, körülöttünk magasba lövellnek a szivárvány színeiben ragyogó vízoszlopok, mintha csak az Old Faithful gejzírt látnánk. Csak éppen annak makettjét képzeljétek el. Szemben velünk a Városháza. A gimiben tanultunk valami szecesszióról... Na, ez az. Még én is felismerem. Nektek is menni fog. Gömbölyded formák, mintegy 50 méter magas, tetején a kilátóval. Kezd unalmas lenni, inkább fáradjunk beljebb! Oké. A kissé kopott, sötétkék színű öreg kapuban állunk, előttünk az Oscar-díj-átadáson látotthoz hasonlatos Vörös Szőnyeg terül el. Folytatjuk utunkat, irány a kanyargós lépcsőház! Már fent is vagyunk az egyik legszebb, egyben legunalmasabb helyiségben. Közgyűlésterem. Itt szokás megtartani a polgári esküvőt, valamint az általános iskolai ballagási műsorokat. Nemcsak én utálom az ilyen nyilvános dolgokat, ugye? Ne is figyeljünk az unalmas jogi szövegre, inkább nézelődjünk. Azta! Hát ez gyönyörű! Kicsit giccses, túldíszített, de azért rendben van. Jéé, ott meg a címerünk. Na, ez tetszik. Szép kerek pajzsban két kulcs kereszt alakban egymásra téve, a város titkainak nyitját jelképezik. Kék-sárga színek, ahogy a zászlón is. Eme zászlót gyakran láthatjátok még sporteseményeken is, beszéljünk akár hétvégi focimeccsről vagy az asztalitenisz-bajnokság országos döntőjéről. Nem akarom hirdetni, de hát mindenki „Gyufija” teljes beleéléssel lengeti minden évben. Tényleg nem tudom, hogy csinálja, de mindig, minden körülmények között mindenhol ott van. Hűű, már ennyit írtam. Rövidre kell fognom, mert kevés a hely és az idő.<br /> Rohanjunk le gyorsan az udvarba, majd a csigalépcsőn fel a kilátóba! Előtte egy falitérképen nézzük meg a török hódoltság alól való felszabadulás egyik sorsfordító csatáját, mert bizony az is itt játszódott, csak éppen egy pár évszázaddal ezelőtt. Amint kiértünk a körteraszra, már gyönyörködhetünk is Zenta és a környék festői látképében. A négyzet alakú kis asztallapokon még egy iránytű is van, amely mutatja, hogy merre van Párizs, Peking, Barcelona stb.… Aztán lehet meresztgetni a szemünket — még távcső segítségével is! Ami egyből feltűnik innen fentről, hogy szinte minden zöld. Igen, észre sem vesszük, de a városban rengeteg fa sorakozik az utak mentén. Ez talán kárpótol minket az évek óta egyre elhatalmasodó erdőirtásért. És akkor megpillantjuk a folyót, mely mindenünket élteti. Gyorsan el is döntjük, hogy sétánk egyik állomása a Tisza-part lesz. A tériszony már fellépett, ideje továbbmenni.<br /> Újra az utcán, el a Trocadero mellett, át a zebrán, majd a sarkon jobbra. Közben vetünk pár pillantást a parkra. Lassan elfog minket egy különös érzés, mely melengető, megnyugtató és egyben pezsdítő is. A Mojo Club előtt állunk, mely nemcsak a város, hanem talán egész Vajdaság szellemi központjának is nevezhető. Több mint húsz éve működik sikeresen, sokan megfordultak már itt. Igazi kulturális olvasztótégely ez a hely. A lakosság minden egyede szeretettel néz be a szőnyegek mögött lévő füstös világba. Megpihenhetünk, frissen csapolt barna sört guríthatunk le a torkunkon, rágyújthatunk egy szál cigire, s közben figyelhetjük a biliárdcsatát. A háttérben halkan szólnak a rézfúvósok, ahogyan egyszer régen Louis Armstrong is a trombitáját fújta. Egyedi hangulat, teljesen magával ragadó. Nemcsak a hétvégi színvonalas koncertekre, hanem a hétköznapok bármelyikén is érdemes ide betérni, ha éppen van egy szabad óránk, vagy lógunk a tanításról. A vidám keddet különösen ajánlom, mert olcsóbb a sör, tényleg vidám! De természetesen nemcsak alkoholizálni lehet, van rá lehetőség, hogy megismerjük az embereket is. Nemrégiben éppen egy könyvbemutató volt a klubban, igen érdekes — pszichológiai — témában. Nem csodálkoznék, ha a következő nemzedék az iskolában azt tanulja majd, hogy számos neves vajdasági író, költő, művész gyakran megfordult itt. Megemlíthetem akár Andruskó Károly grafikust, aki már egy jobb helyről néz le ránk, vagy Szögi Csabát, egy, a fiataloknak készülő hetilap jelenlegi szerkesztőjét, s akár Nagy Abonyi Árpádot is — nemcsak azért, mert négy éve tanít a gimnáziumban, hanem mert írt egy remek könyvet is Budapest, retour címen. Már nem is tudom hányadszor, de ismét csak ajánlani tudom a Mojót az erre járónak.<br /> Miután jól kipihentük magunkat, újult erővel indulhatunk tovább. Sötétedő utcák, a lámpák sárga fénye világítja be utunkat egészen a Tisza-partig. Most jobban szemügyre vesszük a Gimnázium épületét. Kissé öregedő, ütött-kopott, de az értéke a régi. Nemcsak a gimnazisták tanulnak itt, hanem az egészségügyi és a közgazdasági-kereskedelmi középiskola diákjai is. Hirtelen a vastag korlátok mellett találjuk magunkat, ott aztán lassítunk a tempón, és csak bámulunk a semmibe. A nyáron nyüzsgő túlpartra, a susogó fákra, a horgászhelyekre, miközben a hídról az autók zaja hallatszódik. Ha egy idegen látogatna szülővárosomba, biztosan ezt a helyet mutatnám meg neki elsőnek. Nemegyszer indultam már el hajnalok hajnalán egy hirtelen ötlettől vezérelve, csak azért, hogy végül itt lyukadjak ki. Egyedül lehetsz a gondolataiddal, éppen arra való hely ez, ahol a kicsit introvertáltabb személyek (mint én) elgondolkodhatnak a világ nagy kérdésein. Romantikus séták, idősödő házaspárok, hobbisportoló fiatalok színhelye is a lépcsőkkel teletűzdelt part.<br /> Fáradtan hazaballagunk, a téli estéken pohárnyi forralt bor elkortyolgatása után lassan nyugovóra térünk, mint ahogyan ez a(z) (ál)riport is a végéhez közeledik. Nem tudom, mit hoz számomra a jövő, nem is nagyon szeretek ebbe belegondolni, de valószínűleg hamarosan már jóval kevesebb időt töltök majd bölcsőhelyem körül, tovább kell ugyanis lépnem. Ezért hát engedjétek meg, hogy Pejin Attilának, a zentai Múzeum vezetőjének az ideillő szavaival zárjam a beszámolómat: “Ha el kell menni, akkor nagyon nehéz kitépni a gyökereket, hiszen a Tisza öntözi azokat”. Mert a Tisza igenis bennünk él.</p>

• Az öreg ház

  <p><strong>Az öreg ház</strong></p> <p>Az öreg ház előtt állok. Remegek. Fázom. Meztelen felsőtestemről esőcseppek csurognak le. Felnézek a magasba, a fátyolos felhőkkel borított égre, és széttárt kezekkel várom a csapást.&nbsp;<em>Most adj jelet! Adj jelet, a rohadt életbe is! Ha tényleg létezel, kérlek… adj jelet!</em>&nbsp;De nem jön semmi. Leeresztem a karomat. Itt állok az öreg ház előtt. Nem merek bemenni. Félek. Ez már nem az a ház. Szépsége megkopott, kapuja berozsdásodott, ablakai semmit sem látnak. Elsápadt, alig él. Egykoron gesztenyebarnára festett falak díszítették, ma fakó és hullafehér.</p> <p>Soha nem hittem volna, hogy húszévesen búcsút kell mondanom neki. Képtelen vagyok felocsúdni ebből a rémálomból. Ő egész életemet ismerte, én az övéből csak egy szeletnyit kaphattam. Az első lélegzetvételemkor is itt volt velem, hallotta gügyögéseimet, látta miként indulok el világhódító utamra. Együtt örült és bánkódott velem. Segített az iskolában, mikor egyszer régen az irkámon még csak ákombákom díszelgett. Büszkélkedett, alkalomadtán szégyenkezett, megbüntetett, ha rossz jegyet kaptam. Mind miattam. Én pedig észre sem vettem. Futottam a lányok után, a szeme láttára cseréltem egyiket a másikra. Ő csak annyit szólt,&nbsp;<em>okos legyél, nehogy két szék közé essél!</em>&nbsp;Lassacskán eltávolodtam tőle, de hétvégenként mégis hozzá tértem vissza. Tárt karokkal fogadott, puszit erőltetett az arcomra, ám én készakarva ellenálltam. Már bánom. Késő. Figyelmetlen voltam. Idősödött, napról-napra változott. Cserepei megritkultak, elgyöngültek. Volt, amelyik el is tűnt, volt, amelyik csak színt váltott. A padlását keresztespókok hálózták be, kik könyörtelenül zsákmányoltak, folyton csak híztak és híztak. Kívülről még tudta álcázni magát, de belülről már réges-rég elfáradt. Egyre korábban merült álomba, reggel pedig mindig egy kicsivel tovább szunyókált. Majd egyik pillanatról a másikra összeomlott.&nbsp;<em>Jól vagyok, jól vagyok</em>, mondotta ekkor. Nem hittem neki. Persze, hogy nem hittem. A falai repedezni kezdtek, az apró szépséghibák markánsabbá váltak, a szobákat összekötő hálózat erei pedig kidudorodtak.</p> <p>Az öreg ház előtt állok. Remegek. Fázom. S félek. Rettenetesen félek. Eddig itt volt nekem, holnaptól már nem lesz. Kihez fordulok majd tanácsért? Hiszen Ő mindent tud rólam. Mindig is tudott mindent. Még akkor is, ha hazudtam. Ő nagyon jól tudta, hogy nem mondok igazat. Mégis szótlan maradt, hadd tanuljak magam. Elmélázok.</p> <p>Jön Apám, átölel. Kézen fog, az eresz alá vezet. Megtöröl, teával kínál, közben megszárítja hajamat. Csöndben ülünk egymással szemben. Nincs mit mondanunk, mindketten tudjuk. Ez a ház már öreg. Itt hagy bennünket.&nbsp;<em>Eredj be hozzá, fiam</em>, közli Apám,&nbsp;<em>látni szeretne</em>. Lehúzom a maradék teámat. Nagyot sóhajtva elindulok. Odaérek az öreg ház legkedvesebb szobájához. Lenyomom a kilincset, jól megszorítom. Még egy utolsó lüktetést érzek, majd az ajtó darabokra hullik. Én pedig tudom.</p> <p>Egyedül maradtam.</p>

• Észrevétlen

  <p><strong>Észrevétlen</strong></p> <p>Egyszerre hárman akarnak összejönni velem. Két lány, egy fiú. A lányok szépek, de nem okosak. A fiú okos, de nem szép. A lányokat kedvelem, a fiút szeretem. A lányokat szeretem, a fiúkat nem. A lányokért képes vagyok bármit megtenni. A fiúknál csak a barátaimért. De értük nem bármit, hanem mindent. A lányok unalmasak, a fiú izgalmas. A lányok felizgatnak. A fiú is. A lányokkal tudnék szexelni. A fiúval nem. Lányokkal már próbáltam, fiúval még nem. Egyszerre hárman akarnak összejönni velem. Mégis egy negyedikkel álmodom.</p> <p>Veled.</p> <p>Az újév nekem csak egy dátum. Az emberek nem változnak meg egyik pillanatról a másikra. December utolsó napján és január elsején is ugyanaz vagyok. Nem egy ilyen teljesen átlagos dátumhoz fordulok változásért. Téged sem 2015 első napján kezdtelek el csodálni. A Tiszát lassan felváltotta a Duna, a töltést az egyetem mögötti futópálya. Zentát Újvidék. De téged… senki. Te maradtál. Van, ami változatlan. A kék marad kék, a gránátvörös gránátvörös. Te, szép. Minél többet látlak, annál nehezebb.</p> <p>Hány túlgondolt pillanat, álmatlan éjszaka, belém fojtott szó, melletted csöndben eltöltött perc. Szeretnék veled lenni. Szeretnék melletted lenni. Szeretnék benned lenni. Szeretnék veled egy lenni. Szeretnék a szádból kilógó szalmaszál lenni, szeretnék csöngő lenni, mit megnyomsz. Szeretnék cigarettacsikk lenni, szeretnék öngyújtó lenni, mely lángra gyújt, szeretnék cigifüst lenni, mely tüdődbe menekül. Szeretnék villanyoszlop lenni, mely sárgás fénnyel világít erkélyedre. Szeretnék a táskádban megbújó életed lenni. De legfőképpen Rubik-kocka szeretnék lenni. Mert Rubik-kocka mindig van nálad.</p> <p>Tudod milyen érzés téged ismerni? Mint kinyitni Pandora szelencéjét. A világra zúdítani a fáradtságot, a betegséget, az öregséget, a lernéi Hüdrát, a háromfejű Kerberoszt, s minden valaha létezett gonoszt. És ezt még el is viselném. De téged ismerni olyan érzés, mint kinyitni a szelencét, melyben még remény sincs. Mert te soha nem leszel az enyém. Furcsa dolog ez. Mint a falu sarkán ülő pletykáló öreg nénék, akik ma már nem egymással beszélgetnek, hanem Facebookon chatelnek. Aztán nagyritkán felnéznek, ítélkeznek a fiatalok felett, hogy bezzeg az ő idejükben…</p> <p>Ideges vagyok. Magányos vagyok. Egyszerre hárman írnak rám a Messengeren. Két fiú, egy lány. A fiúk a barátaim. A lány ismerősöm. A fiúkért mindent megtennék. A lány nem érdekel. A fiúk hülyének tartanak. A lány mindenki szerelme. A fiúk rámozdulnának. A lány csak engem akar. Nem jó ez így.&nbsp;<em>Meg van ez a világ bolondulva, föl van fordulva a pereputty a feje tetejére.</em>&nbsp;A fiúk inni hívnak. A lány elköszön. Ő azt írja nekem, szia. Én azt válaszolom,&nbsp;<em>szia</em>. Elköszönök. Nem csak úgy, hanem el. Végleg, örökre. A lány majd rájön. A fiúk már várnak.</p> <p><em>De te. Te bezzeg. Még mindig nem veszel észre engem.</em></p>

• Csendes szimfónia. In. Magyar Szó – Kilátó. 2015.
• Az óra rabja

  <p><span><span><span><strong><span><span><span>Az óra rabja</span></span></span></strong></span></span></span></p> <p><span><span><span><span><span><span>Szögi Gábornak</span></span></span></span></span></span></p> <p>&nbsp;</p> <p><span><span><span><span><span><span>Egyszer azt mondtad, azért nem hordasz órát, mert úgy érzed tőle magad, mint aki felett átveszi az irányítást ez a valami. Nem tudom, miért valamiként hivatkoztál rá, de így mondtad. Szeretném tudatni Veled, hogy igazad volt. Azért jöttem el hozzád, hogy elmondjam mennyire is.</span></span></span></span></span></span></p> <p><span><span><span><span><span><span>Nálam mindig van óra. Nem rajtam. Az már hazugság lenne. Csalni meg tudod, hogy nem szeretek – még ha nagyon is jó vagyok benne. Szóval, az órák… Remek kis szerkezetek. Akad köztük felhúzható, analóg, digitális. Használhatod őket a konyhában, a nappaliban, az autóban útközben, menetiránnyal szemben, nappal és éjszaka is. Én általában a bal kezemen hordok egyet, de előfordul, hogy a táskámban lapul meg, ám még olyan is megtörtént, hogy a zoknimba dugtam a kis ketyegőt.</span></span></span></span></span></span></p> <p><span><span><span><span><span><span>A karórámról szeretnék Veled beszélni. Illetve, én majd beszélek, Te csak hallgass meg. Abban úgyis annyira jó vagy. Mondhatni, világbajnok. Az én órám ezüst színű nemesacélból készült, feje kerek, átmérője negyvenkét, vastagsága tizenkét milliméter. Vízállóságát ötven méterig tartja meg. Hivatalos modellszáma Q472-205Y. Egyéves garanciaszerződés járt vele. Soha nem használtam ki. A barátaimtól kaptam, tizennyolcadik születésnapomra. Te nem voltál ott azon a bulin. Nem voltál a barátom. Csupán egy ismerős. Egy a sok közül.</span></span></span></span></span></span></p> <p><span><span><span><span><span><span>Most huszonegy vagyok. Az órám még megvan. Rengeteg dolgot átéltünk együtt. Akadtak részeges esték, amikor jól meghurcoltam szegényt, aztán meg még ő mentette meg az életem. Elestem a kemény aszfalton, ám mielőtt bevertem volna a fejem, segítségemre sietett és közénk állt. Valamivel kellemesebb élményként éltem meg, hogy az összevissza karcolt fedőlappal ütköztem meg, s nem az útburkolattal találkozott homloklebenyem. Ott volt romantikus találkozásokkor is, elegáns megjelenésem koronázásaként büszkén csillogott karomon. Egy ideig még alváskor sem vettem le, mert szerettem, ahogyan a fülem mellett kattogtak a másodpercek, míg én lassan álomba nem merültem. Várod már, hogy mikor dobbantok egy nagyot, igaz? Ismersz annyira, hogy tudd, nem lesz végig ilyen átlagos a mese. Mindjárt elkezdem, ne aggódj. Csak előbb szétnézek egy kicsit, nehogy valaki más is meghallja. Te is maradj csöndben. Kérlek.</span></span></span></span></span></span></p> <p><span><span><span><span><span><span>Két hónapja beszorultam a karórámba. Igen, jól hallod. Először azt hittem, egy furcsa álom az egész. Talán rémálom. Fejem felett üvegbura húzódott, alattam feketeség terült el. Próbáltam kiutat keresni, de kísérleteim folyton kudarcba fulladtak. Körkörös határvonal tartott vissza a szabadulástól. Akárhányszor elérkeztem új világom végéhez, kemény falba ütköztem. Nem voltak határfelügyelők, nem kértek tőlem útlevelet. Egy lélekkel sem találkoztam. Fogságba estem. Kicsúszott a kezeim közül az irányítás. Hatvan másodpercenként ugranom kellett egyet, különben a leghosszabb mutató lefejezett volna. Biztonságban csak a zéróponton, az óra középpontjában érezhettem magam. Ennem és innom azonban muszáj volt. A határ közelében számokat találtam, apró vonalakkal. Ízük, mint a papíré, de a semminél mégiscsak jobb volt. Vizet a világvégéről szereztem. Itt-ott találtam egy kis esőcseppet, ami ebben a különös környezetben hónapokig elegendőnek bizonyult. Lassanként berendezkedtem új otthonomban. Raktárt építettem a zéruson, folyadékot egy árokba gyűjtöttem nem messze a bázisomtól, és a szél által befújt mikroszkopikus pókhálókból még egy kényelmes kis ágyat is összetákoltam. És ekkor kezdtem el gondolkodni. Egyetlen pillanatig sem adtam fel a reményt a szabadulásomat illetően, de előbb mindenképpen fel szerettem volna térképezni a helyet. Nem én irányítottam, hanem a mutatók. A kicsi, a közepes, és a nagy. Fürgeségük fordított arányban állt hosszúságukkal. Egy véletlen folytán aztán rájöttem arra is, hogy mozgathatóságukkal is ugyanaz a helyzet. Nekifeszültem hát a másodpercmutatónak, és elkezdtem visszapörgetni az időt. Könnyedén toltam magam előtt a hosszú rudat, körbe-körbe futkároztam, egészen addig, amíg össze nem estem. Majdnem otthagytam a fogam, de sikerült az utolsó pillanatban lehajtanom a fejem. Rá kellett jönnöm, hogy hiába mozgatom könnyen a másodperceket, jelentős eredményt nem érek el ezzel a módszerrel. Egyből az óra legrövidebb mutatójához rohantam, ám zömöksége miatt mozdítani se tudtam rajta. Edzeni kezdtem hát. Hosszútávfutóvá avanzsáltam, magam előtt pedig folyamatosan a másodpercek mutatóját láttam. Bőven volt időm. Újra én irányítottam. Hamarosan a percmutatót is meg tudtam mozdítani, pár hónap múlva megpróbálkoztam az órák irányításával. Ekkor azonban kételyek lepték el elmémet. Ha visszautazom a múltba, kiszabadulok. Majd egy bizonyos dátumon újra beszorulok ebbe a ketrecbe? És ha már itt a lehetőség, miért ne tekinteném meg a jövőmet?</span></span></span></span></span></span></p> <p><span><span><span><span><span><span>Nekivetkőztem a feladatnak. Hónapok komoly edzésének köszönhetően szálkás testem minden porcikája csillogott, és már alig várta erejének fitogtatását. Bátortalanul kezdtem neki az óramutató fordításának. Eleinte csak a feladatra fókuszáltam, környezetem változásait figyelmen kívül hagytam. Élveztem az uralmat. Élveztem, hogy végre megint én kovácsolom sorsomat. Nagyon hosszú ideig utaztam előre az időben. Mindent tudni akartam. Mindent látni akartam. Nem gondolkodtam azon, hogy ezzel talán egy újabb idősíkot kreálok, vagy esetleg befolyásolom a jövőbeli cselekedeteimet. A látványra pedig pláne nem voltam felkészülve. Azonnal megbántam ostobaságomat.</span></span></span></span></span></span></p> <p><span><span><span><span><span><span>Bátyám holtan hevert az autópályán, három barátjával egyetemben. Nővérem idegroncsként tért haza Spanyolországból. Bömbölve ugrott a nyakamba, én pedig nem sírhattam. Nem engedhettem meg, hogy gyengének mutassam magam. Anyám elvesztette legidősebb fiát, aki eltartotta a családot, aki apám helyett apám volt, amikor szükségem volt rá. Borzasztó érzés lehetett neki. Nem hullajtott könnyeket, csupán bámult a messzi távolba, el a mentő- és rendőrautók mellett. A nagy semmibe, Istent keresve. Nem tudom, hogyan történt. Csak az arcokat láttam. A kép egy pillanatig tartott csupán, de örökre beégett fekete szembogaramba. Aztán megjelent apám is. Hazatért Németországból, hogy fiát elbúcsúztassa.</span></span></span></span></span></span></p> <p><span><span><span><span><span><span>Újabb kép. Temetés. Mindenki feketében, barna koporsó középen. Négyen állunk körötte. Én édesapám mellett. Némán hallgatunk. Összekuszálódott hangok jutnak el fülemhez, a kántor mögött riadt mozgolódás támad. Három rendőr jelenik meg. A tömeg rémülten nyílik szét előttük. Ránézek apámra. Bólint. Tudja. Érte jöttek. A fia temetésén. Nem ellenkezik, csattan a bilincs. Mindenki őt nézi. Rendőri kísérettel hagyja el a temetőt. Vet még egy utolsó pillantást első gyermekének koporsójára, majd lehajtja fejét. Hiba volt hazajönnie. Sikkasztás vádjával el fogják ítélni. És én ekkor kezdek el sírni.</span></span></span></span></span></span></p> <p><span><span><span><span><span><span>Küzdeni akarok. Küzdeni teljes erőmből. Összerogyásig hajtom vissza az időt. Amikor felébredek, anyám ordítását hallom. A válás előtti időszakig sikerült visszaverekednem magam. Szemrehányások sora, ribancok emlegetése, eltékozolt pénzek egész garnitúrája. Apám csak a fejét fogja. Én kimegyek a konyhába, szó nélkül a hűtőszekrényhez lépek és a tálcára teszem a kajámat. Ugyanilyen csöndben távozom. Folytatják. De tudom, hogy nemsokára vége lesz. A ház a miénk marad, apámat elküldjük, ő a szeretőjéhez költözik, majd a bíróság elől menekülve Németországba költözik. Az új családjával.</span></span></span></span></span></span></p> <p><span><span><span><span><span><span>Szabadulásra vágyom. Be vagyok rekedve ebbe az órába. Ki akarok jutni! Nem érdekel sem a múltam, sem a jövőm, csak mentsenek ki. Valaki. Akárki.</span></span></span></span></span></span></p> <p><span><span><span><span><span><span>Rab vagyok. Itt állok a jelenben, a Te sírod előtt. És rab vagyok. Az előbb is ránéztem a bal kezemre. Láttam az idő szüntelen áramló tengerét és tudom, hogy lassan mennem kell. Mert be vagyok szorulva ebbe a valamibe, ahogyan Te hivatkoztál rá. Elindulok. Ki a temetőből, egy percig rád gondolva, majd a múltamra, s végül a jövőmre. Elmélázom a látott képeken.</span></span></span></span></span></span></p> <p><span><span><span><span><span><span>Hiányzol, Barátom. Rettentően hiányzol.</span></span></span></span></span></span></p>

• A falu varázslója

  <p><strong>A falu varázslója</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Minden vasárnap, amikor az öregek imádkoznak, s a még öregebbek még jobban imádkoznak, a Varázsló eljön a faluba. Haja csapzott, mellénye szűk, nadrágja lyukacsos, nyurga teste mégis egy máguséhoz méltó: körbelengi valami varázslatos.</p> <p>Reggelente felállítja kioszkját a falu szívében, az ütött-kopott és kiszáradt kút mellé. Mindenféle csecsebecsét és tolldíszt aggat rá, szóval olyan dolgokat, amiket máshol nem tudna megvenni az ember fia. És még mielőtt a Nap láthatatlan fonalán a horizontról csúcspontjára mászna, eltűnik. Nem hiszem, hogy túlságosan kedveli a Napot.</p> <p>Szeretek a Varázsló közelében lenni, egyik nap, amikor még nem nyelte el a kámfor, magához hívatott.</p> <p>– Hé, fiacskám, ide tudnál jönni egy pillanatra? – fehér kesztyűvel intett felém.</p> <p>– Miben segíthetek? – kérdeztem bátortalanul.</p> <p>– Láttál te már esőt?</p> <p>Teljesen értetlenül álltam előtte, fogalmam sem volt, miről beszél.</p> <p>– Biztosan akkor születtél, amikor végleg megszűntek az esőzések, elég nagy a szárazság errefelé, nem igaz? Várj egy picit, adok neked valamit, amire később még szükséged lesz.</p> <p>A Varázsló közelebb lépett hozzám. Elég közel ahhoz, hogy orromat megérintse a cukorkák szeszélyes illata, valahol ott lapultak a mellényében. Vad matatásba kezdett, zsebéből egy magot és a magnál is kisebb palackokat rántott elő, amiknek belsejében színes folyadékok lézengtek. Hegyes orra alatt bohócos mosoly jelent meg.</p> <p>– Látod ezt a magot? Ültesd el a kertedben, ezeket a palackozott álmokat pedig szórd rájuk éjszakánként. Gyere vissza minden héten, újratöltöm neked az üvegeket. Tégy így, különben a magból kikelő növény elszárad. És azt nem szeretnénk.</p> <p>– Palackozott… álmok?</p> <p>– Szerencsét hoznak, bízz bennem. Szerencsét és esőt.</p> <p>Úgy tettem, ahogy kérte: kezemmel egy kis lyukat ástam, a friss pázsit közé rejtettem a magot. Apró durranás hallatszódott, ahányszor csak kinyitottam a palackokat és tartalmukat a földre öntöttem. A magvacska éhesen szívta be a szivárványszínű álmokat.</p> <p>Ezután minden héten elmentem a Varázslóhoz. Ő szó nélkül újratöltötte a parafadugós üvegeket. Néha átlátszó folyadékkal, olykor többárnyalatúval. Megköszönte a fáradozásaimat, én pedig visszaballagtam a kertembe és tovább itattam álmokkal a növényt. Lassanként kiterjesztette birodalmát, a hajtás minden éjszaka nagyobbnak tűnt.</p> <p>– Az eső az első termés megjelenése után fog beköszönni – mondta a Varázsló.</p> <p>Egy alkalommal a rutin másképpen alakult a tervezettnél. Meglátogattam a Varázslót, elkaptam tőle az álmokat – ezúttal foszforeszkálós sárgát és ciánkéket –, majd otthonom felé vettem az irányt. De nem értem haza. Megbotlottam egy kődarabban, elestem, és eltörtem a palackokat. Az álmok szerteszét hullottak. Azonnal a kiszáradt szökőkúthoz rohantam, de a Varázsló és a kioszkja ekkor már sehol sem volt. Nem jött többé a héten.</p> <p>Imádkozni kezdtem, ahogyan az öregek teszik minden nap. Beléptem a kertembe, de a növény hajtásai máris lekonyultak. Teljesen elkeseredtem, a sírást sem tudtam visszatartani. Bőgtem akár egy csecsemő, míg fel nem jött a hold, aztán lefeküdtem a törékeny ágak mellé. Élénk álmom volt: hatalmasra nőtt gombákkal, beszélő virágokkal és repülő plüssállatokkal utaztam egy zöldes világban. Amikor felébredtem, egy törzset szorítottam magamhoz, amikor pedig felálltam, még a fejemet is bevágtam egy jó erőben lévő ágba. Az én kis növényem volt az. A magvacska most hóbortos faként vetett árnyékot a kertre színes leveleivel.</p> <p>Vasárnap újra meglátogattam a Varázslót. A fáról két érett gyümölcsöt vettem le, a falu szívébe mentem, ahol tarka bódéjánál a legújabb portékákat rendezte különös fizimiskájával. Átadtam neki a fa termését, ő pedig elmosolyodott.</p> <p>– Látod fiacskám, tudtam én, hogy képes vagy rá. Most már bármelyik pillanatban eleredhet az eső.</p> <p>Majd rövid szünet után, mikor a szája szegletéből is eltűnt a mosoly, a Varázsló újra megszólalt.</p> <p>– És mondd, te mit láttál?</p>

• Duplastop. In. Magyar Szó – Kilátó. 2016.
• A szoba. In. Magyar Szó – Kilátó. 2016.
• A mesés jobb láb. In. Magyar Szó – Kilátó. 2016.
• Elhalt egy ihlet egy pirulában. In. Magyar Szó – Kilátó. 2016.
• Zavickyék lánya és anyám kolbászos paprikása

  <p><strong>Zavickyék lánya és anyám kolbászos paprikása</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>A falunapi ünnepségsorozat idején lépett be az életembe. Futott utánam. Szó szerint.&nbsp;<em>(Futnak utánam a nők... Persze, ez ebben a formában nem igaz, ferdítés, hazugság. Csak ő futott, előtte senki.)</em>&nbsp;Zavicky Sarolta virágmintás pulóvert és fekete nadrágot viselt. Festett barna haja copfba kötve ugrált, verdeste hátát. Odaugrott mellém, szinte orra bukott, csuklott egyet, köszönt.&nbsp;<em>Szia.</em>&nbsp;Édes hang, emlékszem, ez volt az első gondolatom. A második, hogy a lehető legrosszabb pillanatban küldte őt hozzám a Jóisten, a helyzet pikantériáját fokozta, hogy a falu kijelöletlen, ámde szótlan megbeszélés során mégiscsak többszörösen megjelölt bokra felé vettem az irányt. Pisálni mentem. Mit kellett volna mondanom?&nbsp;<em>Bocs, Sári, épp összehugyozom magam, nem tudnál két perc múlva visszajönni?</em>&nbsp;Ha elküldöm, soha többé nem látom. Vagy esetleg:&nbsp;<em>ha már úgyis erre jártál, segítesz fogni?</em></p> <p>Utóbbira esett a választásom. Megfogta. Na, nem&nbsp;<em>azt</em>, hanem a kabátomat. Szorította, magára vette. Megkerestem a falu legszebb bokrát, kifolyt belőlem minden, amit aznap este ittam (vizet), józan szerettem volna lenni. Részegen felfoghatatlan a varázs, ahogyan leszakad az ég, zuhog az eső, mindenki megbolondul, rohannak haza, a koncert félbeszakad, lebontják a színpadot, Zaviczky Sári meg ott áll, mint fasz a lakodalomban, és fogja a kabátomat. Senki nem tud úgy bármit is tartani, mint az öreg Zavicky lánya. Kint laknak a tanyán, a Pintér Janiéknál kell hozzájuk befordulni, menni tovább, sokáig, egyenesen a Csiga Józsiék farmjáig, azzal szemben van a birtokuk. Terebélyes porta, istállókkal, vendégházzal. Sári abban a házban szokta fogadni a barátait, egyszer engem is elhívott, kártyáztunk és társasjátékot játszottunk. Utolsóként mentem el, kaptam tőle egy puszit. Olyan igazit, hogy az ember belepirul. A tanyán tanult meg ilyen jól fogni dolgokat. Kötelet, sámlit, kantárt, birkalábat. (Birkanyíráskor mindig ő tartotta legédesebben azokat a csúnya, vaskos patákat,&nbsp;<em>erősebben, ne engedd el!</em>, ordították neki, jól rászorított, meg se mozdult az állat utána.) Gyakorlottan nyúlt hozzá bármihez, még most is, ebben az esőben. Zuhogott az átkozottja, féltem, nehogy őneki is elege legyen, szaladjon kiféle az életemből, belőlem, holott az imént botlott bele. Szaladtam volna vele, elkísértem volna a drágáját, ha évekig fut, akkor is. Maratont már teljesítettem, mit nekem pár év futás, ha a Zavickyék lánya mellettem van. Szerencsére nem ment ő semerre, nézett, visszaadta a kabátomat, ujjait összekulcsolta az enyémmel. Mint a puzzle darabkái, úgy álltak össze. Lekísértem a tóhoz, a dokknál leültünk, ráterítettem a felsőmet, bebújtunk a kapucni alá, ne ázzunk tovább. Egész közel feküdt hozzám a teste, majdnem összeértünk, képtelen voltam gondolkodni, ökögtem-makogtam, pedig azért szerettem volna józan maradni, hogy tudjam követni a fejben előre elkészített forgatókönyvet. De ott volt mellettem Zavicky Sarolta keze, lába, a Jóisten se segíthetett. Kuncogott, kivillantotta fogait, ő se beszélt sokat, bár részeg volt, úgy talán könnyebb. Cselekedni kellett, ha már a beszéd nem ment, csókolózni kellett, smárolni, ahogy a faluban mondják a fiatalok. Szívesen adtam meg magam a kísértésnek, összefonódott a nyelvünk, gusztustalanul, de jólesően, hogy kiérezzem belőle a tanyasi világ ízeit, illatait, mert a falu központjában lakva különcnek, kirekesztettnek éreztem magam. Én úgy tanultam, hogy a rendes ember tanyán él, nem házban, udvarral; bográcsosban főzi a kolbászos paprikást, nem edényben, mint anyám. És ahogy a Zavicky-lány szájüregében matattam, örömhullámok leptek el, éreztem a tanyát, az ottani tájat, lelki szemeim előtt vetítették a filmet, orrlyukaimon keresztül szívtam magamba a romantikus levegőjét. A mamát is láttam, pucolta a csirkét a vörös lábosban, tépkedte a tollakat mesterien, a tata állt, botjára támaszkodva figyelte a birkanyájat, képiesen lefestve, mintha odacövekelték volna, mellette a Patyi, mindenki Patyija, igazi juhászkutya, büszkén hallgatott, ezúttal nem kellett csaholnia. Aztán az örömhullámok hirtelen eltűntek, pedig Zavicky Sarolta bújt hozzám, mintha nem létezne a holnap, én meg a bográcsos kolbászos paprikásra gondoltam, mégsem olyan jó az, anyámét meg sem közelíti, nem úgy fortyog a pattogó tűz felett, mint a gázrezsón. Lehet, hogy a tanyának vannak hibái, a falu sem tökéletes, csak anyám paprikása az. Városba kellene költöznünk Sárival, mert vele akarom tölteni a hátralévő életemet, mielőtt hetvenegy évesen Tokióba nem kerülök, ott pedig elüt egy busz, de addig vele akarok lenni, józanon vagy részegen, vasárnap reggel pálinkát kortyolgatva. Csak maradjon mellettem a Csiga Józsiék szomszédja. És egy életnyi élet után elmondhatom neki, miután a városból visszaköltöztünk a tanyára, hogy Sári, jobban szeretlek téged, mint anyám kolbászos paprikását, viccesen még matematikailag is kifejezném, így:&nbsp;<strong>Sári &gt; anyu kolbászos paprikása.</strong>&nbsp;Ő meg csak mosolyog majd, hogy&nbsp;<em>istenem, milyen hülye vagy, bazmeg!, hát ez nem igaz, anyád kolbászos paprikásánál semmi sem jobb.</em>&nbsp;Igazat adok neki, megcsókolom a homlokát, legbelül pedig tudom, hogy&nbsp;<em>dehogynem..., dehogynem kedves Sári, te még a paprikásnál is finomabb vagy.</em></p>

• A tükörben lévő arc. In. Magyar Szó – Kilátó. 2017.
• Bossfight. In. Magyar Szó – Kilátó. 2017.
• Van ez a halál nevű dolog

  <p><strong>Van ez a Halál nevű dolog</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Tudod, az a fura, hogy igazából nem tudom, miért írok neked. Kisbetűvel karcollak a lapra, jó? Nem haragudnál. Sőt, ragaszkodnál hozzá, nem vagyok én különb senkinél, mondanád, közben köpködnéd a magokat a földre. Közeledik a születésnapom. Arra emlékeztet, hogy egy hét múlva lenne a tied, a huszonkettedik, de nem lesz, nem vagy itt, elmentél, és ebben a pillanatban miattad hiszek valamiben, hogy létezik egy hely, ami csupán csak jó, mert olyan nincs, hogy te ne ott legyél. Soha nem hittem volna, hogy ekkora hatással leszel rám. Ha itt lennél, biztosan nem erről mesélnék neked, de nem vagy itt, kénytelen leszel végighallgatni. Megint. Ki fogok hozzád menni tizenkilencedikén, elszívunk egyet, szomorú leszek, beszámolok mindenről, ami velem történik, aztán hallgatunk nagyokat. Te pedig semmit nem tehetsz az ellen, hogy egy irodalom része leszel, még ha utálnád is a rivaldafényt.</p> <p>Az utóbbi időben megint sokat jársz a fejemben. Piszkosul unom már, hogy van ez a Halál nevű dolog (Őt nagybetűvel írom, félek tőle.), aki eszembe juttat. Időnként emlékeztet arra, hogy az élet része (élet kisbetű, nem értékelem eléggé, olyan hétköznapi, hogy nem veszem észre, milyen gyönyörű valójában), és hogy ez az a rész, ami mindannyiunkkal megtörténik. Beszélünk róla, könnyedén, nyugtatgatom magam, nem a vég, hanem változás. Csak míg az életben ezt megtanultam kezelni, gyakran kockáztatok, addig a Halállal járó átalakulás továbbra is felfoghatatlan. Dühít. Felbasz, bassza meg, annyira rohadtul romantizáljuk az egészet, holott semmi szép nincs benne.</p> <p>Ez az év tele van Halállal. Meg Pokémon Go!-val, ami normális esetben kiidegelne, de most azért könyörgök, hogy mindenki Pikachut meg Charmeleont vadásszon a strandon, és esküszöm, nem fog zavarni. Örülni fogok neki. Csak Halál ne legyen. De volt egy Angliában, akadt egy a szomszédban, egy pedig nálunk. Az összes felfoghatatlan, mindegyik fáj. Céltábla vagyok, és késekkel dobál körbe. Nem fog eltalálni, előbb mindenkit kinyír, aki valamit is számít nekem, aztán döf belém.</p> <p>Amikor elmentem itthonról, még élt. Sütött a nap. Láttam, lélegzett, de azt is tudtam, nem sok van hátra. Felkészültem, megástam a sírt, jó mélyre, hogy le tudjam őt helyezni. Szenvedett. Próbált eltávolodni Haláltól, vonszolta magát, de nem menekülhetett. A konyhában találtam rájuk, Halál mosolygott, odaléptem a test mellé, lecsuktam a szemét, még egyszer utoljára megsimogattam, aztán Halál megtisztelt annyival, hogy kettesben hagyott minket pár percre. Az volt a kívánsága, hogy otthon temessük el, a kertben. Néztem egy darabig, majd megfogtam, felemeltem, és akkor jöttem rá: tényleg halott. Teljesen merev volt. Vártam, hogy a kezemben a teste görbületté hajlik, de csak egy bénult tetem volt előttem. Kivittem az udvarra, a kutyák ott ugráltak körülöttünk, ordítottam, hogy hagyjatok békén!, Hádész erre lesütötte a fejét, tudta, rosszat tett. Csábos tovább csaholt és csóválta a farkát, szagolgatta a halottat, egy idő után ráunt, továbbállt. Beborult az ég. Nem volt elég széles a sírgödör. Beletettem, leengedtem, de nem tudtam a földig ereszteni, megakadt a feje és a lába. Ekkor esett le az első könnycsepp az arcomról. Nedves lett a bőre, zsebkendővel töröltem le róla, ömlött a víz az arcomból, folyt az orromból a takony, minden rázúdult, álltam felette, aztán erőteljesen belevágtam egyet. Hallottam, ahogyan eltörnek a csontjai. Kettétörtem a lábát, kitekertem a nyakát, nyögött egy hangosat. Az öregek erre mondják, hogy kilehelte a lelkét, édes fiam. Életben volt, és én öltem meg. Három kupac földet dobtam rá a lapáttal, elegyengettem, hogy úgy tűnjön, semmi sem történt, mert Halállal így viselkedünk. Feltakarítunk utána, nehogy beköltözzön, rendetlenséget hagyjon az otthonunkban.</p> <p>Hiába ismétlem magamnak, hogy folyamatos változásban van a világ, hogy te sem lehetsz itt, ez így van rendjén, attól még fáj. A saját halálomat elviselném, de ha a közvetlen közelemben csapna le valakire, tönkretenne. Fogalmam sincs, mihez kezdenék. Felveszem az órámat. Szereztem egy újat. Digitális, multifunkciós, a boltban azt mondták, ebbe nem bírok beleszorulni, beleszorulás-gátlóval rendelkezik. Hát, hittem nekik, azóta nem volt gond, megszokásból van rajtam. Amikor néhanapján ránézek, te jutsz eszembe, és hogy mit mondtál az órákról. Nem szeretem őket, fogva tart az idő. Leengedem a karomat, majdnem a térdemig ér, megyek a dolgomra, csinálom, nem pazarlom a perceket. Kattog, pörög, számlálja a korszakokat a csuklómon, egyik a másik után suhan el. Sajnálom, hogy nem vagy itt. Annyi mindenről kellene mesélnem. Annyi mindenkiről. Épp itt fekszik mellettem, már szunyókál. Hangosan szuszog, nem horkol, csak ez az éjszakát felzaklató lélegzés állandó, de annyira édesen csinálja, hogy nem hogy nem zavar, nyugtatólag hat. Jókat vitatkoznátok, szeretnéd. Most biztosan arra számítasz, hogy az imént beborult égből potyogni kezdjenek az esőcseppek, az hozzám illő lenne. Ha egy pisztoly megjelenik a színpadon, az előbb-utóbb el is sül. De az eső még várat magára, nem döntöttem el, hogy most, vagy később szabadulunk meg a világfájdalomtól, addig jó ez a szürke felhőkkel fenntartott borongós fokozott feszültség. Közben lehet, hogy mégis elered, fájdalmat hoz magával. Vagy éppen örömöt, a kettő egyvelegét, semmi sem fekete-fehér. Talán csöpögni fog. Az is előfordulhat, hogy nyári záporként letarolja a gyümölcsöket, zivatarként tombol, esetleg más halmazállapotban csöndesen hulldogál fehér karácsonyt teremtve. Centis jégdarabokkal okoz maradandó károkat. Ha nem bírom tovább, újra megjelenek, eljövök hozzád, elszívunk egyet, szomorú leszek, beszámolok mindenről, ami velem és másokkal történik, aztán hallgatunk nagyokat. Én pedig semmit nem tehetek az ellen, hogy holt szivacsként magadba szívod a gyötrelmeket, és végre boldog leszek. Még ha nehéz is annak lenni.</p>

• Falusi körkép
• A tenger motívuma Sirbik Attila St. Euphemia című regényében. In. Csányi Erzsébet (szerk.): 16. VMTDK-rezümékötet. Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2017.
• Miminden és Károly csöndje

  <p><strong>Fehér Miklós:&nbsp;Miminden és Károly csöndje</strong></p> <p>Nyitódik a busz ajtaja,&nbsp;guten&nbsp;tag,&nbsp;guten&nbsp;tag, hallani, ahogy emberek szállnak fel, megmutatják az igazolványukat, mennek hátra, csukódik az ajtó, a busz távolodik.&nbsp;Minden az ablakból követi az eseményeket, felülnézetből, mint a madár a párkányon. Cigarettája gyöngéden ég, mélyet szippant,&nbsp;tüdeje&nbsp;telítődik. Azért dohányzik, mert szereti, hiába a rák ott, ahol. Így érzi, hogy van jobb tüdő, bal nincs, mondja az orvosnak. Herr&nbsp;Miminden, csak nem kéne ezt csinálni, de az öreg nyomja tovább. Hétvégére hazaengedik, ilyenkor végtelenül fukarul bánik az&nbsp;idejével, és ebben teljesen igaza van, mert az autóbuszt meg kell nézni, akkor is, ha két perccel korábban jön, akkor is, ha épp jégeső esik. Unokája már „kint” kezdte az általános iskolát, s legutóbb, amikor leszakadt az ég, a kócos kisgyerek nem találta a szavakat: golyó, fagy, hajtogatta a tatájának,&nbsp;Mimindennek. Jégeső, gyerekem, csúnya idő, válaszolta az öreg, belülről pedig a rákon kívül a szomorúság őrölte, hogy elvesztek anyanyelvének szavai. Így alakult, a német kisvárosba vándoroltak a jobb élet reményében, mára nem maradt más a sablonos hétköznapokon kívül. Emlékszik, amikor először járt itt, ugyanebben a házban, bár akkor vendégként, a pincéből hordta fel a tűzifát, hogy begyújtson a kandallóba. Egy hét alatt három kilót szedett fel, ismerkedett a konyhával, egy hónap alatt ötöt, mindjárt jobban nézett ki. A legközelebbi bevásárlóközpont kocsival gyorsan és könnyen megközelíthető, sportos lendülettől vezérelve inkább rollerrel közlekedett. Főúton, autóúton, hogy dudáljanak a&nbsp;gasztarbajterek, tanulja a rendet és a csendet. Másnap felfedezte a biciklijárdát, azon tolta magát lejtőnek lefelé és felfelé, harmadnap izomlázzal ágyban maradt. A vásárlás legalább sikerült, a kis kétkerekű járgány azóta is a padláson rohad, hiába a generációk sora. Furcsán korrodálódott, nem az a fajta rozsda ette meg, mint az otthoni, aztán lemaratták, fénylett, mint a fehérített fog, besárgult, pucolták, tönkre nem ment a csotrogány, féket cseréltek, kormányt állítottak. Használta szomszéd gyerek, lány, fiú, öreg és fiatal, részeg legények, de senki sem tudott úgy száguldani, mint&nbsp;Miminden. Volt benne egy különös érzés, akkor első alkalommal tanulta meg a jó időben meglökni magát, jobb lábával rugaszkodott el a földtől, előrehajolt, a tízszázalékos lejtőn olykor az autókat kerülgette. Az életben is ilyen volt, jó szót szólt, ha kellett, dirigált, oktatott, ha szükség volt rá, vezetett, gyakran a háttérből irányított, akkor bukott le, amikor kellett, s akkor húzta ki magát, amikor kellett.&nbsp;Miminden&nbsp;olyan ember volt, akit mindenki szeretett és tisztelt. Még az is megemelte a kalapját előtte, akinek valamikor jól beolvasott, s ezzel tönkretette a kapcsolatukat, de megmentett egy fontosabb dolgot, mások becsületét, mert Herr&nbsp;Miminden&nbsp;nem kerülte a konfliktusokat, ügyes vitázó volt, olyan retorikai fogásokkal élt, amiket a halandó észre sem vesz, de a hóna alá kapja az ember kezét, földre teríti, a magasból az arcába olvassa az igazságot, ugyanonnan nyújtja a segítő jobbost. Pontosan tudta, ki ő, mégis jámbor hangon beszélt mindenkihez, mintha csak egy lenne a sok közül. Valami ilyesmi történt a Károly csöndje felé vezető úton is. Megszállottan a fejébe vette, hogy egy szeptemberi félmaraton&nbsp;felkészüléseként tizenöt kilométert&nbsp;rollerezik&nbsp;a kisvárosi forgatagból a nagyvárosi nyüzsgésbe. Egyedül. Magára kapta a rikító mellényt, térd- és csuklóvédőt, s félig behajtott térdekkel lökdöste magát A-ból&nbsp;B-be. Ezúttal egy dudaszót sem kapott, az autók óvatosan kerülték ki balról, furcsa pillantásokat vetve az erőtől kicsattanó fiatalra, aki végig derűsen mosolygott. A hozzá nem értőnek talán csak&nbsp;annyi tűnt fel, hogy hol az egyik lábbal, hol a másikkal ér a meleg aszfalthoz, ritmusosan, erejét tökéletesen beosztva halad, de&nbsp;Mimindenben&nbsp;eközben apró életek százai kavarogtak. Elképzelte, ahogyan öt játékost&nbsp;kicselezett az iskolai bajnokságon, ráadásul a kapusnak kötényt adott, s a roller magától repült tovább a messzeségbe. Amikor megérkezett a Károly csöndjének nevezett városba, nem egészen azt találta, amit várt. Ez a hely korántsem volt csöndes, totális rendezett káosz ez, igazi nagyváros. De&nbsp;Miminden&nbsp;fiatal kora ellenére volt annyira tapasztalt, hogy tudja, egyszer elérkezik a csend ideje, amikor sötétbe borulnak az utcák, eltűnnek az emberek, csak a szél és a fák maradtak. Hajnali háromig várt, mire ez a pillanat letelepedett, az utolsó sörösüveget ölelő csapatok is felszívódtak a hosszú éjszaka mámorában, a levegő alaposan lehűlt,&nbsp;Miminden&nbsp;pedig egy kialakult lámpaoszlop melletti padon foglalt helyet. Mélyeket lélegzett, hallotta saját szívdobogását, figyelte a környezetét, figyelte Károly csöndjét ezen a meghitt helyen, ahol még a szél sem mert mozdulni. A hatalmas városháza előtt a zászlók&nbsp;lankadtan lógtak a rudakon, egy hangya túlméretezett falevelet cipelt a hátán két ülőhely között, egy kóbor kutya épp akkor falatozta a kukából kilógó mustáros szendvicset.</p> <p>Miminden most tudta meg, hogy hamarosan meghal. Nincs többé éber figyelem az ablakból, nem pásztázza többé a buszba felszállók élettől megviselt arcát. Csak még egy utolsó cigaretta van, és Miminden örökké elhallgat a Károly csöndjének nevezett városban.</p>

• Reinerék világa

  <p><strong>Reinerék világa</strong></p> <p>Mindketten örültek a mozgásnak, egyetlen edzést sem hagytak ki igazolatlanul, olykor alacsony hőemelkedés ide vagy oda, dobták és rúgták a bőrt.</p> <p>Reinerék utcájában két prostituált lakott. Ez hosszú évekig nem derült ki. Az ember nem prostituáltnak készül. Megszületik, történnek vele a dolgok, aztán egyszer csak hopp, prosti lesz. Kristóf, Daniella és Dávid. Sorrendben a Reinerék. Dávid már véletlen, őt nem tervezték, de nagyon örülnek neki. Legalábbis a szülők, Kristóf egyenesen megőrül, Daniella lehajtott fejjel búslakodik. Mi legyen a neve, kérdezik az apukától a nővérek, mert anyuka elájult a szülés után. Apuka zavarban, legyen Dávid, még úgysincs a családban, s próbálja elrejteni az aggodalmát, mi van a feleségemmel, az orvos megnyugtatja, rendben lesz, csak fáradt. Nem lesz rendben. Hetekig kómában tartják, a legidősebb Reiner látogatásakor felébred, mi lett a neve, kérdezi, majd miután meghallja a Dávid szót, elmosolyodik, s ugyanilyen könnyen elbúcsúzik.</p> <p>Dávid nem ismerhette az anyját, képeken látta csupán, történeteket hallott a rokonoktól, akik elmesélték neki, hogy nagyszerű asszony volt, rengeteget cigarettázott, és furcsán tartotta az ujjai között a csikket, ugyanilyen különös mozdulattal pöccintette ki kezéből a semmiségbe. De mindez csak évekkel később történik.</p> <p>Kristóf és Daniella hamar felnőttek a feladathoz, dajkálták öccsüket, s apjuk távollétében főztek, finom ebéddel várták haza a családfőt, aki éjt nappal alá téve dolgozott azért, hogy megélhetést biztosítson gyermekeinek. A két nagyobb gyerek remekül teljesített az iskolában, mindenki kedvelte őket az osztályukban, éppen ezért gyakran jártak születésnapokra, melyek délután háromtól este kilencig, legjobb barátok esetében akár tizenegyig is elhúzódtak. Apuka kocsival ment értük, a hátsó ülésről kiszedve őket a vállán cipelte be a gyerkőcöket a házba, mert azok alvást színleltek, hogy aztán vasárnap reggel hatkor idő előtt felkeljenek és a Kölyökklub rajzfilmjeit nézzék. Yu-gi-oh, Digimon, Totally Spies — Született kémek, lányos, fiús rajzfilmek, melyek ebben az időben még valóban a gyermekeknek íródtak, gyermeki nyelven, nem pedig felnőtteknek rejtett utalásokkal teletűzdelve. A barátoknak köszönhetően Daniella kézilabdázni kezdett, itt vette fel magára a Dana becenevet, Kristóf a futball szerelmeseként szívesen vágott bele a felfutó balhátvédek egyre inkább átalakuló szerepébe. Mindketten örültek a mozgásnak, egyetlen edzést sem hagytak ki igazolatlanul, olykor alacsony hőemelkedés ide vagy oda, dobták és rúgták a bőrt. Az iskolába szépen felöltözve, kényelmes farmernadrágban és visszafogott pulóverekben jártak, ám amint kiléptek az oktatás berkeiből, azonnal sportruhára váltották öltözéküket, ki-ki a maga sportjára jellemző márkákkal díszítette ruhatárát.</p> <p>A legújabb Tiempo, stoplis cipő, váó, mennyire állatul néz ki, azt nézd, ez a Mercurial, hangzott pár havonta Kristófék csapatában, amikor a város edzőjének kétes származású barátja fehér autójának hátsó részét szemezgették. Olcsó, minőségi portéka, még ha a gyerekek is tudták, ez bizony lopott. A rangidős Reiner-gyerek sohasem ujjongott a nagy sportszergyártók termékeiért, sem Nike, sem Adidas nem nyűgözte le, sohasem vásárolt a már említett beszállítótól. Néha a kínai árusoktól vette meg a Xianpi-cipőket, amelyek cseles módon a Nike fordított pipáját alkalmazták logóként. Messziről fel sem tűnt az embernek, hogy valami nem stimmel, Kristóf is egy volt a sok gyerek közül. Az apjuk félretett pénzéből időnként futotta egy Diadorára, tartós, évekig megmaradó szerzemények voltak ezek, melyet a gyerek óva őrzött, minden edzés után maga szedte ki a szögek közé beszorult fűcsomókat, törölte át meleg vizes ronggyal, hogy a szép fehér szín ne sározódjon be. Dana és Kristóf folyton heccelték egymást, ki a jobb a saját szakágán belül, hogy most akkor éppen Luis Figo vagy Bojana Radulović a meghatározóbb sportoló a világon. Aztán természetesen jött Ronaldinho, akit mindketten elismertek, imádták nézni, ahogyan a hirtelen berobbant brazil a vébécím megszerzése után a Barcelona csapatában kezdett varázsolni. Utálták is ezért, születésüktől fogva Real Madrid-szurkolónak lettek nevelve, s bár konkrétan soha nem hangzott el a családban, de ha valamelyikük is átpártolt volna a katalánok oldalára, gyorsan az utcán találta volna magát egy-egy El Clásico során, mert olyan azért mégsem lehet, hogy együtt nézik, amint az új korszakba lépő Barca lassan, de fokozatosan háttérbe szorítja a Galaktikus Real Madridot. Egyszóval a sport, mint általános fogalom rendkívül lényeges volt Reinerék életében, s ez később sem változott.</p> <p>Az iskolából hazaérve első dolguk mindig a házi feladatok elvégzése volt, utána a következő napra szükséges anyagok ismétlése. Ilyenképp lettek nevelve apjuk által, aki türelmesen magyarázta el gyermekeinek, nem tud mindig mellettük lenni, figyeljenek az órán, könnyebb dolguk lesz a későbbiekben. A Radnóti Miklós utcában minden szülő hasonlóképpen járt el, szótlan, íratlan megegyezés volt ez, az életörömmel teli fiatalok három óra előtt nemigen szabadultak ki az utcára, de legkésőbb fél négy-négy tájban kopogás, csöngőhang hallatszott a szomszédék házánál. Labdák és félbetört ágak kerültek elő, melyeknek köszönhetően középkori lovagok születtek, bátor harcosok, akik a régmúlt idők fenevadjai ellen harcoltak, égési sérüléseket, horzsolásokat szereztek, amint sárkányokkal küzdöttek, a környék legmagasabb fáira másztak, hogy röptében érjék el a pikkelyes szárnyakat. A lányok íjászokká avanzsáltak, a kiépített erőd magaslati tornyából célozták a repülő lényeket, a háborús idők lecsengésével pedig szövetséget kötöttek az újonnan betelepült tűzokádókkal és gárokkal, akik az idők kezdete előttről származó rövid farkú ragadozók voltak sárkányszerű szárnyakkal. A gárokat illetően különböző legendák keringtek a Radnóti utcai vagányok között. Egyesek szerint a Biblia elveszett szövegeiben utaltak arra, hogy ezek a predátorok elátkozott emberek, akiket Isten büntetett meg, Ádám és Éva közvetlen leszármazottai, míg mások szerint az evolúció melléktermékei, a sárkányok és a dinoszauruszok kereszteződéséből jöttek létre. Az utca vagányai kínosan ügyeltek arra, hogy mindezen állításokról a gárok, és természetesen a felnőttek ne halljanak semmit, hiszen könnyen újabb botrány törne ki, pusztítás és nyomor, a szülők részéről pszichológiai terror. Az igazság az, hogy csupán igen élénk fantáziával rendelkeztek, a hétvégi gyerekműsorok és rajzfilmek mindinkább erősítették belső vágyaikat arra, hogy egy saját, elképzelt világot hozzanak létre, amelyben ők uralkodhatnak.</p>

• Menekülő emlékezet (A dögeltakarító groteszksége). In. Csányi Erzsébet (szerk.): 17. VMTDK- Rezümékötet. Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2018.
• Kupola focizni szeretne

  <p><strong>Fehér Miklós:&nbsp;Kupola focizni szeretne</strong></p> <p>Kezdjünk hozzá az íráshoz. Először nyissunk meg egy szövegszerkesztő programot. Legyen mondjuk az OpenOffice! Az ingyenes. Legálisan használható. Tételezzük fel, hogy van már valamilyen ötletünk a témával kapcsolatban. Nincs más dolgunk, minthogy gépeljünk. Hozzunk létre egy karaktert, aki a cselekmény főszereplője lesz. Természetesen csak akkor, ha egyáltalán lesz cselekmény. Mivel azonban előzőleg már hosszasan töprengtünk a szöveg mondanivalóján, tudjuk, hogy a szavak folyamának lesz értelme. Szárnyal a képzeletünk. Kattintunk egyet az egérrel, a megjelenő almenüben az&nbsp;<em>„Új”</em>&nbsp;parancsra bökünk. A karakter típusához a következőt írjuk: főszereplő. Név: (itt egy pillanatra elgondolkodunk, aztán hangosan azt mondjuk, legyen például) Kupola. Adott tehát a minimális tudnivaló egy sztorihoz, amivel már csak annyi a dolgunk, hogy betűk sorozatán keresztül elmeséljük.</p> <p>&nbsp; Kupola amatőr futballista. Az amatőr szó a francia&nbsp;<em>amateur</em>&nbsp;kifejezésből ered, amelynek jelentése szerető, igéje az&nbsp;<em>aimer</em>, azaz szeretni. Kupola tehát szeret focizni. Akár azt is mondhatnánk, él-hal a labdáért és annak rúgásáért. A futball szinte lételeme. Egyszerre kikapcsolódás és szórakozás, terápia és feszültséglevezetés számára. Éppen ezért főszereplőnk – amikor csak lehetősége van rá – fogja a játékszert, és hol egyedül, hol mások segítségével futballozik. Mivelhogy amatőr, ilyen formájában tevékenységéért és magatartásáért díjazásban nem részesülhet, Kupola ennek ellenére (vagy éppen ezért) is focizik. Történetünk központi karaktere annyira szereti ezt a sportot, hogy nem figyel arra, melyik csapatban rúgja a bőrt, és melyik ellenfél kapujába talál be. Vannak kivételek, de azok csak erősítik a szabályt. Példának okáért, Kupola soha a büdös életben nem játszana egy Real Madrid nevű csapatban, de a Paris Saint-Germain is meglehetősen rosszul cseng fülének. Ezeket a különös hangzású klubokat meghagyja másoknak, nála jobbaknak. (Vagy legalábbis azoknak, akik azt hiszik, jobbak nála.) De egyébként, ha szépen megkérik, és tisztességgel állnak a dolgokhoz, Kupola mindaddig szívesen játszik bárkinek, ameddig ezen körülmények nem sérülnek, ugyanis saját bevallása szerint egy amatőr egyénnek nem feltétlenül az a legfontosabb, hogy hol játszik, hanem hogy hogyan. Milyen teljesítményt nyújt a csapaton belül, hogyan viselkedik a pályán és azon kívül, valamint hogy a meccsek és a tornák, a versenyek utáni sajtótájékoztatón miképpen nyilatkozik a küzdelemről. Természetesen Kupolának is van kedvenc együttese, ezért amikor nekik játszik, mindig hevesebben dobog a szíve, de a lelkét ugyanúgy kiteszi a Gránátvöröséknél, mint a Kékeknél. Előfordul, hogy Kupola új szerepkörben szeretne megmutatkozni, más pozícióban fut a zöld gyepszőnyegre vagy a terem parkettájára, és ilyenkor egészen más alakot ölt a produkciója. Van, hogy hosszú labdákkal operál, van, hogy rövid passzokkal. Néha csapatjátékos, alkalomadtán egyéni akcióba kezd a klubon belül. Előfordul, hogy vicces és játékos kedvében van, de akár az is megtörténhet, hogy rettenetesen komoly, szinte már-már tudományos precizitással hónapokon, éveken keresztül elemez egy-egy funkciót vagy futballtörténeti hitvallást. És ez rendben van így. Kupola szabad egyén, ameddig nem sérti mások testi és lelki épségét a futball során, addig azt csinál, amit akar.</p> <p>&nbsp; Kupola több csapatban rúgja a bőrt, s eddig soha nem volt problémája az ügyből. Gólt lőtt itt, assziszttal járult hozzá a győzelemhez ott. Mindig a legjobbat adta magából, de a legutóbb az egyik csapatnak nagyon nem tetszett, hogy a másiknak játszott. Megértette őket, de mivel teljesen ártatlan dologról volt szó, kicsit bosszankodott. Miért ne játszhatna alkalomadtán a Kékeknél anélkül, hogy problémát okozna a Gránátvöröséknek? Kupola nem kíván beleszólni a klubvezetők dolgába, egyrészt azért, mert nem ért hozzá, nem elég érett a komoly tanácskozásokhoz, másrészt azért, mert ha bele is akarna szólni, arra neki, mint amatőr játékosnak is megvan a lehetősége. Kupolának van kedvenc egyesülete, sőt még a játékvezetők és más játékosok közül is ki tudná választani a favoritját, de amikor arra kerül a sor, hogy voksoljon, magánügyének tekinti, és csak azokkal osztja meg a döntését, akikkel értelmesen lehet beszélni, vitatkozni és focizni. Kupola természetesen beismeri, hogy nem tud mindenkinek megfelelni, és szerinte mindenki annak szurkol, akinek akar. Lehet, hogy neki jobban tetszik a Barcelona játékfilozófiája, mint a Real Madridé, de a Manchester United szurkolóival is toleráns. Történetünk főszereplője van annyira intelligens, hogy tudja, a Bajnokok Ligáját sem nyerheti meg mindig pont ugyanaz a csapat, még ha a bírók segítenek is nekik. Most például a királyi gárda uralkodik Európában, de jövőre talán a bajorok fognak. És ő hiába szurkol egyik vagy másik együttesnek, azon kívül, hogy támogatja őket, mást nem tehet, csak reméli, hogy jól végzik a dolgukat. Kupola legutóbb Lakifalu csapatában rúgta a bőrt, és ez eszméletlenül felbőszítette a telekfalviakat. Olyan éles vita alakult ki a két tábor között, hogy Kupola már azon is elgondolkodott, hogy esetleg ő csinált-e valamit rosszul. Pedig ismét szívét-lelkét beleadta a játékba, mert Kupolának lételeme a futball. Egyszerre kikapcsolódás és szórakozás, terápia és feszültséglevezetés. Kupola elbizonytalanodott, és azon tűnődött, hogy mi értelme annak, hogy ő néha itt, néha ott focizik. Annyira elkeseredett, már-már fontolgatta, hogy nem éri meg ilyen komoly teljesítményt nyújtani amatőr létére, mert akkor bántani fogják, pedig ő csak futballozni szeretne. Ha ez így folytatódik, a történet írója szerint Kupola előbb-utóbb – hiába küzd nagyon keményen – elveszíti a motivációját, kiölik belőle a világmegváltó ambícióit, és megfosztják lételemétől. És akkor Kupola nagyon szomorú lesz.</p> <p>&nbsp; Miután befejeztük az írást, győződjünk meg arról, hogy valóban azt mondtuk el, amit akartunk, mentsük el biztos helyre a dokumentumot, és várjuk ki a megfelelő alkalmat a publikálásra. Miután a nagyközönség elé tártuk a szöveget, fogadjuk szívélyesen a véleményeket, de ne feledkezzünk el nevetni a kritikusokon, akik olyanokat is belelátnak az írásba, amelyek valójában nincsenek is ott. Mert Kupola tényleg csak focizni szeretne, és ez semmi másról nem szól.</p>

• Idealizált bohémság

  <p><strong>Fehér Miklós:&nbsp;Idealizált bohémság</strong></p> <p>Az idei Oscar-gála meglehetősen furcsára sikeredett. A filmipar legnagyobb és legjelentősebb díjátadója évről évre próbál megújulni, hiszen a nézettségi adatok folyamatosan csökkentek – egészen a tavalyi, 2018-as eseményig –, s idén is „mindössze” 29,6&nbsp;millió néző volt kíváncsi a happeningre. Be kell ismerni, hogy a mozi korábban elképzelhetetlen változásokon megy keresztül. Alig egy évtizede nem gondoltunk arra, hogy egy, a legjobb film kategóriában jelölt alkotást a mobiltelefonunkon, havi pár euró előfizetés ellenében bármikor megnézhetünk a Netflixen. Ugyanakkor minden Oscar-gálának megvan a maga tematikája, a trendek jönnek és mennek, időnként a társadalmi változások hatással vannak a díjazottak kilétére is. Szerencsére az #oscarsowhite felháborodás óta a színészeket és a rendezőket nem csupán akkor jutalmazzák meg egy szoborral, ha fehér emberről van szó, ami pedig ennél is pozitívabb, hogy nem estünk át a ló túloldalára, s valóban a személyt, nem pedig annak bőrszínét tüntetik ki. Idén a&nbsp;<em>Zöld könyv</em>&nbsp;kapta a legjobb filmnek járó elismerést, pontosan harminc évvel a&nbsp;<em>Miss Daisy sofőrje</em>&nbsp;Oscarja után. A két film mondanivalója – elhagyva a körítést – gyakorlatilag ugyanaz, ez pedig talán azt bizonyítja, hogy Hollywood még mindig nem ért valamit a rasszokról és a rasszizmusról. Emellett a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején ez a díj őszintébb volt, ma pedig inkább politikai kinyilatkoztatás.</p> <p>&nbsp; Ezzel nagyjából le is tudtuk a szociológiai elemzést, ideje áttérni a mozgóképek idei irányvonalára. A&nbsp;<em>Bohém rapszódia</em>&nbsp;abszolút Oscarra tervezett film. Biopic egy legendás énekesről és művészről, fülbemászó és a köztudatban régóta jelen lévő zeneszámokkal, remek vágással, a végén egy hatalmas, húszperces koncertorgiával. Mindehhez társult korunk egyik legtehetségesebb színésze,&nbsp;<strong>Rami Malek</strong>, aki a&nbsp;<em>Mr.&nbsp;Robot</em>&nbsp;sorozatos világából egy hirtelen váltással máris&nbsp;<strong>Freddie Mercury&nbsp;</strong>bőrébe került. Malek alapos vállveregetést érdemel, mert az igaz történetek feldolgozásánál kettős teher alatt dolgozhat a színész, ő pedig lubickolt ebben a szerepben. Freddie egyébként is színpadias volt, a Queenről készült filmben mégis hitelesen alakították, nem játszották túl a karaktert. És ez még akkor is igaz, ha a Bohém rapszódia valójában nem egy jó film, hanem maximum erős közepes. A 2019-es Oscar-gála ugyanis nem hozott kiemelkedő termést, s a zenés-koncertes felhozatalból is akadt jobb a jelölések között. Összehasonlítva a biopicet a&nbsp;<em>Csillag születik</em>kel, utóbbi kortársabbnak hat, és jobban ábrázol egy modern kérdéskört. Túl sok egyediség egyik történetben sincs, az elmesélés módja sem kiemelkedő, igazából kronologikusan halad mindkét sztori. A Bohém rapszódiát a Queen-slágerek viszik a hátukon, s a játékidő inkább hasonlít egy, a mostani zenekari tagok által kreált ideális promóciós anyagra, mintsem egy valódi életrajzi műre. A zenetörténelem egyik leghíresebb bandájának története túl sok információt tartalmaz, mindezt két órába sűríteni lehetetlenség, így&nbsp;<strong>Bryan Singer&nbsp;</strong>rendező inkább a hatásvadászat mellett döntött. A film egyébként hiába életrajzi, él a fikció lehetőségeivel, s olykor-olykor még hazudik is, hiszen nagy hangsúlyt fektetnek Mercury szólóalbumára, holott az együttesben&nbsp;<strong>Roger Taylor&nbsp;</strong>dobos volt az első, aki önálló lemezzel debütált a zenepiacon. Mindezek mellett a befejezés a kiváló vágómunkával jól sikerült, a Live Aid koncert a film csúcsát jelenti. Ahhoz azonban, hogy újra és újra elővegyük a Bohém rapszódiát, ennél jóval többre lett volna szükség. Így annyi marad, hogy időnként a mindig aktuális Queen-zenét hallgatva felidézzük Freddie életét, de ehhez nincs szükségünk audiovizuális élményre. Elég az audio.</p>

• Tabudöntögetés az űrben

  <p><strong>Fehér Miklós:&nbsp;Tabudöntögetés az űrben</strong></p> <p><strong><em>Brian K. Vaughan: Saga</em></strong></p> <p><em>&nbsp;</em></p> <p>Színes, kegyetlen szerelem, különös lényekkel és a görög mitológiánál is gazdagabb világgal – ezekkel a szavakkal lehetne legjobban jellemezni&nbsp;<strong>Brian K. Vaughan&nbsp;</strong>jelenleg is futó képregénysorozatát, amely a&nbsp;<em>Saga</em>&nbsp;címet viseli. Mindig érdekes és egyben jogos kérdés az, hogy az irodalmi kánonon belül milyen pozíciót foglal el a gyakran popkulturális utalásokkal teletűzdelt&nbsp;<em>comics</em>. Egyáltalán, szerepel-e a kánonban? Lehet-e komolyan érvelni a Marvel és a DC szuperhősei, a nagy képernyőre kerülő&nbsp;<em>The Walking Dead</em>&nbsp;zombihordái és a futószalagon gyártott japán mangák extrémebbnél extrémebb tartalmai mellett? A világirodalomban s főleg az angol nyelven születő alkotások óriási hálójában egyre többször látni, hogy a kritikusok nem feltétlenül különböztetik meg a nálunk szép- és szórakoztató irodalomként kettéválasztott kategóriákat. Hiszen ki mondja meg, hogy a&nbsp;<em>Trónok harca</em>&nbsp;„csak” egy, a mainstreambe befurakodott fantasy, vagy hogy&nbsp;<strong>Dan Brown&nbsp;</strong>művei a bravúros fordulatokkal csupán az olvasó számára érdekesek, s önmagukban nem képviselnek értéket? A képregényekkel hasonló a helyzet, mert hiába&nbsp;<strong>Scott McCloud&nbsp;</strong>zseniális kötetei a műfajról (<em>A képregény felfedezése</em>;&nbsp;<em>A képregény mestersége</em>), a szélesebb réteg még mindig valamiféle gyerekeknek való könnyed olvasmánynak tartja az egyébként a „magaskultúrában” méltán pozíciót igénylő művészeti ágazatot. S tessék, már e sorok írója is önellentmondásba kerül, magaskultúráról beszél, értékítéletet alkotva ezzel.</p> <p>&nbsp; A&nbsp;<em>Sagá</em>ra a véletlen folytán találtam rá. Míg korábban a kortárs irodalom bugyraiból a romantikus olvasmányok közé menekültem kikapcsolódó agytornaként, addig ezúttal – hasonló indíttatásból – a képregények jelentették a kiutat. Mivel a mozi világában a szuperhősök kerültek rivaldafénybe, semmiképpen sem szerettem volna ugyanazokat a történeteket átélni papíron is, így alternatívákat kerestem. Brian K. Vaughan neve ismerősen csengett. Az&nbsp;<em>Y: The Last Man</em>&nbsp;és az&nbsp;<em>Ex Machina</em>&nbsp;is kiváló olvasmánynak bizonyult, s mivel a&nbsp;<em>Saga</em>&nbsp;borítója azonnal beszippantott, részese lettem a képregény különös atmoszférájának. Az első szám fedőlapján egy szárnyas nő éppen gyereket szoptat, másik kezében pisztollyal, miközben egy szarvakkal ábrázolt férfi öleli át, oldalán szamurájkarddal. Elég nagy őrültségnek tűnik, de figyelemfelkeltésre kiváló. A&nbsp;<em>Saga</em>&nbsp;valójában pontosan olyan, mint amilyen ez a nyitókép: szeretettel átitatott, piszkosul fantáziadús és képileg gazdag. A történet a deus ex machinák deus ex machinájával kezdődik, a befogadó egy szülés kellős közepébe csöppen, amelyet&nbsp;<strong>Fiona Staples&nbsp;</strong>illusztrátor bántóan naturális módon rajzolt meg. A finomkodás egyáltalán nem jellemző a sztorira, sem írói, sem grafikai szinten. A főszereplők,&nbsp;<strong>Marko&nbsp;</strong>és&nbsp;<strong>Alana&nbsp;</strong>két különböző néphez tartoznak, amelyek folyamatosan harcban állnak egymással, az ő viszonyuk szentségtörésnek számít, gyermekük,&nbsp;<strong>Hazel&nbsp;</strong>születésével pedig mindannyian veszélybe kerülnek. A kaland az egész univerzumot átszeli, valódi űroperát teremtve, melynek során tévéfejű robotokkal, nyolclábú, sokszemű rovarokkal és beszélő pingvinekkel találkozunk. Az extravagáns külső azonban bőséges belső tartalommal rendelkezik. Az erotikával, trágársággal és véres erőszakkal átszőtt szüzsé folyamatosan tabukat döntöget, miközben parabolairodalomként egyszerre szól a(z emberi) kapcsolatokról és az aktuálpolitikáról, nemegyszer görbe tükröt és fityiszt mutatva a társadalomnak. Vaughan a képregény 2012-es indulásakor kijelentette, hogy alkotásából nem lesz sem sorozat, sem film, így a kreativitásának senki és semmi sem szabhat határt. A&nbsp;<em>Saga</em>&nbsp;minden kötetében él a cliffhanger, azaz a függőben maradó cselekmény fegyverével. A tavaly szeptemberben megjelent utolsó szám utolsó képkockája egyszerre letargikus és iszonyatosan dühítő, olyasvalami, amitől az olvasó a falat kaparja. Egészen a következő számig.</p>

• Nyalogatók

  <p><strong>Fehér Miklós:&nbsp;Nyalogatók</strong></p> <p>A járvány kitörésekor nem tudtuk, mihez kezdjünk. A sajtó egyszerűen csak Nyalogatóknak becézte őket. Úgy tűnt, a világon mindenhol egyszerre álltak elő ezzel a névvel. Mintha más titulust nem kaphattak volna. Fogalmunk sincs, honnan indult az egész, de a karanténok megjelenésekor már mindenhol ott voltak. Az elején legyintettünk az egész epidémiára. Talán a vicces elnevezés vagy az abszurd tünetek miatt vettük félvállról a dolgokat. A szkeptikusok hisztériának címkézték a történéseket, és a XVI. századi táncpestishez hasonlították a látottakat. Voltak olyanok is, akik a figyelem középpontjába szerettek volna kerülni, így sokan viccből nyalogatták barátaikat. A tudósok tehetetlenül tanácskoztak a nemzetközi konferenciákon: sem bakteriális, sem vírusos fertőzést nem fedeztek fel, mellékhatások nem jelentkeztek. A betegek csupán annyit adtak a tudtunkra, hogy ellenállhatatlan vágyat éreznek a nyalakodásra. A politikusok körében elképesztő vitákat generált a járvány, államháztartások mondtak csődöt, jelentősen átalakult a világpolitika térképe, nyalogatópárti és nyalogatóellenes csoportok alakultak ki. Kezdetben a fertőzöttek kiöltötték a nyelvüket, és az egészségesek bőrét akarták. Ezután… semmi sem történt. A Megnyaltak ugyanúgy viselkedtek, ahogyan eddig. Minden maradt a régiben. Amikor a Nyalogatókat kizártuk a társadalomból, szegregátumok jöttek létre. Hiába a segélycsomagok, a Nyalogatók hátat fordítottak az emberiségnek, és önmagukból táplálkoztak. Rettenetes bűz terjedt a városszéli telepeken. Este tíz órától reggel nyolcig csak a rendfenntartó erők alkalmazottai lehettek az utcán. Bárki, aki megszegte a szabályokat, ellenállónak minősült, s azonnal a szegregátumba került. A fertőzés lappangási ideje – minthogy kiváltó okát sem tudtuk – ismeretlen maradt. Egyeseknél öt hét elég volt, másoknál akár fél év is eltelt, mire az első tünetek láthatóvá váltak. A Megnyaltak haja kihullott, fogak nélkül maradtak, bőrük pedig ragacsos lett. A helyzet drasztikusan megváltozott, a Nyalogatók kitörtek a gettókból, és településeket építettek saját szájuk íze szerint. Osztálykülönbségek voltak az első generációs Nyalogatók és a későbbi Megnyaltak között. A társadalmi hierarchiában nehézkessé vált a függőleges migráció, rendkívüli kitartás és hatalmas mennyiségű nyál kellett az előrehaladáshoz. Minél több embert térítettek meg, annál feljebb kerültek a sorban. Sokan csak mélyebbre süllyedtek az evolúciós ranglétrán, és a Megnyaltak gyengébb egyedei elvesztették kommunikációs képességeiket.</p> <p>&nbsp; A karanténok csődöt mondtak. Ha időben reagálunk, ha nem hallgatunk, talán a gyógymódot is megtaláltuk volna. A Nyalogatók mindenhova beszivárogtak, s ha nem figyeltünk, egy óvatlan pillanatban mi is Megnyaltakká váltunk. A katonaság minden erejével azon volt, hogy élhetővé tegye a falvakat és a városokat, de a Nyalogatók ellen nem volt fegyver. Az Európai Egyesült Államok vezérkara volt az első, amely kimondta, hogy mindenáron meg kell állítani az ellenséget. A Demokratikus Afrikai Unió elítélte az öreg kontinens módszereit. A gyilkosság jogállami norma lett. Megpróbáltunk egy asztalhoz ülni velük, de minden törekvésünket lesöpörték az asztalról, s a Nyalogatók urai a Megnyaltak Seregével felemésztette déli rokonainkat. A Nyalogatók szűk rétege egyre gazdagabb lett. Saját testüket a mi nyálunkkal óvták, míg a szegényebb rétegű Megnyaltak lassanként elrohadtak. Senki sem nevetett többé.</p> <p>&nbsp; A Megmaradtak Társadalma a sarkkörökre menekült. Időnként kapcsolatba lépünk egymással, s ha másnak nem is, annak örülünk, hogy a Nyalogatók megjelenésével lelassult a globális felmelegedés. A hideg még kitart. Egyszer talán megszokjuk az örök nappalokat és éjszakákat is. A Megnyaltak közelednek. Mindenkit bekebeleznek.</p>

• Minden rendben lesz

  <p><strong>Fehér Miklós:&nbsp;Minden rendben lesz</strong></p> <p>Minden rendben lesz, ne idegeskedj. Elleszünk valahogy, anyu. Persze, megoldom. Kelleni fog a segítséged. Nincs más választásom. Igen, tudom. Ha beszélnem kell valakivel. Igen. Igen, tudom. Ne aggódj, jól vagyok.</p> <p>&nbsp; Anyám ül velem szemben, az arcomat nézi. Fogalmam sincs, mire gondolhat éppen. Nem szólal meg, csak bámul, biztosan valamiféle érzelmet próbál leolvasni rólam, de én csöppet sem törődöm ezzel, nem tudom, hogy van-e valami a tekintetemben. Annyira sok minden kavarog a fejemben, hogy a gondolatok áramlása miatt teljesen üresnek érzem. Sötét van. Talán délután három óra lehet, én mégis alig látok el az orromig, hiába a napsütés odakint. Baj van, tudom. Némán hallgatom, ahogy próbál magyarázni az élet dolgairól, és hogy ez már csak ilyen, menni kell tovább, mindenki segíteni fog. Nem akartam sokáig maradni, de egyszerűen képtelen voltam felkelni a fotelből, órákig ülhettem ott az újságokat és a magazinokat bújva. Jólesett megnyálazni az ujjam végét, és átlapozni ezeket a színes oldalakat, betűről betűre haladva elolvasni mindent arról, ami érdekelt, és arról is, ami nem. Időközben anyám ételeket pakolt elém a kis asztalra, olyan volt, mintha gyorsított videókat nézegetnék a számítógépen, mert folyamatosan cserélgette a tányérokat. Persze egyikből sem ettem egy falatot sem, talán azért próbálkozott mindenfélével: gyümölccsel, zöldséggel, pékáruval. Volt pár nagyon érdekes cikk a fenntartható gazdaságról, és arról, hogy a bolygónknak jobbat tenne, ha nem születne ennyi gyermek. Érdekfeszítő olvasmány a mosható pelenkákról szóló írás, mert legutóbb a nagyszüleim idejében volt ennek nagy divatja. A környezetvédelmi szempontok előtérbe kerülésével megint rivaldafénybe kerültek az újrahasznosítható dolgok. Sokat beszéltem erről Leonie-nak a kapcsolatunk elején, mondtam is neki, hogy én nem biztos, hogy akarok gyereket ebbe a világba, mert rossz irányba haladnak a dolgok.</p> <p>Leonie erre csak egy édes mosollyal és egy mondattal válaszolt: esküvőt se akartál, mégis lett. Touché, gondoltam ekkor magamban minden alkalommal, hiszen igazat állított, sőt, én nemhogy esküvőt, de még papíralapon létező házasságot sem akartam, csak egy élettársat magam mellé, akivel leélhetem azt az időt, amit nekem szántak. Később elfogadtam a történéseket, derekasan beleadtam mindent, s ha már így alakult, jól akartam csinálni. Kézikönyveket vettem magamhoz, a szüleimet, rokonokat, ismerősöket kérdezgettem, de hiába, majd útközben megtanulod, válaszolták egytől egyig. Fogalmam sem volt, hogyan kell apának lenni, igazából egyáltalán nem éreztem késznek magam, egy új lépcsőfok ez az életben, jóval nagyobb, mint az eddigiek, és hiába történt minden tökéletesen – egy-két kivételtől eltekintve –, az önbizalmam közelített a nullához. Hittem abban, hogy a könyvekből mindent meg lehet tanulni, ezért faltam a szavakat a szabadidőmben, és még ma, még ezen a napon is reménykedtem igazamban, anyu meg szótlanul figyelt közben. Aztán amikor már végleg úgy éreztem, hogy kifolyik a szemem a sok információtól, és az ülés is többet ártott a derekamnak, mint amennyit használt, csöndesen felkeltem, és elindultam haza. A kapuhoz érve már egészen bátor voltam, magam is meglepődtem, amikor hangokat hallattam a külvilág irányába.</p> <p>&nbsp; Mondtam anyunak, hogy ne aggódjon, mindent időben elintézünk, felszálltam a biciklire, hogy elinduljak a házunk felé, a ház felé, amelyet nemrég megvettem kettőnknek, nekem és Leonie-nak, hogy nyugodtan kezdjük el életünk új szakaszát, és alig vártam, hogy megsimogassam a kicsike kis kutyámat, hogy a helyére toljam a biciklit, de a valóságban még éppen tekertem a pedált a vaksötétben, mert nem égtek az utcai lámpák, vagy csak én nem láttam, hogy narancssárgás fényük segítene a tájékozódásban, és ahogy tekertem hazafelé, azt vettem észre, hogy nem közeledem az úti célomhoz, pedig már nagyon régóta hajtom azt a biciklit, és forognak a kerekek, hallom, ahogyan csattog a lánc, mert már tegnap meg kellett volna olajozni, és hallom, ahogyan a felni lassan az aszfalthoz ér, mert nem pumpáltam fel időben a gumikat, és én mindent hallok és akkor eszembe jut minden, az összes gyerekkori ismerősöm az utca vagányai anyám apám és Leonie is és hirtelen nagyon magányos leszek és nem tudok mit csinálni mert valami nyomja a mellkasomat és nem értem miért folyik le víz az arcomról miért folyik ki víz a szememből és akkor leszállok a bicikliről és tolom aztán egyre lassabban és csak sétálok hogy amikor már nem bírom tovább félreálljak a sötétben és leüljek a fűre az út mentén és csak figyeljek figyeljek figyeljek és tényleg nem tudom miért de most mintha tényleg valóban igen jól látom leteszem a fejemet a hideg fűbe és igen igen igen igen akkor is ugyanúgy látom hogy végre végre valahára nagy dolog történt velem az életben és ekkor újra látom ahogyan a műtőszobából kilép az orvos és egyáltalán nem mosolyog és mond nekem valamit nekem aki fehér rózsával a kezében vár valakit hogy mondják hogy apuka, kislánya született. És akkor én berohanok Leonie-hoz és látom a lányomat az én lányomat aki teljesen egészséges és boldogan fogunk élni így hármasban vagy négyesben vagy ötösben valahogy majd meglátjuk lesz valami ha Leonie akar még gyereket de egyelőre nem tudom mit akar csak örülök hogy ott vagyok mellette és akkor valójában nem is hallom az orvost csak a szájáról olvasom le. És én semmit sem mondok nem is tudok mondani semmit és most már nem is akarok és tudom hogy hazudtam anyámnak mert nem lesz minden rendben nem intézünk el mindent sem egyedül sem segítséggel és mindenki hagyjon engem békén mert csak feküdni akarok itt az út mentén és nem akarok élni nélküle mert nem értem miért kellett ott maradni miért kellett ott maradniuk és miért kellett meghalniuk. És az sem izgat hogy az üres fejemben hirtelen a helyükre kerülnek a dolgok és annyira elárasztanak hogy megbolondulok és torkom szakadtából üvölteni kezdek a sötétségben és érzem hogy fáj a torkom és napokig nem tudok majd rendesen beszélni de kit érdekel mert minek egyáltalán bármit is mondani ilyenkor hogy is várhatják el az embertől hogy beszéljen ilyenkor mit akarnak tőlem amikor meghalt a feleségem és a kislányom is aki még csak meg sem született az én pici kislányom akinek nem adatott meg semmi ebben a szar életben hogy örüljön és hogy megbántsák hogy vérig sértsék és nem adatott meg neki az sem hogy az apja vállán sírjon miközben az én szívem majd megszakad érte de erősnek kell lennem miatta és miközben ezt elképzelem rájövök hogy az ő szíve még csak meg sem bír szakadni mert már nem is dobog az a pici szív és egyáltalán nem is dobogott sosem csak az anyja méhében és csak ordítok és ordítok mert Leonie azt mondta nekem hogy minden rendben lesz és Leonie még soha ezelőtt nem hazudott nekem és miért pont most kellett elkezdenie miért nem tudta azt mondani hogy figyelj lehet hogy most megéri aggódni most lehet most szabad és nem és nem kell elhinni hogy megint mindig minden alkalommal minden rendben lesz. Mert azt hiszem, most nem lesz minden rendben.</p>

• Létállapotok Orcsik Roland Fantomkommandó című regényében. In. Csányi Erzsébet–Novák Anikó–Grabovac Beáta (szerk.): VMTDK- Rezümékötet. Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2019.
• A pusztulás és az újjászületés képregénye

  <p><strong>Fehér Miklós:&nbsp;A pusztulás és az újjászületés képregénye</strong></p> <p>16 év, 193 szám, 32 kötet és 1 óriási médiahack. Ez a&nbsp;The Walking Dead – Élőhalottak&nbsp;című nagy sikerű amerikai képregény végső mérlege az irodalmi és/vagy popkultúrában.&nbsp;Robert Kirkman képregényíró idén júliusban könyörtelen hirtelenséggel, egyik pillanatról a másikra véget vetett saját történetének. Ezt megelőzően a képregényt kiadó céggel egyeztetve húzott még egy váratlant, és további három szám borítóját megjelentetve az egész világot becsapta, hogy a 193. számban a történethez hűen lezárja kreált univerzumának és karaktereinek sorsát.</p> <p>&nbsp; A&nbsp;The Walking Dead&nbsp;2003-as indulásakor kevesen sejtették, hogy világraszóló siker kerekedik a projektből. Még maga az&nbsp;Image Comics&nbsp;kiadó sem fűzött túl sok reményt a dologhoz, hiszen a zombis tematikát csak másodrangúként szerették volna megtartani: Kirkman a vezetőségnek idegen lények inváziójával adta elő a sztorit. Az első szám megjelenésekor gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az író egyszerűen hazudott a kiadónak, ám az Image a remek fogadtatás miatt nem dobta el az ötletet, s utólag kijelenthető: jól döntöttek. A sétáló holtak fenekestül felforgatták nemcsak a képregényipart, de a sorozatok világát is. Két, a&nbsp;The Walking Dead&nbsp;világában játszódó széria az&nbsp;AMC&nbsp;csatorna zászlóshajósa, egy további spin-off pedig készülőben van. Bár az anyasorozat első évada nem aratott osztatlan sikert, a 3–6. szezonig tartó időszak a mai napig az amerikai televíziózás legsikeresebbje, amit még a&nbsp;Trónok harca&nbsp;sem tudott felülmúlni. A sorozat és a képregény minősége azonban korántsem említhető egy napon – utóbbi színvonala magasabb és stabilabb.</p> <p>&nbsp; Kirkman szüleménye a remek grafikusoknak köszönhetően pazar képi világgal társult: nem volt hiány az élethű groteszkségből, az erőszakból, a posztapokaliptikus környezet sivárságából. A kezdeti fázisban az író részletekig menő leírással építi fel szereplői mögé az étert, hogy az olvasó később otthonosan mozogva ebben a környezetben már inkább a karakterekre fókuszáljon. Bevallom, a karakterközpontú elbeszéléseket jobban kedvelem a cselekményorientáltaknál: egy-egy kedvenc meghurcolása vagy búcsúja napokig velem marad, hiszen több szálon tudok azonosulni&nbsp;az&nbsp;életükkel. És ez nincs másképp az&nbsp;Élőhalottak&nbsp;posztapokaliptikus világában sem. A&nbsp;The Walking Dead&nbsp;valójában sohasem a zombikról vagy – ahogyan a szereplők hivatkoztak a halott lényekre – a sétálókról, a járkálókról szólt, hanem arról, hogy mit tesz és mivé lesz az ember, amikor a civilizációt&nbsp;kihúzzák&nbsp;a lába alól.&nbsp;Rick Grimes egykori rendőr&nbsp;és társai számtalanszor megmérettetnek ebben az univerzumban, s szinte nincs köztük olyan, aki ne veszítené el legközelebbi családtagját vagy barátját. A megpróbáltatások folyományaként a képregény felénél jelentős mérföldkőhöz érkezik Rickék csoportja: a vezetőszerepben díszelgő seriff ekkor jelenti ki, hogy nem menekülnek tovább, nem térnek vissza a védtelen országútra, s ha kell, háborúzni fognak azért a településért, ahol a romokon&nbsp;újraépítenék a civilizációt. A&nbsp;The Walking Dead&nbsp;éppen ezért a pusztulás és az újjászületés körkörös mozgásában él, ahol a karakterfejlődés kapja a legnagyobb hangsúlyt. Kirkman az utolsó, 193. szám után hosszú levelet közölt: állítása szerint korábban egyszer már szerette volna lezárni a történetet, de az elképzelt befejezés nem illett bele&nbsp;a&nbsp;világába. Utólag elmondhatjuk, hogy az a végszó, amelyben az utolsó képkockák Rick Grimes szobrát és a kipusztult falvakat ábrázolják egy arra kószáló zombival, valóban nem feleltek volna meg a képregénynek. Az író a valódi befejezésig több történetszálat mutat be és vezet végig, érthető filozófiai hátteret fektet le karakterei elé, s hitelesen prezentálja&nbsp;a&nbsp;motivációikat. Persze, az&nbsp;Élőhalottak&nbsp;nem hibátlan: Kirkman látványosan szenvedett női szereplői megírásával, bár a másfél évtized alatt ebben is sokat fejlődött. Akik a képregény olvasásakor a kérdésekre kerestek választ, hoppon maradtak, de a grafikai megoldások berkein belül lényegtelen volt, mi okozza az apokalipszist, vagy hogy akad-e gyógyír a fertőzésre. A&nbsp;The Walking Dead&nbsp;a katasztrófa sújtotta miliője ellenére is mindig a reményről szólt, annak meglétéről és hiányáról.</p>

• Modern egypercesek

  <p><strong>Fehér Miklós:&nbsp;Modern egypercesek</strong></p> <p><em>Noszlopi Botond: Örkény besírna, Előretolt Helyőrség Íróakadémia – KMTG, 2018</em></p> <p>&nbsp;</p> <p>„Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha így sem érti, akkor a novellában a hiba. Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!” – írta egykoron a&nbsp;Használati utasításban Örkény István. Noszlopi Botond&nbsp;az örkényi hagyományokra támaszkodva próbálkozott átírással az&nbsp;Örkény besírna&nbsp;című kötetében, de a könyv esetében elképzelhető, hogy nem kell fölöslegesen ragaszkodni az örkényi világhoz, s attól eltekintve szükséges értelmezni az alkotások sorát. Kezdjük rögtön a kötet fizikai megjelenésével, ugyanis formája és alakja már sugall egyet s mást a tartalommal kapcsolatban. A négyzet alakú könyv könnyed, a gyermekirodalomban megszokott írásokat sejtet, sok színes illusztrációval és kevés szöveggel. A borító szürke háttérrel beteríti a kemény fedelet, amelynek elején és hátulján egy tükör látható. A kötet szerkesztését valóban dicséret illeti, hiszen bravúros megoldásról van szó, ami jól illeszkedik az írások hangulatához. A borító elején a tükörben mindazokat a szereplőket fedezhetjük fel, akik a szövegekben felbukkannak, s tükörről lévén szó, egyszersmind önmagunkat is megtaláljuk bennük. A hátlapon a szerző rövid bemutatása és a tükörírással prezentált kedvcsináló olvasható, jelezve, hogy a világ, amelybe olvasóként belépünk, görbe tükör társadalmunkról. A grafikai megoldás arra mindenképpen jó, hogy felkeltse a befogadó érdeklődését, de az örkényi hagyomány a valóságban a lehető legtávolabb áll ettől a négyzetes formától – az eredeti egypercesek csak első ránézésre „könnyű” szövegek, mögöttes tartalmuk szinte kimeríthetetlen. Noszlopi nem akart elveszni a műfaji meghatározás rengetegében, ezért – mintegy alcímként – csak annyit tett hozzá a szöveghez, hogy „ötvenhárom perc”. Az utalás egyértelmű: a kötetben pontosan ötvenhárom egyperces található.</p> <p>&nbsp; A szerző az&nbsp;Általános szerződési feltételek&nbsp;című írásban a XXI. századba helyezi a&nbsp;Használati utasítást, ugyanakkor egyfajta védekezési mechanizmusként leírja, hogy „E sorok továbbolvasásának gesztusával az olvasó feltétel nélkül és végérvényesen felmenti e könyv íróját bárminemű jogi vagy erkölcsi felelősség alól” (NOSZLOPI 2018; 7). A irodalmi berkekben otthonosan mozgó személy számos Örkény-egypercest fel tud sorolni, még akkor is, ha álmából ébresztik fel:&nbsp;Arról, hogy mi a groteszk,&nbsp;Nincs semmi újság,&nbsp;Makacs sajtóhiba,&nbsp;Egy rizsszem panaszai,&nbsp;Gondolatok a pincében,&nbsp;Nászutasok a légypapíron&nbsp;stb., hogy csak a legismertebbeket említsük, amelyek a középiskolai és egyetemi órákon felmerülnek. Noszlopi esetében ilyen szempontból valamivel nehezebb dolgunk van, s – egyelőre – igenis fel kell lapozni a könyvet ahhoz, hogy pár példát megemlítsünk. Igaz, az irodalmi kánonba nem egyik pillanatról a másikra kerülnek be a szövegek, és kár vitatni, hogy Noszlopi világa figyelemreméltó. Van itt jó adag abszurditás és groteszkség, de a nyelviség lebutítása érzésem szerint túlságosan hangsúlyos szerepet kap. A címben megjelenő invokáció eleve provokatív, ugyanakkor az&nbsp;Emotikonok&nbsp;című írás már a ló túloldala, a két véglet között azonban szerencsére számtalan rövidítés, szleng található, ami modernné varázsolja a leporolt írásokat. A fiatal író jól ráérzett az egypercesek valódi világára, pár esetben örkényi szinten űzi azokat, ugyanakkor – valószínűleg a tapasztalat hiánya miatt – időnként kényszert érez arra, hogy egy utolsó, magyarázó bekezdéssel kiegészítse a szövegeket. Noszlopi ezekkel a tanulságokat levonni kívánó részletekkel az örkényi egypercesek lényegét veszi el, s az olvasót fosztja meg attól, hogy saját értelme szerint interpretálja a szöveget. A nyelv öncélúsága végig ott van a kötet lapjain: a&nbsp;Vidéki&nbsp;anzix&nbsp;című írásban a „faszszopó tolvajok”, a „locsolós kurvák”, a „löttyedt faszú” szókapcsolatok joggal kívánják ábrázolni a vidéki élet sokszínűségét, de a szerző alkalomadtán túlzásba esik. A szexualitás különböző fokú ábrázolása azonban erősebbé teszi a szövegeket. Kiváló szemléltetés erre a&nbsp;Próba, amely visszafogottságával fenntartja a titokzatosságot és a feszültséget: „Az öltözőfülke fogasára akasztva várná, amíg levetkőzöm, majd magamra húzva a tükörben hosszasan méregetném: mennyire illik hozzám. / – Na, elviszel? – szólít meg. / Mindig ugyanaz az ár” (NOSZLOPI 2018; 57).&nbsp;A lény&nbsp;erre a szexuális feszültségre támaszkodva próbál aktuálpolitizálni, a nemi identitás kérdését taglalva, elgondolkodtatva a befogadót: „Férfi nem vagyok, nő sem vagyok, meleg sem vagyok, és transz sem vagyok. Sem liberális vagy nemzet, de még semleges érzületű sem vagyok” (NOSZLOPI 2018; 37).</p> <p>&nbsp; Az&nbsp;Örkény besírna&nbsp;és az ötvenhárom perc kapcsán ki kell emelni, hogy a novellák között akadnak rendkívül jók, olyan alkotások, amelyek önmagukban megállják a helyüket. Ezeknek az egyperceseknek a jellemzője, hogy nem próbálnak többek lenni annál, amik, s pont az egyszerűségükből fakadóan teremtenek maradandót a műfajon belül.</p> <p>&nbsp; Ilyen a társadalomkritikus&nbsp;Bogyók, amely a gyógyszerfüggőség modern narratíváit figurázza ki, vagy a&nbsp;Költészet és más&nbsp;című fejezet, amely a novellákra jellemző egyszerű csattanóval zárul, de ott van még a&nbsp;Katasztrófák&nbsp;és a&nbsp;Van&nbsp;bőre&nbsp;című írás is, amely a folyamatosan növekedni vágyó gazdaság kapitalista jellegét állítja pellengérre. Noszlopi Botond egy nehéz koncepcióhoz nyúlt hozzá, s bár az alkotótól egyelőre nem várhatjuk el, hogy Örkény István fineszes megoldásait a kisujjából kirázva alkalmazza, lehet, hogy valójában nem is kellene mélyebb összehasonlításba kezdeni. Az alapötlet, a parafrázis megteremtése nem eldobni való. Noszlopi okos, modern univerzumot teremt az&nbsp;Örkény besírna&nbsp;lapjain, ami a magyar irodalmi hagyományokra támaszkodva a maga módján legalább annyira groteszk és abszurd, mint emberi életünk mindennapjai.</p>