Terék Anna

Életrajz

Család

Tagságok

• Híd Kör Egyesület

Díjak, ösztöndíjak

• 2011Sinkó-díj
• 2011Székely János Ösztöndíj
• 2015Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíj
• 2017Örkény István drámaírói ösztöndíj
• 2017Magyar Művészeti Akadémia Nívódíja
• 2018Sziveri János-díj
• 2018Babits Mihály Műfordítói Ösztöndíj
• 2019Csáth Géza-díj
• 2020Térey János-ösztöndíj
• 2020Füst Milán-díj
• 2025Térey János-ösztöndíj

Szakirodalom

• Álarc mögül
  Csík Mónika
• Nagymosás után
  Csík Mónika
• Szavakkal körbekötve (Terék Anna: Duna utca)
  Visy Beatrix
• Ünnep és aréna
  Weiner Sennyei Tibor
• Hazafelé a pesti esőben – megszólalni a Duna utcában (Terék Anna: Duna utca)
  Patócs László
• Négy verseskötetről
  Mikola Gyöngyi
• Tisztítóvíz – Terék Anna Duna című kötetéről
  Vass Norbert
• „Itt még csak vendég sem vagyok”
  Saródi Szilvia
• Négy verseskötetről. In. Mikola Gyöngyi: A pillanat küszöbén. Esszék, tanulmányok, elemzések. zEtna, Zenta, 2013.
  Mikola Gyöngyi
• Identitás és vallomás
  Fekete J. József
• Szavakkal körbekötve. In: Visy Beatrix: Szavakkal körbe. Magyar Irodalomtöréneti Társaság, Budapest, 2015.
  Visy Beatrix
• A halott nők lélektana (Terék Anna: Halott nők). In. Csillagszálló. 2017/3.
  Balogi Virág
• Naplók, életek, életrajzok (Terék Anna: Halott nők)
  Kőrizs Imre
• Aki válaszol, az kérdez
  Simon Bettina
• Szilánkosodás
  Kállay Eszter
• Az életbe hajítva
  Csík Mónika
• Ex libris
  Lapis József
• Fekhelyek szilánkokon
  Görföl Balázs
• Lírai kiengesztelődés (Terék Anna: Halott nők)
  Pataky Adrienn
• Halottas ének és minimalista hangszerelés (Terék Anna: Halott nők)
  Förköli Gábor
• Hal(l)ott nők (Terék Anna: Halott nők)
  Szarvas Melinda
• Ex libris
  Bedecs László
• Síron túl
  Gorove Eszter
• A szilánkok fraktálképe
  Kustos Júlia
• A halott megfigyelése
  Mészáros Márton
• Tömény borzalom
  Ferdinandy György
• 2017Halálon innen
  Rizsányi Attila
• A jugoszláviai magyar irodalom terei. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2019.
  Roginer Oszkár
• Térdig a földbe fagyva
  Csík Mónika
• Krízismátrix
  Mohácsi Balázs
• Beenged, hogy kitaszítson
  Szabados Attila
• „Felhorzsolt bőrrel állok, arccal a napnak”
  Vásári Melinda
• Menni kell, menni tovább
  Antal Nikolett
• Vallomásos múltidézés
  Balogh Boglárka
• „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?”
  Szarvas Melinda
• Traumát fedő szövet
  Borbíró Aletta
• A versekből kicsordult Annáról
  Kustos Júlia
• A hajlás mintája
  Wölfinger Kitti
• Horpad, kinyúlik, átszakad
  Balogh Gergő
• „Egy szakállas férfira várok” (Terék Anna Háttal a napnak című kötetéről)
  Horváth Anna Flóra
• A te fájdalmad az enyém helyett (Terék Anna: Háttal a napnak)
  Tóth Ramóna Mirtill
• Az ötödik – Ketten egy új könyvről
  Deczki Sarolta
• Egészek, részek – Ketten egy új könyvről
  Szarvas Melinda

Interjúk

• Az együttmondás öröme
  Berényi Emőke
• ÉletTEREK
  Krekity Olga
• A költészet állapot – Beszélgetés Terék Anna fiatal költővel
  Krekity Olga
• Terék Anna
  Orovec Krisztina
• A háromarcú lány – beszélgetés Terék Annával
  Szakács Patrícia
• A költő két drámája
  Penovác Sára
• A költő legnagyobb elismerése, ha a verseit szavalják
  Mihályi Katalin
• Vendég: Raffai Ágnes, színész; Terék Anna, költő
  Husnyák Andrea
• A pszichológus-költő, akit divat lett szavalni
  Kállai Göblös Nikoletta
• „Verset nem lehet kacagva írni”
  Szerda Zsófia
• Hangos disznók harapnak
  Drubina Orsolya
• Terék Anna új kötetéről beszél
• „Nekem máshol húzódik a normalitás” – interjú Terék Anna iskolapszichológussal
  Dobrotka Katinka
• „Az ember általában önmagát keresi egy-egy versben”
  Pósa Tamara
• Kell egyfajta kegyetlenség is – Terék Anna traumákról és a fekete humorról
  Marik Noémi
• „Ez is egy érzésköteg amiről vagy tudunk mondani valamit, vagy nem” – Interjú Terék Anna költővel, drámaíróval
  Mărcuțiu-Rácz Dóra
• Terék Anna – Ünnepi Könyvhét, Balatonfüred, 2018.
  Drubina Orsolya
• „Az is maradok”
  Rés a présen
• „Elengedtem a valahová való tartozás súlyos késztetését”
  André Ferenc
• Figyelni arra, aki hozzánk beszél – Terék Anna a feje tetejére állt életről
  Marik Noémi
• Privát Trianon – Terék Annna
• Ha kiderül a szégyen (Beszélgetés Terék Annával)
  Molnár H. Magor
• Nincs szégyellnivalónk
  Bíró Tímea
• „Vajdaságinak lenni a semmi és a minden egyszerre” – Interjú Terék Anna költővel
  Pósa Tamara
• Terék Anna vajdasági könyvespolca
  Kiss A. Kriszta
• „Kerülő útra küldeni azt a folyton közeledő feketeséget”
  Borbíró Aletta
• „Úgy hullottak szét a családok, mint Jugoszlávia”
  Hollósi Zsolt
• „Perverz dolog a szenvedésről írni”
  Szerbhorváth György
• A felnőttek felelőssége
• „Azt érezzék, hogy ott vannak a fényben” – nehéz sorsú gyerekeknek szervezik az Alap!tábort Terék Anna költővel
  Milanovich Domi
• „A családunk összes női tagja nagy hatással volt rám” – Terék Anna a nemzedékek által továbbadott tudásról
  Szerda Zsófia
• Vendég: Terék Anna
  Tallér Edina
• Alkotóerővé változtatni a traumát
  Ágoston Enikő Anna
• Károlyi Csaba beszélgetése Terék Annával
  Károlyi Csaba

Végzettség

További publikációk

• Hozsanna. In. Zvezde u pesmu neumorno tkam. Orfej – Klub Pesnika, Szabadka, 2000.
• Olvadó nappalok, Kabát nélkül, Füst. In. Batári Gábor (szerk.): Betűk Glóriája. Alterra Kiadó, Budapest, 2004.
• Embernek lenni azt jelenti
• Karnyújtásnyira
• Birtoklás; Anna; Maradj csendben
• Mocorgás
• Mocorgás; Karnyújtásnyira; Tovább
• Szőnyegrománc
• Marad(n)ék
• November 21. In. Sikoly. 2007/4.
• Bela Lugosi’s dead. In. Symposion. 2007/052–053.
• Kettős diasztoléra várok; Kilégzés; Lopódzás a félelemhez. In. Symposion. 2007/052–053.
• Mosoly-szokás; Városi ébredés
• Porcukor; Jégvirágzás
• Dosadjujete se? Gledajte kratke filmovi!. In. kARTon. 2008/4.
• külFÖLD
• Porcukor; pirkadat rovinjban; Mocorgás. In. PRESStige – Parnasszus. 2008/10.
• Sajátvers
• Letölthetlek?; A virtualitás szépségei. In. kARTon. 2009/3.
• pirkadat Rovinjban. In. Magyar Szó. 2009.
• Nem baj, nem baj, nem baj(./?). In. Symposion. 2009/056–057.
• Antal László plakátdinamikája. In. kARTon. 2010/2.
• Szerelmeimnek vs. Gyermekeimnek. In. kARTon. 2010/2.
• török levelek; utoljára Dubrovnikban

  <p><span>török levelek</span></p> <p><em>Mehmetnek</em></p> <p>&nbsp;</p> <p>a leveleit várom.<br /> a kelleténél korábban kelek fel,<br /> szoknyát húzok, a fülem mögé<br /> fésülöm a hajam,<br /> és ülök a konyhában,<br /> míg kihűl a kávé,<br /> a leveleit várom.</p> <p>&nbsp;</p> <p>minden nap, egész délelőtt,<br /> kikészítve a vajkés, hogy<br /> majd felbontsam a leveleket,<br /> amik azt mesélik:<br /> Isztambulban most esik,<br /> s a házak faláról úgy csorog<br /> le a víz, mint kézzel mosott<br /> ingekből, ha csavarom,<br /> mert nincsen centrifuga.</p> <p>&nbsp;</p> <p>amikben ő rámszól:<br /> Annácska, ne cigarettázz,<br /> ha a lépcsőn lépdelsz felfelé.<br /> különben is, ki tudja&nbsp;<br /> mi van a tüdődben már.<br /> szokj át valami másik<br /> rossz szokásra.<br /> Isztambulban fütyül<br /> a szél magában,<br /> a nők ma kék ruhába öltöztek,<br /> hajuk a hátuk mögött lebeg,<br /> minden kanyarban sikítanak<br /> az autókerekek,<br /> dajkálja a délután a meleget,<br /> büdösek a szegényemberek,<br /> gyalog járnak át a hídon mind.<br /> Annácska, a cigarettát, ha lehet<br /> most nyomd el, míg olvasod ezt<br /> a levelet.</p> <p>Isztambulban a pékek<br /> ma összeütötték tenyerüket,<br /> porzott a liszt a deszkákra,<br /> száraz hóesés,<br /> belegyúrták a hajnalt a kenyérbe,<br /> s az egyik eladó puha arcképe<br /> sírástól püffedt szemekkel<br /> panaszkodott.<br /> szobámban a pókok, ronda szürke<br /> hálókat szőnek és terveket,<br /> hogyan takarják majd be a legyeket,<br /> ha oda találnának szállni.<br /> csipketerítőket lógatnak ablakomra,<br /> nincs aki lemossa.<br /> Annácskám,<br /> csak azt a cigarettát...</p> <p>ha nézem a horizontot,<br /> a házak fölött látni,<br /> egy másik városban is<br /> esik az eső,<br /> itthon elfogyott a kávé,<br /> foltos minden lepedő,<br /> s elhasznált ingeimből<br /> egy kis halmot csináltam.<br /> mosni kéne kézzel,<br /> lebarnult két kézzel,<br /> felkaromat egész nyáron<br /> nem érte nap,<br /> s tenyerem fölött,<br /> a karóra alatt,<br /> világosabb a bőr.</p> <p>&nbsp;</p> <p>s képzeld azt írja<br /> Julia Kristeva,<br /> hogy a nő testében varázs<br /> a fogantatás,<br /> folyadékok találnak egymásba<br /> ömleni, s a sejtosztódásból<br /> magzat gyökerezik, rejtett<br /> kényszer a gyermekáldás.<br /> és ma a boltban,<br /> annyira hiányoztál, hogy<br /> tenyeremet egy másik nő<br /> melléhez nyomtam,<br /> rám mosolygott, de ne sírj,<br /> abjektivizál így is a bűntudat,<br /> az újságok címlapján,<br /> akár Kristeva, jót mulat<br /> egy túlfizetett filmsztár.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Annácska, elmondhatom,<br /> a hiányodba itt belebolondulok<br /> helyben,<br /> érzem egész nap az illatodat,<br /> és régi szagokat, amiket elfelejteni<br /> sem tudok, nem hogy felismerni.<br /> én nem tudok mitkezdeni<br /> se veled, se a hiányoddal.<br /> éjjel ha felébredek, s letúrom<br /> az átizzadt lepedőt magamról,<br /> rád gondolok, akár a buszon,<br /> míg egy másik nő kezét fogom,<br /> akár az étteremben,<br /> ha nézem, a penész hogyeszi szét<br /> a konyhaajtó szélét.<br /> csak azt a cigarettát...</p> <p>&nbsp;</p> <p>ócska bádog csatornákban szűköl az eső,<br /> halványan csúszik föld alá a nap,<br /> mindjárt felkapcsolom a villanyt,<br /> a függönyt a nyitott ablakra húzom<br /> és magamra pizsamámat.<br /> jaj, ha itt lennél,<br /> már megszólalni sem tudnék,<br /> csak nézném<br /> a furcsa, zöld szemeidet,<br /> te kimoshatnád<br /> a halomba dobált<br /> ingeimet, csavarnád<br /> két kézzel a lavór felett<br /> és úgy folyna belőlük a víz,<br /> mint az eső a házak falain<br /> Isztambulban.</p> <p>&nbsp;</p> <p>írná a levélben és a végére valamit,<br /> ami hasonlít arra, hogy szeret.<br /> csukott szemmel is látom, hogyan<br /> teszi a kávéfoltos papírokat borítékba,<br /> megy, gyűrött rövid nadrágjában a<br /> postára, feladja nekem leveleit,<br /> hogy estig legyen mit várni,<br /> újramelegíteni a kávét,<br /> hogy pocsék íze legyen,<br /> összekócolódott hajjal,<br /> szoknyámat levéve<br /> a kelleténél később feküdjek le.<br /> s alsóneműben<br /> –&nbsp; feltéve, hogy a szerelmet<br /> tisztelni lehet –<br /> elszívjak egy cigarettát.</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p><span>utoljára Dubrovnikban</span></p> <p>(tengervers)</p> <p>&nbsp;</p> <p>autóba ültünk mind az öten,<br /> a tengerre indultunk<br /> hajnalban. izgulós nyári<br /> utazás, bőrönd, pakolás, zsinór,<br /> a csomagtartóra kötöttük életünket,<br /> a ruhák közé hajtogatta anyám<br /> a törölközőinket.<br /> vigyorgó várakozással<br /> járkáltunk nővéremmel<br /> a szobában körbe-körbe,<br /> anyánk arca egészen elfeketedett<br /> az idegességtől, mert egy<br /> bőröndbe nem fértünk be.<br /> emlékszem, pizsamában vitt le<br /> apám hajnalban,<br /> és úgy tett az autó hátsó ülésére.<br /> félig nyitva volt a szemem,<br /> néztem a tömbházak<br /> szürke körvonalát,<br /> az antennák közt ült a reggel,<br /> hóna alatt szunyókáló<br /> galambokkal.<br /> nővéremmel fejünket<br /> a középen ülő nagymama<br /> ölébe hajtottuk,<br /> széles combjain újra elaludtunk,<br /> szendvicses zacskókkal zörgött<br /> anyám, apám<br /> morgott, elforgatta a kulcsot.</p> <p>&nbsp;</p> <p>ablaknak nyomtam az orrom<br /> lefelé a szerpentineken.<br /> kezemben reszketett a<br /> karéj májas kenyér.<br /> a nagymama imádkozott<br /> minden félórában,<br /> hogy el ne aludjon apám.<br /> messzire csúszott az út<br /> szélén a sok fa,<br /> átrepülték az eget<br /> a felhők, a horizontra<br /> siklottak a madarak,<br /> már párolgott a reggel,<br /> a hegyek ölében<br /> szaladtak a kecskék,<br /> egy-egy kanyarból már<br /> látni lehetett a partot,<br /> kiabáltam előre:<br /> hahó! mellettünk a tenger!<br /> anya, mindjárt odaérünk,<br /> el ne engedd a kezem!</p> <p>&nbsp;</p> <p>apám borostája kinőtt,<br /> mire leértünk a tengerre.<br /> nekem begöndörödött<br /> a hajam,<br /> anyám már olyan fáradt volt,<br /> hogy elaludni sem akart,<br /> s ott álltunk mind az öten<br /> a tenger szélén,<br /> néztünk bele a nyugtalan vízbe,<br /> néztünk mereven, de<br /> nem láttuk benne magunkat.</p> <p>&nbsp;</p> <p>a nagymamám akkor látott<br /> tengert először életében,<br /> és ettől csak hallgatni tudott.<br /> szedegette a partra mosott<br /> kagylókat,<br /> nem mert a napba nézni,<br /> szívta teli tüdőre a<br /> sós<br /> levegőt és később, már otthon,<br /> sosem beszélt a tengerről,<br /> nem emlegette egyszer sem.<br /> a nagymama szeme pont<br /> olyan szinű volt, mint a<br /> tengervíz<br /> és ugyanolyan<br /> sós könnyeket sírt<br /> minden emlékére.<br /> nézte ő is a végtelent,<br /> a tengerkék szemeivel,<br /> azt hittem hogy<br /> szomorú lett tőle,<br /> pedig csak<br /> csodálkozott.</p> <p>&nbsp;</p> <p>és barnított bennünket a nap,<br /> a parton apám feküdt a hasán,<br /> anyám minden vizes<br /> hajszála az arcára tapadt.<br /> lobogott a körém tekert<br /> törölköző,<br /> apám mondta,<br /> hogy itt a szélnek<br /> saját neve van,<br /> féltettem magamat a széltől,<br /> hátha kifújja belőlem<br /> a lelkemet, a sirályokat is<br /> messze vitte,<br /> csapkodta kövekhez<br /> a hullámokat, kagylókat<br /> mosott ki vízzel a partra,<br /> én apám háta mögé ültem,<br /> hátha úgy meg tud védeni<br /> ettől, kihúzta magát,<br /> fújta a szakállát a Bora,<br /> mögötte suttogtam:<br /> apa nézd: a tenger!<br /> milyen közel jönnek a hullámok<br /> el ne engedd a kezem!</p> <p>&nbsp;</p> <p>beleszerettem a parton egy fiúba<br /> mondta a nővérem, hogy<br /> amit érzek, az biztos szerelem<br /> én örömmel elhittem, mert<br /> csak azt tudtam róla, hogy az<br /> mindig örökké tart,<br /> mondtam is, hogy végre már valami.<br /> vártam, hogy húzódjon az idő,<br /> néztem a hegyoldalra épített<br /> fogfehér házakat,<br /> bennük akartam lakni,<br /> és néztem a fényeket, ha<br /> kificamodott estéken sétálni mentünk,<br /> és én annyira el voltam<br /> foglalva önmagammal, hogy<br /> nem vettem észre semmit.<br /> tőlem darabokra eshetett az ország,<br /> szakadhatott a szerelem<br /> a szüleim között, a nagyanyám<br /> sírhatott a párnájára esténként,<br /> múlhatott kényelmében az idő<br /> és öregedhettek az emberek,<br /> nem volt időm nézni,<br /> hogy megy tönkre lassan<br /> minden, amit egy gyerek<br /> óvatosan felépíthet.</p>

• körhinta (testvérvers)

  <p>körhinta<br /> <em>(testvérvers)</em></p> <p>mi régen vásárba jártunk.<br /> a múltkor a buszon eszembe jutott<br /> a ringlispíl, a selyemcukor,<br /> meg a habzó szájú lovak.<br /> – Apa miért raknak a pacik<br /> szájába kicsike vasrudat?<br /> kérdeztem, mert csöpögött<br /> a nyáluk, és én sajnáltam<br /> a patkolatlan lovacskákat,<br /> a kínlódó teheneket<br /> és az ijedt szemű tyúkokat,<br /> amik pont úgy féltek, mintha<br /> már láttak volna<br /> késen fényt csillanni.<br /> eladni vitték őket, és<br /> féltem én is,<br /> hogy eladnak, szorítottam<br /> apám kezét, hogy ne<br /> vigyen el mellőle senki.</p> <p>a körhintán sírtam először<br /> a vásárban,<br /> valami lovacskára ültem rá,<br /> nevetséges műanyag lóra,<br /> máson nem volt már hely,<br /> másra nem volt már idő,<br /> és nevetett a körhintán<br /> ülő másik hat gyerek.<br /> rövid könnyeim<br /> lecsúsztak arcomon,<br /> a nyakamon végig,<br /> egészen a nadrágomba.<br /> sírtam és szerettem volna<br /> visszacsinálni mindent,<br /> bántott, hogy anyámék<br /> arra költik el a pénzt,<br /> hogy én egy műanyag lovon<br /> üljek, a műanyag madárka<br /> helyett.</p> <p>mert rettegtem attól, hogy<br /> engem nem szeretnek eléggé.<br /> az lett volna jó, ha<br /> bizonyításképp<br /> addig szorítanak, amíg<br /> ki nem préselik tüdőmből<br /> az összes levegőt<br /> (orvosliag szólva: kilégzési rezerv),<br /> ennek hála kezdtem keverni<br /> a szeretetet a félelemmel.<br /> a játszótéren a mászókára<br /> véletlenül<br /> felakasztottam magam,<br /> lerepültem a bicikliről,<br /> elvágtam rövid gyerekujjam,<br /> megharaptattam magam<br /> kóbor kutyákkal,<br /> hogy öleljenek,<br /> és ha fájt, és én sírtam,<br /> figyeltem szemüket:<br /> kellek-e nekik annyira, hogy<br /> megijedjenek.</p> <p>hazaindultunk a vásárból,<br /> belém karolt a nővérem,<br /> a járdáról lerúgtuk<br /> az összes kavicsot és néztem,<br /> hogy vánszorognak fel a lovak<br /> az árusok targoncáira,<br /> hogy lakatolják be a kis<br /> csapóajtókat a hátuk mögött.</p> <p>az alattunk lakó néni<br /> sokat kopogott a plafonján,<br /> ha mi nyargalásztunk,<br /> és kiabáltunk a nővéremmel.<br /> azt mondta ránk: úgy dobogunk,<br /> mintha lovak lennénk.<br /> fájt tőle a hasam,<br /> mert sejtettem: egyszer<br /> a mi szánkba is vasrudat<br /> tesznek, csorog majd a nyálunk<br /> és eladnak bennünket<br /> egy zajos vásáron.<br /> néztem nővéremre, hogy<br /> mit szól ő ehhez az egészhez,<br /> és mi lesz velünk, ha<br /> a vásáron különböző embernek<br /> adnak el bennünket.<br /> de nem sejtettem, hogy<br /> nővérem szeme milyen<br /> fényre szűkülő titkokat rejt,<br /> hogy mennyit fog sírni<br /> helyettem is, miattam is,<br /> hogy a szemében fényesebben<br /> látszik amit látni sem kéne. ma már<br /> egyre vékonyabbak a könnyei.<br /> és néha olyan gyorsan hullanak<br /> ki a szeméből, hogy én már<br /> mondani sem tudok közben<br /> semmit. neki más lakásban jut már<br /> ölelés, mely nem engedi elszaladni,<br /> amelytől, ha el is szalad, hagyja<br /> magát utolérni, ami nem<br /> kevesebb vagy több<br /> a hajnal éneklő fáradtságánál.<br /> és attól lesz szebb, hogy nem<br /> egyedül kell felkelni reggelente,<br /> a hűlésnek induló ágyneműből.</p>

• Úton. In. Symposion. 2010/058–059.
• török levelek; utoljára Dubrovnikban. In. Vár Ucca Műhely. 2010/60.
• Sarajevo. In. Sarajevske sveske. Szarajevó, 2010.
• Kunigunda útja
• Olja dala
• Pesti esőben. In. Symposion. 2012/60.
• Üvegek. In. Pannonhalmi Szemle. 2013/2.
• Hó

  <p><strong>Hó</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Meztelenül lépek ki<br /> az ajtón, az ujjaimmal<br /> megérintem az ajtó előtt lógó<br /> színes nylon csíkokat.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Az ablakon nem lehetett kilátni<br /> a vastag jégvirágtól.</p> <p>Belegyalogolok,<br /> süti a talpamat a hó,<br /> lassan vörösödik felfelé<br /> a két lábszáram,<br /> mintha valamilyen<br /> méreg indult volna el<br /> belőlük a szívem felé,<br /> éles egyeneseken.</p> <p>Hasra akarok feküdni,<br /> de a melleimet féltem.<br /> Fájna a hideg.<br /> Úgyhogy inkább,<br /> hanyatt fekve,<br /> a hóba nyomom a tarkóm<br /> és két kézzel söpröm<br /> a hasamra a havat.<br /> Amíg temetem magamat fekve,<br /> eláll a havazás.</p> <p>Lassan hűl a testem.<br /> Kásásra olvasztja<br /> körülöttem a havat,<br /> hallani vélem az erek<br /> apró roppanásait,<br /> ahogy a vérem<br /> kristályosra fagy.</p> <p>A hó alatt nem hallom,<br /> ahogy Ivan az ajtóhoz lép.<br /> Egyenletesen szuszog,<br /> és egy ideig hagyja,<br /> hogy a hóban fekve<br /> felköhögjek, kristályosodjak.<br /> Aztán a lapát után<br /> nyúl, odajön,<br /> és feltöri rajtam<br /> a hótakarót.</p> <p>Ettől kezdve<br /> minden másnap, kilépek<br /> a konyhaajtón és a hóba<br /> ásom magam, pucéran.<br /> Ivan meg minduntalan<br /> jön utánam, nézi szemüvegben<br /> a hóbuckát, ami alatt fekszek,<br /> mindig vár harminckét percet,<br /> lehetőséget adva a hónak.<br /> Aztán kiás.<br /> Nem káromkodik,<br /> egy szó nélkül feltöri<br /> a jeges havat, lesöpör,<br /> fölemeli a kipirosodott<br /> testemet, kicsit megdörzsöl<br /> hóval, lepedőbe teker<br /> és visszavisz a házba.</p> <p>Minden nap,<br /> ott a hó alatt,<br /> megbánok valamit.<br /> Így készülök<br /> a mennyországra,<br /> hátha ki tudom<br /> nyittatni, ezzel a<br /> hideg bánkódással,<br /> utat csinálva magamnak<br /> a képtelenségbe.</p> <p>Azért egy kicsit<br /> mindig félek, hogy majd<br /> Ivan egy nap,<br /> míg a lapáttal a jeges havat<br /> töri, nem fog vigyázni<br /> és az arcomat is szétveri<br /> szép lassan.</p>

• Párizs, Olja

  <p><strong>Párizs, Olja</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>1998 szeptemberében Párizsba megyek.</p> <p>anyám testvére akkor emigrált,<br /> mikor semmi értelme nem volt már<br /> szökni, az ország, a nép<br /> mindennek a végét járta,<br /> de Olja egy nap összecsomagolta<br /> két nylon harisnyáját és a szoknyáját,<br /> új szappant vásárolt, papírba tekert<br /> mindent és egy szerda reggelen<br /> átszökött a szovjet határon.<br /> ő maga sem tudta elmesélni soha,<br /> hogyan is jutott el pont Párizsig.<br /> nem volt ott régi szerelme,<br /> sem rokonunk,<br /> akihez bújhatott volna.</p> <p>Apám rokonai olyan gazdagok,<br /> hogy mindig magáznom<br /> kellett őket.<br /> Nem szerettek hozzám érni,<br /> a fülem mellé adtak,<br /> valahova a levegőbe,<br /> puszit.</p> <p>A harmadik szeretője után,<br /> a kilencvenes évek végén,<br /> kihívott magához<br /> bennünket Olja,<br /> de csak egy repülőjegyre<br /> való pénzt küldött.<br /> Abból anyám<br /> egy pár új ruhát<br /> varratott nekem<br /> és vonattal küldött<br /> Franciaországba,<br /> repülőgép helyett.<br /> Párizsban a konyhában alszok,<br /> bordó bársonnyal letakart<br /> kemping ágyon.<br /> Nagynéném az egyetlen szobában<br /> minden este szeretkezik.</p> <p>Az emigráns oroszok<br /> egyáltalán nem szépek.<br /> Mindegyik halkan beszél<br /> és közben nem mond el<br /> semmit.</p> <p>Olja olyan szomorú, ott,<br /> abban a csillingelő, kivilágított<br /> Párizsban, hogy szeretném<br /> megölni, ne szenvedjen tovább.<br /> A kemping ágyon fekve,<br /> esténként elképzelem,<br /> hogy míg Olja alszik, lassan<br /> az arcába nyomom a párnát.<br /> Ez nem oroszhoz méltó,<br /> de nincs revolverem.<br /> Az arcába nyomom a párnát,<br /> Olja fegyelmezetten,<br /> kezeit a két melle<br /> közé teszi és sír,<br /> de már a megkönnyebbüléstől<br /> és közben halkan<br /> énekel, oroszul, hálával, nekem,<br /> hogy végre megszabadítom önmagától,<br /> és átvállalom a poklokat majd.</p>

• sziverivers

  <p><strong>sziverivers</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Még a kádban szerettelek</p> <p>volna megölelni, de a szappan</p> <p>együtt siklott ki testeddel</p> <p>kezemből, roppant a kád széle,</p> <p>mikor rátetted mindkét tenyered,</p> <p>pukkasztva hólyagjait a habnak.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Így száradunk a kád szélén ülve,</p> <p>az este zsinórjára kötve,</p> <p>lógunk, mint féldisznók</p> <p>vágóhídi kampókon.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Fésűd fogai közt görbül a hajszál.</p> <p>Egy helyben járkálsz,</p> <p>rajtam foszlik a fürdőkabát,</p> <p>szemeid, mint a halott csirke szeme</p> <p>forrázás vagy tollfosztás után.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ropog a vágy, mint a friss hó</p> <p>számban egy marék fürdősó,</p> <p>marva nyomja ki orromon a könnyeket.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Kint az utcán két kutyát</p> <p>gyötör a szél és</p> <p>egy hontalan mocskos paplan</p> <p>bélés között kutat.</p> <p>Vizes még talpaid nyoma,</p> <p>lekapcsolod a villanyt.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Magamban gyengéden elképzelem,</p> <p>hogy találja meg az áram vizes kezed,</p> <p>hogy szalad végig testedben a villany,</p> <p>ujjam hegyén már látszik a mentők száma,</p> <p>úgy tárcsázok, mint aki választ vár vagy</p> <p>reménykedik, egy félretett</p> <p>telefonkagylóban.</p>

• Járdán

  <p><strong>Járdán</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Végül addig hallgatott,<br /> hogy már nem bírtam szóval,<br /> mindent kimondtam,<br /> amit csak lehetett<br /> (szeretlek,<br /> dugj meg,<br /> most azonnal,<br /> elköltözök,<br /> itthagylak,<br /> kapd be,<br /> most volt elég,<br /> szeretlek),<br /> de ő hallgatott,<br /> azzal az untató nyugalmával,<br /> lefeküdtem a járdára,<br /> mint egy fekvőrendőr,<br /> úgy nyúltam el keresztben,<br /> szétvetett karokkal a járdán<br /> és eldöntöttem, hogy innen<br /> el nem mozdulok,<br /> fel nem kelek,<br /> amíg nem csinál velem valamit.<br /> Kicsit szerettem volna, ha<br /> nem feküdtem volna le,<br /> vagy ha ő mellémfekszik,<br /> de nem feküdt le,<br /> nézett és mintha<br /> mosolygott volna rám,<br /> egy kicsit tényleg<br /> mosolygott, pedig tudtam,<br /> hogy idegesíti<br /> ez a cirkusz<br /> és ha szólna is,<br /> akkor is csak valami<br /> olyat mondana, hogy<br /> belefeküdtél a kutyaszarba,<br /> gondoltam,<br /> csak ezt tudná most mondani,<br /> és közben éreztem is,<br /> hogy tényleg:<br /> nyomja valami puha<br /> a lábszáramat, és ő<br /> egyre csak hallgatott<br /> és mintha mosolygott volna.</p> <p>Eddigre meg is bántam az egészet,<br /> végiggondoltam, hogy fogok<br /> majd szaros lábszárral hazamenni,<br /> zsebkendő sincs nálam,<br /> tényleg, mire jó ez a cirkusz,<br /> próbáltam úgy tenni,<br /> mintha kitartanék<br /> a fekvés mellett.</p> <p>Aztán lassan szétnézett,<br /> már jó sokan álltak körülöttünk,<br /> volt aki ájulásra gyanakodott,<br /> mások meg mormolták, hogy<br /> biztos epilepszia,<br /> és mikor már azt hittem,<br /> így fogunk maradni végleg<br /> én fekve, ő fölöttem állva,<br /> Ivan szép lassan megemelte<br /> a lábát és átlépett rajtam,<br /> óvatosan, mintha én<br /> csak egy akadály,<br /> mintha csak egy<br /> fekvőrendőr lennék.</p> <p>A nadrágszára után kaptam,<br /> belemarkoltam,<br /> hogy a következő lépésnél<br /> el tudjon vágódni.<br /> El is esett, szétterült<br /> a járdán,<br /> beverte az állát és<br /> fájt a keze is,<br /> sziszegett és<br /> olyan mérgesen nevetett,<br /> hogy azt hittem el fog verni,<br /> de nem vert el,<br /> a hátára fordult,<br /> felült,<br /> felállt<br /> és felhúzott engem is<br /> maga mellé,<br /> leporolta magát,<br /> én csak néztem<br /> kinyílt a szájam,<br /> ő leporolta magát<br /> és a kezembe nyomott<br /> egy zsebkendőt<br /> és biccentett.</p>

• Költők, írók, egymás közt

  <p><strong>Költők, írók, egymás közt</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Szeretni valóak a régi fotók. Mert olyan régi rajtuk minden. A nyolcvanas években máshogy néztek ki az emberek és máshogy néztek egymásra. Más ruháik voltak, más frizurák és szemüvegeik, minden valahogy más volt, pedig ugyanilyen mozdulattal nyúltak kanállal az üst felé, lógatták szájukból a cigarettát, írtak pár sort a köteteikbe, ugyanilyen összeszorított ujjakkal jelentkeztek, mint Dormán László fotóin, vagy mint mi most, a 2010-es években. Ők is hordtak nyakláncot, ők sem hordtak nyakkendőt, vitatkoztak, beszélgettek, egyetértettek, nevettek, de valahogy más volt régen, mégis.</p> <p>Talán még megvolt, az a háború előtti luxus, hogy lehetett szabadon haragudni a másikra, talán nem volt akkora súlya egy-egy bántó véleménynek, mert nem félt attól senki, hogy az a másik, két nap alatt eltűnik, felszívódik, besorozzák, külföldre szökik, kikaparja valami az életünkből. Talán nekik, a nyolcvanas évek embereinek még fontosabb volt a jelen, s nem bánták annyira a múltat, nem szorongtak annyira a jövőtől, mint mi most, a 2010-es években.</p> <p>Ezek a képek bevésve őriznek megállított pillanatokat, amikor az ember tekintetén nem látszik a jövő, hogy mi fog vele történni, hogy fog meghalni, kik után fog sírni, mitől lesz boldog, hány gyereke vagy unokája lesz, hogy fogja kifizetni a villanyszámlát. Csak a jelen látszik, az élő idő nevetése, amibe minden percben kapaszkodni akarunk. A jelen, ahol lennünk kéne, ahelyett hogy újra és újra felkaparjuk a múltat, vagy kutatjuk rettegve a jövőt.</p> <p>Ahány költőt, írót ismerek, mind másképp fél és mástól fél, mind mást remél magának és társainak. Ami nem változik, különböző generációk író emberei között, az az összetartozás vágya, mert valami hajtja az író embert magányából a közös gondolkodás felé, a közösség felé. Ami változott, az talán a különbség aközött, hogy az ember tervez vagy csak vágyakozik. De mindenképpen remél.</p> <p>Az írás egy magányos foglalatosság. Ebből kiindulva, mindenkiben felmerülhet a kérdés: mit tud együtt csinálni sok író, hogy még tábort is működtetnek? Pedig a válasz egyszerű, hiszen az írók is csak emberek, pont azt csinálják, mint bármelyik ember, akár a piacon, vásárban, akár az osztálytalálkozón vagy egy nagyobb társaságban, tömött szatyrokkal vagy kávéscsészével a kezében, új élményekkel, méreggel vagy nyugalommal a szívben, vagyis: vitatkoznak, beszélgetnek, közösen gondolkodnak, unják a másik felszólalását, elgondolkodnak, egymás húsába vágnak azokkal a féltve őrzött, éles szavakkal, elkülönülnek, dicsekednek, kiutálnak, dicsérnek, lelomboznak, tarkóig égető tekintettel a másik szemébe hunyorítanak, csoportosítanak, szidnak, kibeszélnek, csodálkoznak és rácsodálkoznak, ismerkednek, elfordítják a fejüket, nem hallják meg valaki köszönését, lenéznek, megbecsülnek, de mindenképpen összetartoznak. Mert a lebecsülés, a szidás, a visszaköszönés hiánya is egy fajta összetartozás, csak más iránya és dinamikája van.</p> <p>Költők, írók, egymás közt. Nem értenek egyet, nem írnak egyformán, valami együtt gondolkodásra mégis igényük van. Költők, írók, egymás közt. Elkapva olyan pillanatokban, mikor arcukon ezer más dolog nyoma csapódik ki, s nem a kamerába mosolyognak, a berögzült izomráncolás mosolygásaként.</p> <p>Valahogy utólag rajzolódik ki, hogy ki milyen érdekes volt, s még ha idegesítő vagy olykor gonoszkodó is volt, akkor is, volt és ember volt, ezáltal szép volt. Dormán László képein valahogy szépek az egyszerű, hétköznapi dolgok, szép a kóstolás utáni fintorgás, az ácsorgó közönség, a tekintetek, ráncok, félben hagyott mozdulatok, a kávéscsésze alján maradt zacc, a ruhák és zakók ráncai, félig kiürült zöld üvegek, egymásra nyomott csikkek és a fény, ahogy szóródva árnyékol egy-egy mosolyt, homlokráncolást, egy-egy félben maradt mondatot, félig kifújt füstöt, a fény, ahogy apró szilánkokra törik, emberek elkapott pillanatain. Szépek a gyerekek, akik kicsit unják a rendezvényt, a kislány, aki véletlenül az íróbácsi mellett maradt, s rajta ragadt a képen, az egymásnak úgy örülő ismerősök, akik egyébként nem találkoznak, csak ebben az írótáborban.</p> <p>Ezek a képek, viszik a múlt egy darabját városról városra, azokat a megállított perceket, amikben megpihent az idő. Aki ír, a halállal jár körben, és mintha minden egyes leírt sort valaki a háta mögül, a feje mellé hajolva nézné, figyelné, mérné. S mégsem tudja senki lelkében tisztán tartani, ápolni, élő sebként gondozni a halált, mert élni akar s ezáltal megdöbben, ahányszor eltűnik valaki. Dormán László képein pont ezt ábrázolja, olyan őszinte arcokat, akik mögött mind áll egy-egy kisebb vagy nagyobb halál, emberek arcát, akik túl vannak már pár halálon vagy vár még rájuk egy tucat.</p> <p>Mint Juhász Erzsébet és Dormán László kacagó szemei, azon a képen, melyen a fotós visszakézből fotózta le magukat. Mert pont így fényképezi most magát mindenki, azzal az önfeledt nevetéssel, mert magunkat fényképezni mindig vicces lesz. S ha belegondolunk, egyszer a mi képünket is így fogja nézni valaki, kutató, kereső tekintettel, hogy miért nevettünk ennyire, s miért kellett abbahagyni azt a nevetést.</p> <p>De Dormán László képeit nézve talán megnyugszik az ember, mert az a másik, ha már nincs is közöttünk, nem tűnik el a képekről, hanem ott marad, egy-egy véletlen mozdulatban, elkapott pillanatban, szemünk magába issza arcának vonalát, testének alakját, s a szeméből kikacsintó lelkének egy-egy darabját. Dormán László képei olyanok, mintha újra lehetőséget kapnánk, hogy találkozzunk mindazokkal, akiket nem láthatunk már.</p> <p>(A topolyai Népkönyvtár padlástermében a közelmúltban megnyílt Dormán László A hatvanéves Magyarkanizsai Írótábor című fotókiállítása, ez alkalommal hangzott el Terék Anna fenti szövege. )</p>

• Esküvő. Látó. 2013/6.
• Babakocsi. In. Symposion. 2013/61.
• Szibéria

  <p>Terék Anna</p> <p>Szibéria</p> <p>&nbsp;</p> <h2>&nbsp;</h2> <p>„ó mennyi / mennyi elviselhetetlen szépség / még egy megfagyott katonaló hasában is”<br /> (Tolnai Ottó: <em>Január</em>)</p> <p>2013. október 1.</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p><strong>Szerbia</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>1999 júniusában,</p> <p>Párizsból hazafelé</p> <p>a vonat folyosóján,</p> <p>Ivan megmarkolja</p> <p>a könyökömet és</p> <p>tolni kezd</p> <p>a <span>wc</span> felé.</p> <p>Így ismerkedünk</p> <p>meg.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Franciául sziszeg valamit</p> <p>a nyakamba,</p> <p>leheletének melegéből</p> <p>érzem</p> <p>mit akar.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Feljebb emelem</p> <p>a szoknyám.</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ivan a semmiben lóg,</p> <p>mint a ruhák rajta.</p> <p>Csak a testemmel hajlandó</p> <p>kommunikálni.</p> <p>Hiába nevetek rajta.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Folyton magához szorít,</p> <p>utána elenged és kiabál.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Nem tudom elviselni,</p> <p>hogy otthagyjon</p> <p>bármelyik állomáson.</p> <p>Kutyaként követem,</p> <p>egészen a hazájáig.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Szerbiába</p> <p>vonattal érkezünk.</p> <p>Ivan attól kezdve</p> <p>nem enged maga mellől.</p> <p>Bámulom a boltokat.</p> <p>A nők jobban tetszenek,</p> <p>mint a szerb férfiak.</p> <p>&nbsp;</p> <p>A kirakatok üvegén</p> <p>ott marad</p> <p>minden lélegzetem.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ivan, ha bárki köszön neki,</p> <p>megszorítja a kezemet és</p> <p>elfut velem.</p> <p>Futás közben</p> <p>folyton megbotlok.</p> <p>&nbsp;</p> <p>A barátai nem szeretik,</p> <p>ha éneklek vagy táncolok.</p> <p>Csak a nylonharisnyáimat</p> <p>bámulják, a beléjük</p> <p>bújtatott lábaimat nézik,</p> <p>körmükkel a vádlimon</p> <p>feltépik</p> <p>a vékony anyagot.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Minden harisnyámon</p> <p>egy-egy szem</p> <p>lefelé szalad.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>Az ablakot mosom.</p> <p>Ivan a lábaim közt</p> <p>mozgatja a létrát,</p> <p>kihajolok,</p> <p>a létrával együtt</p> <p>dől a délután.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Meg kéne kapaszkodni.</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p><strong>2010 szeptemberében</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Csak az ágyban van meleg,</p> <p>de a paplan alatt félek.</p> <p>&nbsp;</p> <p>A matrac olyan vékony,</p> <p>hogy a padló</p> <p>minden csontomat nyomja.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ivan naponta,</p> <p>délután négykor</p> <p>leissza magát</p> <p>és hallgat.</p> <p>&nbsp;</p> <p>A véremet fagyasztja szét</p> <p>ezzel a csenddel.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ha megérzi a konyhában</p> <p>a füst szagát,</p> <p>talán</p> <p>végre</p> <p>elver.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ivan hetente egyszer</p> <p>a padlóra fekszik,</p> <p>egészen a sírás határáig</p> <p>csúszva kérlel:</p> <p>ne szüljek neki gyereket.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Mintha egy büntetést</p> <p>el lehetne így</p> <p>kerülni.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Hetente egyszer</p> <p>a homlokát nézem,</p> <p>azokat a sűrű, sekély</p> <p>ráncokat.</p> <p>Nem tudok megígérni</p> <p>semmit.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Pont a lábaim elé</p> <p>fekszik, hogy lépni se</p> <p>tudjak.</p> <p>Ha megemelem</p> <p>a talpamat,</p> <p>már domborítja a</p> <p>hátát.</p> <p>Fekve alacsonyabbnak</p> <p>tűnik és fennhangon</p> <p>mondja, hogy ő</p> <p>hagyja magát,</p> <p>lépjem csak át nyugodtan,</p> <p>menjek és keressek</p> <p>olyan férfit,</p> <p>aki gyereket csinál</p> <p>majd nekem,</p> <p>menjek, addig</p> <p>majd ő itt fekszik</p> <p>és végre</p> <p>kipiheni magát.</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p><strong>Szibéria</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Nekem a szépség Szibéria.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Nem tudom elképzelni</p> <p>az álomba fagyott,</p> <p>szenet evő embereket,</p> <p>a vérző tenyerű</p> <p>munkafoglyokat.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Szibéria nekem</p> <p>csak az a puha végtelen,</p> <p>ahol nem lehet félni,</p> <p>hiába próbál az ember.</p> <p>Nagyanyám dunnái</p> <p>és az öröm, ahogy</p> <p>alvás közben</p> <p>a meleg, kövér testéhez</p> <p>tapadhattam.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Jóleső közelség,</p> <p>ami megvéd a létezéstől.</p> <p>Itt megvakulsz,</p> <p>ha nézed a végtelent.</p> <p>szeretnél a hó alá bújni,</p> <p>nincs az a fagy,</p> <p>ami kitikkaszthatná a lelked.</p> <p>Apró kristályokat építenek</p> <p>a fokok a kezedben</p> <p>folydogáló vérből.</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>Csak az éjszakáktól félek.</p> <p>Újabban nappal</p> <p>sokkal jobban alszok.</p> <p>Főzés előtt és után.</p> <p>Mire már elszívtam legalább</p> <p>tizenöt cigarettát.</p> <p>Olykor szeretkezés közben is.</p> <p>&nbsp;</p> <p>De esténként annyi vizet iszok,</p> <p>hogy nem tudom végigaludni</p> <p>az éjszakát.</p> <p>Folyton pisilnem kell.</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p><strong>Két év késéssel</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>Szibériába</p> <p>érkezek újra.</p> <p>Mikorra már anyám</p> <p>a kíváncsiságba</p> <p>teljesen belefonnyad.</p> <p>Hiába mondok neki</p> <p>bármit a két év alatt</p> <p>a telefonba,</p> <p>nem ért,</p> <p>nem hallgat végig,</p> <p>recseg a vonal.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Miután leszállok</p> <p>a vonatról,</p> <p>anyám csak akkor</p> <p>kezd el sírni,</p> <p>mikor Ivan</p> <p>a vonat lépcsőjéről</p> <p>a peronra lép.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Akkor felzokog,</p> <p>kereszteket hány rám</p> <p>és szorongatja Ivan kezét.</p> <p>Nem érti</p> <p>Ivan, csak nézi,</p> <p>erősen hunyorít</p> <p>ezekre a kékre</p> <p>eresedett kezekre.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ivan szeme sajnos</p> <p>barna. Én meg</p> <p>a kék szemeket</p> <p>szeretem.</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p><strong>A szerb lányok</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Uram, már csak azokat</p> <p>a hosszú lábú</p> <p>szerb lányokat</p> <p>óvd meg az elkeseredéstől.</p> <p>A nevetésükbe kapaszkodok,</p> <p>a szép arcuk irigylésébe.</p> <p>Bár tudtam volna valaha</p> <p>szép lenni.</p> <p>Tavaszig legalább az óvna meg,</p> <p>a lelket</p> <p>aránytalan darabokra cséplő,</p> <p><span>szibériai téltől.</span></p>

• Körhinta. In. Bordás Győző (vál.): Ezüsttulipán. Válogatás a vajdasági magyar gyermekirodalomból vers- és prózamondóknak. Forum Könyvkiadó Intézet, Magyar Szó, Jó Pajtás, Újvidék, 2013.
• Költők, írók, egymás közt. In. Dormán László: Kanizsai képmesék. Fényképek a Kanizsai Írótábor nyolcvanas éveiből. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2013.
• Jelena
• Szilánkok; N. In. Ambroozia. 2014/1.
• Szibéria (részletek)
• Gašpar

  <p><strong>TERÉK ANNA</strong></p> <p><strong>GAŠPAR</strong></p> <p>(<em>részletek a Sziget c. ciklusból</em>)</p> <p>&nbsp;</p> <p>Nem tudlak letenni.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Az izmok közt húzódik,</p> <p>mint megfeszített huzal,</p> <p>tested súlyának emléke. &nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;&nbsp;</p> <p>Nem vagy, nincs tested,</p> <p>mégis mintha cipelnélek.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Nem tudom,</p> <p>mekkora öleléssel értelek át,</p> <p>a karjaim egyre hosszabbak lesznek,</p> <p>elengedi magát a hús is,</p> <p>néha olyan, mintha a kezemet</p> <p>magam mögött húznám a járdán.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ahányszor a gyerekért megyek,</p> <p>karom egészen a térdemig lóg,</p> <p>nem kell ferdén mennem,</p> <p>hogy elérjem a tenyerét.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>Még látom, ahogy állsz a teraszon,</p> <p>éget a nap, hagymaszagod van,</p> <p>a hátad hajlik,</p> <p>esőt vársz.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Nélküled nem tudok aludni.</p> <p>Ha élnél, most izzadnál</p> <p>ebben a melegben,</p> <p>este sarkig tárnád</p> <p>a hálószoba ablakát,</p> <p>könyvvel támasztanád ki,</p> <p>és várnád a szelet.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Eszembe sem jutnál,</p> <p>nem is néznék rád,</p> <p>minek, ha úgyis itt vagy.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Jobb volt, mikor még nem hiányoztál.</p> <p>Nem kellett, fájjak vagy fájjál.</p> <p>Semmi sincs a helyén.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Nem tudlak letenni.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>Anyám azt mondja,</p> <p>nem érti, miért sírok utánad,</p> <p>úgysem szerettél soha.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ha beszél hozzám,</p> <p>a mellkasomat nézi,</p> <p>pont oda döfi a tekintetét,</p> <p>ahol összeérnek a bordák.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Azt mondja, a városban</p> <p>mindenki engem sajnál.</p> <p>Emlegetnek téged,</p> <p>hogy milyen hálátlan voltál,</p> <p>s egyre csak találgatják,</p> <p>ki volt az a másik férfi.</p> <p>Nem tudok hova nézni,</p> <p>miközben téged szid.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Amikor megyek az utcán,</p> <p>néha már én is találgatok,</p> <p>melyikük néz rám furán,</p> <p>melyiknek a mellkasát</p> <p>lihegted össze mindenféle</p> <p>szörnyű bűnökkel.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>Mert elfújja a nyarat a szél,</p> <p>s kitépi ujjait az imádkozóknak,</p> <p>akkor nem felel majd senki</p> <p>helyettetek, ezért mondom,</p> <p>sírjátok a tengerbe hiányát az életnek,</p> <p>vessétek kövek közé minden bűnötöket,</p> <p>és hajítsátok a mélybe parázna asszonyaitokat,</p> <p>verjétek szét kővel az összes halász fejét,</p> <p>hogy magasba szálljanak mind a ti álmaitok</p> <p>az én kezeim közé.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Imádkozom, látod,</p> <p>helyetted is, mindent</p> <p>elmondok, csak hall valahogy</p> <p>az én hangomon is téged</p> <p>az Isten.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Este a helyedre térdelek az ágyban,</p> <p>onnan imádkozom,</p> <p>hogy valahogy vészeld át</p> <p>a poklodat.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Reggel, amíg a nyílt vízre jutok,</p> <p>felváltva rágok el kétszer</p> <p>tizennégy imát,</p> <p>öt miatyánk, két üdvözlégy,</p> <p>majd újra és újra és újra.</p> <p>Délután a csónakban</p> <p>már összevissza mondom a szavakat,</p> <p>szúrja a szememet a nap,</p> <p>próbálok sírni,</p> <p>de értsd meg, oly nehéz sírni</p> <p>ebben a sós levegőben.</p> <p>&nbsp;</p> <p>A csontjaimra száradok.</p> <p>Szorítom össze a szemem,</p> <p>és próbálom elképzelni,</p> <p>mint szállsz alá forró poklába</p> <p>az én istenemnek,</p> <p>mint ropognak csontjaid a tűzben,</p> <p>azok az édes szagú csontok,</p> <p>mik hajolva más férfit öleltek.</p> <p>Szorítom össze a számat,</p> <p>hogy ne férjen ki rajta</p> <p>egyetlen káromkodás sem,</p> <p>de álmomban sziszegem,</p> <p>hogy kurva vagy,</p> <p>hiába a szorítás,</p> <p>az álom eloldja állkapcsomat,</p> <p>és messze csúszik tőlem</p> <p>az isten is,</p> <p>nem tart meg kezében,</p> <p>úgy ejt el, mint téged.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Mert messze csúsznak akkor tőletek a hegyek,</p> <p>és kinyúlnak a fák közül mind az árnyékok,</p> <p>de ne féljetek, kezeim leérnek hozzátok,</p> <p>súlyom alatt hajlik a hosszú ég felettetek,</p> <p>szemeitekből kiveszem mind a könnyeket.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>Az arcoddal van tele a tenger.</p> <p>Minden apró törés felületén</p> <p>ott csillogsz.</p> <p>Mintha nevetnél,</p> <p>várom, hogy a hullám</p> <p>a sziklához csapódva</p> <p>verje ki a fogaidat.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Félek a víztől,</p> <p>mintha minden pohárban</p> <p>ott úszna egy-egy csepp belőled,</p> <p>vagy abból a férfiból.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Sokszor elképzelem, hogy</p> <p>míg fuldokoltál,</p> <p>a víz meg a só</p> <p>kiette belőled</p> <p>azt a férfit, vagy hogy ő is</p> <p>belefulladt a tengerbe,</p> <p>még ha másik testet nem is találtak,</p> <p>hátha odaveszett.</p> <p>És kezdhetem is elölről</p> <p>az összes imádkozást.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Mert megromlanak mind a szájak és a csókok,</p> <p>és kihullik az ima a nyitott tenyerekből,</p> <p>és belezuhannak mind a tengerekbe a bűnösök,</p> <p>de én nem félek, várok, és állom tekintetét az úrnak.</p>

• Szilánkok 2.

  <p><strong>TERÉK ANNA</strong></p> <p><strong>SZILÁNKOK 2.</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>Apám úgy tűnt el,</p> <p>egyik napról a másikra,</p> <p>hogy szinte megkönnyebbültünk.</p> <p>Anyám csak néha sírdogált,</p> <p>s azért leste, hátha visszajön.</p> <p>Voltak napok,</p> <p>amikor azt mondta,</p> <p>szerinte elrabolták,</p> <p>hiszen miért ment volna el tőlünk</p> <p>ez a jó ember.</p> <p>S évről évre szépült apám</p> <p>anyám emlékezetében.</p> <p>Ahogy múlt az idő,</p> <p>úgy lett egyre kedvesebb,</p> <p>dacosabb és erősebb.</p> <p>Apám nőtt, egyre csak nőtt</p> <p>anyám szavaiban.</p> <p>S én is hosszúra nyújtottam</p> <p>apámat magamban,</p> <p>hogy körülérjen,</p> <p>takarjon be, ő védjen,</p> <p>s mikor esténként arra gondoltam,</p> <p>hátha meghalt, hát</p> <p>imádkoztam hozzá,</p> <p>hogy küldjön férjet,</p> <p>rendes, izmos embert,</p> <p>mint amilyenre ő dagadt</p> <p>anyám szomorú</p> <p>szabadságában.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Kettéhasadt az éj,</p> <p>az ég egyik felébe</p> <p>kapaszkodik az este,</p> <p>a másik felét már</p> <p>a hajnal harapja.</p> <p>Annyira szeretnék</p> <p>gyereket szülni,</p> <p>hogy már a tükörbe nézve is</p> <p>szégyellem magam.</p> <p>És hallgatni kell.</p> <p>Anyám úgyis</p> <p>csak azt mondaná,</p> <p>hova akarok szülni</p> <p>férj nélkül gyereket?</p> <p>Még rendes munkám sincs,</p> <p>mit akarok a hasamba,</p> <p>ha a számba sincs mit tenni?</p> <p>&nbsp;</p> <p>Esteledik.</p> <p>Ahogy fogy a fény</p> <p>a szobából,</p> <p>egyre könnyebb lesz</p> <p>lélegeznem.</p> <p>A vizes kezemet</p> <p>egyre csak rázom</p> <p>a mosogató mellett,</p> <p>s várom, hátha anyám</p> <p>megcsúszik a konyha kövén,</p> <p>elvágódik, kettétöri</p> <p>a gerincét, várom,</p> <p>hátha csillogni fog mindenfelé</p> <p>a kezéből kieső pohár,</p> <p>és táncolni fog</p> <p>a szilánkok közt a fény.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Álmomban</p> <p>magunkra gyújtom a házat.</p> <p>A házat,</p> <p>amiben anyám alszik,</p> <p>hogy legyen már vége</p> <p>ennek.</p>

• Maja

  <p><strong>Maja</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Az öcsém</p> <p>&nbsp;</p> <p>úgy tűnt el, egyik</p> <p>pillanatról a másikra,</p> <p>ahogy mindig is</p> <p>szerettem volna.</p> <p>Mint a mesékben:</p> <p>láthatatlan lett.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Együtt futottunk haza,</p> <p>egy zacskó tojásért</p> <p>küldtek bennünket,</p> <p>anyám a lelkemre</p> <p>kötötte, ha elkezdenek</p> <p>gránátozni, dobjuk el</p> <p>a tojást és fussunk,</p> <p>ahogy a lábunk bírja.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Futottunk, a zacskóban</p> <p>reszketett tizenkét</p> <p>tojás, útközben</p> <p>egy tört csak össze.</p> <p>És még láttam,</p> <p>ahogy visszafordultam,</p> <p>hogy a piactérnél</p> <p>átfut a zebrán,</p> <p>szétnéz, a járdához ér,</p> <p>aztán volt az a robbanás</p> <p>és az öcsém láthatatlan lett.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Csak egy tócsa</p> <p>maradt a helyén</p> <p>a járdán,</p> <p>azt mondják a gránát</p> <p>morzsákra tépi az embert.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Álltam és néztem,</p> <p>azt a tócsát.</p> <p>Semmilyen alakja sem volt.</p> <p>néztem, kicsit féltem,</p> <p>mert az a vér folyt</p> <p>az én kezemben is.</p> <p>Akkor már egy perce nem</p> <p>tudtam elképzelni, hogy</p> <p>mi is történt,</p> <p>csak álltam.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Úgy vittek haza.</p> <p>Annyira megijedtem,</p> <p>hogy nem tudták</p> <p>behajlítani a lábaimat.</p> <p>Állva maradtam,</p> <p>végig, egész nap,</p> <p>úgy tettek ágyba.</p> <p>Mikor az öcsém eltűnt,</p> <p>én egész éjjel</p> <p>állva aludtam az ágyban,</p> <p>mint a lovak.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Azt hiszem,</p> <p>ez tényleg csak</p> <p>egy bűvésztrükk volt</p> <p>az öcsém részéről.</p> <p>És ha majd egy nap</p> <p>a városon kívülre megyek,</p> <p>ott fog állni a határban és</p> <p>röhög majd rajtam,</p> <p>mert hogy eltűnt,</p> <p>mekkora trükk volt ez,</p> <p>mekkora szenzáció!</p> <p>Én meg tényleg</p> <p>elhittem, hogy igaz.</p>

• Álom az autópályán. In. Fekete Vince (szerk.): Térhatárok – Határon túli magyar írók antológiája. Kortárs Kiadó, Budapest, 2014.
• Kórház
• Sziget (részletek)
• Sziget – Gašpar

  <p><strong>Sziget – Gašpar</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>(RÉSZLETEK)</p> <p>&nbsp;</p> <p>Állok a parton,</p> <p>állhatok estig, akkor</p> <p>sem tudlak kiheverni,</p> <p>kipofozni az arcomból,</p> <p>benne maradtál vonásaimban,</p> <p>ott ráncos a bőröm, ahol neked volt.</p> <p>Az imából</p> <p>kitépi ujjaimat az este</p> <p>és magasra kúsznak mind</p> <p>a csillagok, porzik az ég,</p> <p>ropognak a szélben a sirályok.</p> <p>Gyűlik az idő,</p> <p>nem tudok elindulni.</p> <p>Össze kéne csomagolni,</p> <p>karokkal van tele a tenger.</p> <p>Kecskék nyalják fényesre a nyarat,</p> <p>a gyereknek kelt tészta szaga van,</p> <p>és én nem tudlak megbocsátani,</p> <p>s elengedni sem.</p> <p>*</p> <p>Úgy hűlt ki veled minden,</p> <p>mintha tőled lett volna csak</p> <p>meleg a szoba.</p> <p>A poháron még ott az ujjlenyomatod,</p> <p>a cigarettád hideg,</p> <p>csikkeid egymáson fekszenek,</p> <p>kihűlt ruhád a széken,</p> <p>félbetört aszpirin az éjjeliszekrényen</p> <p>és a gyerek a szobájában,</p> <p>egészen magára hagyva.</p> <p>Nem beszél velem.</p> <p>Nem beszél anyámmal.</p> <p>Nem tud leülni játszani,</p> <p>se nyugton maradni.</p> <p>Nem tudom hova tenni,</p> <p>vagy hogy mit kéne vele csinálni.</p> <p>Csak nézem és féltem.</p> <p>Újra próbálja a reggeleket.</p> <p>Sír, visszaalszik, újra nekifut.</p> <p>Hátha álmodta és a második</p> <p>bömbölésére bejössz.</p> <p>Nem merem elmosni a poharadat.</p> <p>A gyerek új hangon bömböl.</p> <p>Álomba üvölti magát minden nap a fiad.</p> <p>Hosszan kitartott á-kkal sír,</p> <p>pattannak fejemben a hajszálerek.</p> <p>Végül úgy kifárad, hogy üvöltés közben elalszik.</p> <p>Akkor bemegyek hozzá,</p> <p>álmában átöltöztetem.</p> <p>Átizzadja a ruháját üvöltés közben.</p> <p>Amíg törölközővel dörzsölöm a hátát,</p> <p>eszembe jutsz, látlak,</p> <p>ahogy a hegyoldalon ereszkedsz.</p> <p>Papucsban vagy, szoknyában,</p> <p>a szél mintha megállt volna a hajadban.</p> <p>Mosolyogsz, de tele van homokkal a szád.</p> <p>Ahogy nevetsz, hullik a ruhádra,</p> <p>kihullanak szádból a fogaid is.</p> <p>Álmomban hullafoltos vagy</p> <p>és a kávét kavarod a konyhában.</p> <p>Foltos kézzel simogatod a gyereket.</p> <p>Ébredés után félek ugyanott</p> <p>hozzáérni a fejéhez.</p> <p>*</p> <p>Mert lassan elvirágzik majd minden ölelés és</p> <p>kezeitek közül kikaparják a húst a napok,</p> <p>és kiszáradnak mind a vérző szívek,</p> <p>nem marad árnyék sem azok után,</p> <p>kik nem isszák az esővel magukba az urat,</p> <p>de nem félek,</p> <p>mert a te kezed nyúl le hozzám a plafonról,</p> <p>a te kezed fogja homlokomat,</p> <p>te segítesz és te viszel szájadban fogva</p> <p>magadhoz felfelé.</p> <p>*</p> <p>A piac sarkán egy férfi áll,</p> <p>minden nap bámul rám,</p> <p>a halak fölött,</p> <p>a szakálla napról napra hosszabb,</p> <p>néha egészen részeg,</p> <p>s úgy kapaszkodik a stand szélébe,</p> <p>a halak ott rohadnak szét</p> <p>délben, a jég a lába közé folyik,</p> <p>ő meg csak néz, csak bámul rám.</p> <p>Párszor biccentettem felé,</p> <p>de nem válaszol.</p> <p>Ahogy néz, egészen megnyugszom.</p> <p>Új szokásom, hogy minden nap</p> <p>ennek az embernek a kék szemébe nézek,</p> <p>nélküled újra kell íródjon minden</p> <p>megszokott lépés,</p> <p>ez a szakállas halász lesz</p> <p>az első új lépés:</p> <p>ezentúl minden nap</p> <p>biccentek majd neki,</p> <p>a szemébe nézek,</p> <p>belé kapaszkodok,</p> <p>hogy ő tartson meg</p> <p>ebben az özvegy</p> <p>életben.</p>

• Maja (részletek)

  <h2>Maja</h2> <p><em>(részletek)</em></p> <h3>Lakótelep</h3> <p>Állok,<br /> valahol a város közepén,&nbsp;<br /> már alig áll a város,&nbsp;<br /> ráült vállára a nap&nbsp;<br /> és úgy nyomja<br /> lefelé, hogy&nbsp;<br /> féllábra ereszkedik.</p> <p>Tol lefelé engem is valami.<br /> Egészen közel nyom a földhöz.<br /> Nem tudok megmozdulni.</p> <p>A blokkok közé szorult a nap.<br /> Kilences, hetes, tizenhármas.<br /> Apa minden este megszámolja,&nbsp;<br /> hány ablak van a szemközti házon.</p> <h3>Ablakok&nbsp;</h3> <p>Egészen apróra tud törni az ablaküveg.<br /> A legjobban az tetszik,&nbsp;<br /> mikor szétlövik az autók ablakát.<br /> Ha süt rá a nap, olyan, mintha&nbsp;<br /> egy nagyon hosszú lánc&nbsp;<br /> szakadt volna szét,<br /> és tele lenne a járda&nbsp;<br /> szétgurult üveggyöngyökkel.</p> <p>Nem szeretem&nbsp;<br /> a véres üveggyöngyöket.</p> <p>A tenyerembe, majd&nbsp;<br /> a számba teszem<br /> ezeket az apró, kerek<br /> üvegdarabokat.<br /> Gondolatban fenyegetem apát,<br /> hogy lenyelem egyszerre.<br /> Lenyelem őt is, anyát,<br /> a várost és a telefonfülke&nbsp;<br /> kilőtt üvegeit.</p> <h3>Szarajevó</h3> <p>Néha itt olyan fehér<br /> fölöttünk az ég,<br /> hogy az ember el sem hiszi,<br /> hogy van ég fölötte.</p> <p>Pár hét alatt<br /> megszokod a dörgést.<br /> Anya szerint ez pont olyan,<br /> mint mikor a kisbaba<br /> az anyja szívverését hallja&nbsp;<br /> állandóan maga körül a hasban.</p> <h3>Mama</h3> <p>Úgy vágja le a kakast,&nbsp;<br /> hogy közben nem is pislog.<br /> Akkor sem csukja be&nbsp;<br /> a szemét, mikor a kés éle&nbsp;<br /> elválik a vérző bőrtől.<br /> Ahogy csillapodik a kakas,&nbsp;<br /> négy ujjal passzírozni kezdi&nbsp;<br /> a nyakából a vért.<br /> A kisujja mindig kiáll.<br /> A mama úri nő.<br /> Csak már máshogy él,<br /> most, mint régen.</p> <p>Félek a mama tenyerétől.<br /> Puszta kézzel vágja le&nbsp;<br /> a kakas nyakát,&nbsp;<br /> és aztán este&nbsp;<br /> ugyanazzal a kezével<br /> simogatja meg<br /> az én fejemet is.</p> <p>Félek: szerintem<br /> a halál a mama<br /> tenyerében lakik.</p> <h3>Az Isten</h3> <p>Anya azt mondja,<br /> az öcsém azért halt meg,&nbsp;<br /> mert az Isten&nbsp;<br /> azokat szólítja magához,&nbsp;<br /> akiket olyan nagyon szeret,&nbsp;<br /> hogy nem akar tovább&nbsp;<br /> távol lenni tőlük.</p> <p>Ezek szerint engem<br /> nem szeret olyan<br /> nagyon ez a Jóisten.</p>

• Csillagok (részlet); Sziget - Nő (részletek). In. Csillagszálló. 2015/4.
• Sziget – Nő (részletek)

  <p><strong>Sziget – Nő</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p><em>részletek</em></p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>Temet valakit a tenger.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Olyan gyorsan nyeli a vizet,</p> <p>hogy ideje sincs üvölteni,</p> <p>egyre nehezebb, süllyed.</p> <p>Az emberek a parton</p> <p>borzasztó csendben állnak</p> <p>és nézik ahogy amaz</p> <p>fuldokol, képtelen kijönni.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Pavle a part szélén üvölt,</p> <p>két kézzel veri a fejét.</p> <p>A hullámok akkorák,</p> <p>hogy nem lehet beúszni.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ülünk a szélben.</p> <p>Szilánkokra töri a víz a napot.</p> <p>Az idő úgy ül a vállainkon,</p> <p>mintha repedés nélkül</p> <p>bírná súlyát a csont.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Pavle a két combom közé</p> <p>illeszti a kezét és állítja:</p> <p>pont ott van otthon.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ólommal van tele a tenger.</p> <p>Húz lefelé, a lábamra tapad.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ólomba mártja az eget is az este.</p> <p>Súlyától egyre lejjebb csúszik az ég,</p> <p>nyomja a várost,</p> <p>nyomja a vízbe a szigetet.&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Dühösen jött utánam</p> <p>az utcán, végig</p> <p>harminckét lépés távolságban.</p> <p>Mint akit a bűntudata követ,</p> <p>éreztem magamon a tekintetét,</p> <p>tarkómat szúrta, beledöfött vele</p> <p>bordáim közé, a melltartó pántjába.</p> <p>Hallom, a zárt ajtó előtt, hogy liheg.</p> <p>Egy ujjal próbálom lehúzni magamról</p> <p>a karikagyűrűmet, közben</p> <p>izzadok, mint aki már</p> <p>végleg lemondott magáról.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Állunk a parton,</p> <p>Pavle szakállát fogom.</p> <p>&nbsp;</p> <p>A férjemmel van tele a tenger.</p> <p>Nézi, ahogy csalom.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Gašpar túl korán kel.</p> <p>Minden nap</p> <p>megnyalja a hajnalt,</p> <p>elrág tizennégy imát</p> <p>(ötmiatyánk-kétüdvözlégy,</p> <p>majd újra),</p> <p>keresztbe teszi lábait a csónakban</p> <p>és kisiklik a tengerre.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>A szombat reggeleket szeretem.</p> <p>A gyerek a nyaralókat várja,</p> <p>két evés között az utcára</p> <p>szalad, le-föl rohangál</p> <p>a partig meg vissza.</p> <p>Egészen leizzad,</p> <p>esténként sír</p> <p>a fáradtságtól.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Amikor feleségül vett, Gašpar</p> <p>magában még egy másik nőt siratott.</p> <p>Első éjjel, feküdtünk szeretkezés után</p> <p>az ágyban, azt mondta, nem tud&nbsp; és nem akar</p> <p>elaludni mellettem, mert egy másik nő</p> <p>emlékét altatja minden éjjel,</p> <p>már négy éve, a helyemen.</p> <p>Finom, szép szavakkal,</p> <p>pont ahogy megkérte a kezem,</p> <p>küldött ki a konyhába,</p> <p>hogy aludjak ott.</p> <p>A kemény kanapét letakarta,</p> <p>elnézést kért, mosolygott,</p> <p>szinte ünnepelt,</p> <p>úgy megkönnyebbült</p> <p>a saját hangjától,</p> <p>hogy végre hangosan lehetett</p> <p>őszinte.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Aztán két évre rá visszaengedett,</p> <p>s minden forgolódástól azóta is morog.</p> <p>Úgy próbálok aludni,</p> <p>hogy mint egy darab fa,</p> <p>oly mozdulatlan legyek.</p> <p>Egyre száradok, egyre csak</p> <p>szálkásodok,</p> <p>s minden fordulásnál ropogok belül.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ha hallom, hogy horkol,</p> <p>mérgemben közénk képzelem Pavlét,</p> <p>ott fekszik, a mellemet fogja,</p> <p>fejét a combjaim közé nyomja,</p> <p>és rettegek, hogy a férjem</p> <p>ne ébredjen fel.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Minden nap akkor ébredek</p> <p>mikor a nap már csúszik be</p> <p>a szobába</p> <p>a függöny lyukain keresztül.</p> <p>Ha Gašpar tudná,</p> <p>ketté törné a gerincemet.</p> <p>&nbsp;</p> <p>A bal oldalamra fordulok,</p> <p>mintha nem is lenne férjem.</p> <p>a bal oldalamon fekve</p> <p>nem látom a párnáját.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Egész délután a parton állok,</p> <p>fújatom magam a széllel.</p> <p>Egészen előre dőlök,</p> <p>hogy győzzem a fújást,</p> <p>bírjam a széllökéseket,</p> <p>a szatyrok meg csak lengenek,</p> <p>felváltva verik a térdemet,</p> <p>egyre lejjebb lógnak, mintha</p> <p>súlyukkal együtt nyúlna meg</p> <p>a kezem.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Minden nap egy tábla csokoládét veszek</p> <p>a nyaraló telep mögött,</p> <p>a fiam markába nyomom,</p> <p>hogy hallgasson el otthon</p> <p>mindent az apja előtt.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>A férjem azt mondja,</p> <p>valaki más van az arcomban,</p> <p>mintha valaki más</p> <p>szólna a számból,</p> <p>az én hangomon, de nem</p> <p>hozzá beszél.</p> <p>&nbsp;</p> <p>*</p> <p>&nbsp;</p> <p>Minden este, nyolckor</p> <p>meggyújtja a lámpát</p> <p>az éjjeliszekrényen.</p> <p>Már nem szól, csak néz rám,</p> <p>úgy parancsol maga mellé</p> <p>a szőnyegre, az ágy oldalára,</p> <p>hogy imádkozzunk.</p> <p>Suttogja a miatyánkot.</p> <p>Ahogy suttogja, köpköd.</p> <p>Oly feszülten löki ki száján a szavakat.</p> <p>Elképzelem, hogy minden imasor elején</p> <p>egy-egy fogát is kiköpi az ágyra.</p> <p>Összeszorított ujjai remegnek.</p> <p>&nbsp;</p>

• Maja (részlet)

  <p>Terék Anna: Maja</p> <h3>(részlet)</h3> <p>&nbsp;</p> <p><strong>Udvar</strong><br /> Néha véletlenül végignézem,<br /> hogy lövik agyon<br /> az embereket.<br /> Olyankor annyira félek,<br /> hogy nem tudom becsukni<br /> a szemem.<br /> Ha el tudnék aludni,<br /> biztosan rosszat álmodnék.<br /> Minden nap attól félek,<br /> hogy majd végignézem<br /> véletlenül azt is,<br /> hogy apát is főbelövik.</p> <p><strong>Szikrák </strong><br /> Nézem a hegyet az ablakból.<br /> Várom, hogy felcsússzon a csúcsára a nap.<br /> Sötétedésben sokszor látni a ropogást,<br /> ahogy szikrát szórnak a puskák.<br /> Csillognak esténként a hegyek.<br /> Anya pofonvág, ha nem megyek<br /> el az ablaktól elég messzire.</p> <p><strong>Pofon</strong><br /> A függönyt hol átlyukasztják,<br /> hol csak félrelibbentik<br /> a golyók.<br /> Van egy szobánk, amibe<br /> nem mehetünk be,<br /> hiszen egy közeli hegyre néz,<br /> onnan lőnek bennünket.</p> <p>Ez régen anyáék szobája volt,<br /> apával ott aludtak,<br /> oda másztunk be<br /> az öcsémmel éjjelente,<br /> ha nem tudtunk aludni.</p> <p>Mikor legutóbb besettenkedtem,<br /> libegni kezdett a függöny,<br /> fütyült a levegő s a csattanások<br /> lyukakat ütöttek a falba.<br /> Kiszaladtam, de a szoba előtt<br /> anyám két nagy pofont kevert le,<br /> pedig nem találtak el.</p> <p><strong>Az öcsém</strong><br /> Az öcsém, ha ki lehet menni,<br /> háborúsat játszik az utcán.<br /> Nem szeretem,<br /> ha az öcsém a játszótéren<br /> játékból főbelövi<br /> egy pálcával a barátait.</p> <p><strong>Csönd</strong><br /> Apa reggelente,<br /> mielőtt munkába menne,<br /> megáll a szobánk ajtaja előtt,<br /> a kilincsre teszi a kezét és szuszog.<br /> Biztos mérges, hogy nem<br /> írtam meg a leckét,<br /> vagy nem tanulok.<br /> Nem látom, mi van<br /> a füzetbe írva.<br /> Nem vagyok bent,<br /> de nem tudok kimenni<br /> a szobából.</p> <p>Szuszog az ajtónk előtt,<br /> mélyre szívja az állott levegőt,<br /> készül, így készül neki<br /> a futásnak.</p> <p><strong>Futás</strong><br /> Apának 4627 lépés<br /> az ajtónktól a vízművekig.<br /> Ahogy meghallom, hogy<br /> a bejárati ajtó előtt a kulcsokkal zörög,<br /> félni kezdek,<br /> aztán lassan számolok.<br /> Háromszáztíznél<br /> gyorsítok a tempón,<br /> mert a sarok után már lőnek,<br /> onnan szaladni kell tovább.<br /> Anya szerint ha futva megy,<br /> akkor biztos, hogy nem találják el.<br /> Aztán délutánig félünk<br /> anyával, míg haza nem ér apa.</p> <p>A sok féléstől néha elfáradok,<br /> s van, hogy már csak akkor ébredek,<br /> mikor apa leizzadva ül a fotel mellett<br /> a padlón és mosolyogva simogatja a hajam.</p> <p>Apa a háború után is, évekig<br /> futva megy mindenhová.<br /> Nem tudja megszokni,<br /> hogy szabad már az utcán<br /> lassan is mászkálni.</p> <p><strong>Legyek</strong><br /> Mint a kint felejtett<br /> nyers húst nyáron a legyek,<br /> úgy dongják körül<br /> az utcán maradt embert<br /> a kilőtt golyók<br /> Szarajevóban.</p>

• Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 1.

  <p><strong>Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 1.</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Csak a közepe sötét az égnek.</p> <p>Félni támad kedve</p> <p>az embernek ilyen</p> <p>délutánokon.</p> <p>Mert, látja, uram?,</p> <p>úgy sötétedik az ég,</p> <p>mint a bőrön az ütések nyoma.</p> <p>Beleborzong ebbe az ember,</p> <p>mert, most mondja meg, uram,</p> <p>ki verheti ennyire a jóisten egét,</p> <p>hogy így sötétedik, foltosan?</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>De egy cseppet se féljen.</p> <p>Ugyan, üljön közelebb!</p> <p>Csak bátran, uram,</p> <p>húzza csak ki nyugodtan</p> <p>a szememből</p> <p>egyenként a könnyeket!</p> <p>Hagyni fogom magam.</p> <p>Az arcomat maga felé</p> <p>fordítom, és többé</p> <p>nem mozdítom</p> <p>a nyakam.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Látja, uram? Ott,</p> <p>az a lefelé csúszó nap,</p> <p>nem hagyja lecsukni</p> <p>a szemet.</p> <p>Szúr, egyre csak szúr,</p> <p>befelé halad a fejben.</p> <p>Amíg nem koppan.</p> <p>Akkor megáll,</p> <p>ott marad.</p> <p>Éget belülről,</p> <p>mint izzó páka</p> <p>a törött fémre nyomva.</p> <p>Nem tudom megmozdítani</p> <p>tőle a nyakamat.</p> <p>Mintha azt akarná ezzel,</p> <p>hogy nézzek, mindig csak</p> <p>ugyanabba a pontba</p> <p>nézzek, s</p> <p>ne lássak mást,</p> <p>ne fussanak ki a fejemből</p> <p>a gondolatok.</p> <p>Kitűzi őket</p> <p>egy-egy forró tűvel</p> <p>az agyhártyára.</p> <p>&nbsp;</p> <p>De nem látom,</p> <p>nem tudom végignézni,</p> <p>végiggondolni egyiket sem.</p> <p>Kinyújthatatlan az idő.</p> <p>Nem áll meg a levegőben</p> <p>a porral. Zavar,</p> <p>ahogy az izzadságcseppek</p> <p>keskeny csíkokban</p> <p>csúsznak, egymás után,</p> <p>lefelé, a hátamon,</p> <p>a blúzom alá másznak.</p> <p>Néha, mintha a bőröm alatt</p> <p>is csorogna, komolyan.</p> <p>Van úgy, hogy belülről is</p> <p>izzad az ember?</p> <p>Talán a forró</p> <p>tű miatt.</p> <p>Maga nem tudja, uram?</p> <p>&nbsp;</p> <p>Csiklandoznak ezek</p> <p>a csíkok, és nem látom,</p> <p>nem hiszem el</p> <p>egyetlen gondolatomat</p> <p>sem, csak éget</p> <p>itt bent, az agyamban</p> <p>az a nap.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Na üljön közelebb,</p> <p>húzza mellém a székét, uram.</p> <p>Innen még jobban látni,</p> <p>hogy fonnyad az ég</p> <p>a délután súlya alatt,</p> <p>áll a por a levegőben,</p> <p>és ahogy közeleg</p> <p>az este, úgy töri fel,</p> <p>apró repedésekkel</p> <p>az eget.</p> <p>Nézze csak, milyen</p> <p>hosszan múlik</p> <p>ez a nap,</p> <p>hogy húzza lábait</p> <p>a fákon.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Mosom, egyre csak áztatom,</p> <p>merítem víz alá</p> <p>a gondolataimat.</p> <p>Néha felakad</p> <p>egy-egy ostoba,</p> <p>kisárgult emlék,</p> <p>arra az agyhártyába</p> <p>fúródott tűre,</p> <p>és nem tágít,</p> <p>nem szakad le róla.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Például,</p> <p>látom anyámat,</p> <p>amint a parton,</p> <p>áll a tengernek háttal</p> <p>és fényképez.</p> <p>Engem meg apámat,</p> <p>akinek az alkarján ülök.</p> <p>Apám erős,</p> <p>én meg olyan vékony vagyok,</p> <p>mintha pálcikák lennének</p> <p>a kezem-lábam helyén.</p> <p>Egyik tenyerem apám</p> <p>fején, másik az én fejem</p> <p>tetején pihen.</p> <p>Nevetek, nevet ő is,</p> <p>a szeme szinte egészen</p> <p>eltűnik,</p> <p>csak két görbe csík</p> <p>marad meg két oldalról</p> <p>az orra mellett.</p> <p>És emlékszem,</p> <p>miközben anyám</p> <p>a fényképezőgépet fogta</p> <p>és azt mondta,</p> <p>nevessetek,</p> <p>én csak azt néztem,</p> <p>hogy állnak meg</p> <p>a felhők anyám mellett,</p> <p>majd hogy bújnak el</p> <p>a háta mögött mind.</p> <p>Nem néztem anyámra,</p> <p>én a tengert néztem, uram,</p> <p>azt a bő vizet,</p> <p>amiben elférne</p> <p>akár több ezer hajó,</p> <p>még ha mind egyszerre is</p> <p>sűllyedne el.</p> <p>A tengert néztem, uram,</p> <p>mert valahogy feketedett a széle,</p> <p>pedig anyám állt háttal,</p> <p>mi ültünk szemben a nappal.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Feketedett, és mintha</p> <p>húzta volna lefelé,</p> <p>magához mind</p> <p>a sirályokat.</p> <p>Egyre alacsonyabban</p> <p>szálltak, szaggatottan</p> <p>mozogtak a szárnyak,</p> <p>mintha kettőbe törte volna</p> <p>valami őket, és estek,</p> <p>bukórepülésben siettek</p> <p>a tenger fekete széle felé.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Tudja, uram, én egy</p> <p>percig sem gondoltam,</p> <p>hogy az a feketeség</p> <p>nekem int,</p> <p>felém integet,</p> <p>miattam húzza magához</p> <p>lefelé a sirályokat.<br /> Nem gondoltam volna,</p> <p>hogy felém indul,</p> <p>az én boldog napjaim szélét</p> <p>kezdi elszegni,</p> <p>és hogy az a szegés majd</p> <p>egyre szélesebb</p> <p>és ijesztőbb lesz,</p> <p>ahogy közelít,</p> <p>hát, ki gondolta volna, hogy</p> <p>ezentúl csak közelíteni fog</p> <p>felém, lassan, ázkolódva.</p> <p>S hogy olyan közel jön majd,</p> <p>mikor apám</p> <p>már nem tud mozdulni,</p> <p>hogy megállít</p> <p>körülöttem és bennem</p> <p>mindent.</p> <p>Maga szerint féltem?<br /> Hát, nem féltem, uram.</p> <p>Képzelje, milyen érdekes volt,</p> <p>ahogy körbefogott és</p> <p>lelassított mindent</p> <p>az a feketedés.</p> <p>Akkor állt meg utoljára körülöttem</p> <p>minden, és akkor nyúlt úgy ki az idő,</p> <p>hogy egyszerre láttam</p> <p>mindent, ami valaha</p> <p>megtörtént,</p> <p>s aminek feketéllett a széle,</p> <p>bármilyen boldog is voltam.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Uram, üljön már közelebb!</p> <p>Hát nem látja,</p> <p>nem jön ki az a könny.</p> <p>Húzza már ki, húzza ki maga!</p>

• Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 2.

  <p><strong>Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 2.</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Érzi? Egyre sűrűbben</p> <p>esnek a cseppek,</p> <p>még egy kicsi,</p> <p>és felszakad az ég.</p> <p>Ott már mintha nyílna is, uram,</p> <p>lóg a lába az esőnek,</p> <p>a városra lép mindjárt.</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>Magának nem hűti a</p> <p>tarkóját az eső?</p> <p>Rajtam csorog,</p> <p>az izzadságba keveredve</p> <p>csorog, de nem tud</p> <p>kihűteni.</p> <p>Szúr ez a júniusi eső,</p> <p>ahogy a bőrömre csöpög,</p> <p>tűkkel szurkálja mindenütt</p> <p>a bőrömet,</p> <p>ez az üres június,</p> <p>mikor nincsen hova menni,</p> <p>fél tízig világos napokkal</p> <p>csak téblábol az ember,</p> <p>nem fér bele ebbe</p> <p>a júniusba semmi.</p> <p>Maga tudja, hol késik,</p> <p>vagy hogy mibe akadt bele a nyár,</p> <p>hogy nem tud ideérni?</p> <p>&nbsp;</p> <p>Reggel is, itt álltam</p> <p>a Moszkva téren,</p> <p>olyan fáradt voltam,</p> <p>hogy remegett körülöttem</p> <p>minden. Mint mikor</p> <p>a hőségben hullámzik</p> <p>a látóhatár.</p> <p>Hullámzott a lábaim</p> <p>körül valami.</p> <p>Sárga volt a tér,</p> <p>mintha tartotta volna</p> <p>a port a levegő.</p> <p>Sárga port vagy</p> <p>mondjuk homokot,</p> <p>mint mikor tavaly</p> <p>homokos eső esett,</p> <p>talán a Szaharából</p> <p>jött az a ciklon,</p> <p>homokkal voltak tele</p> <p>a felhők, egészen</p> <p>besárgult az ég is,</p> <p>és koszos eső esett.</p> <p>Egész Budapest sárga volt</p> <p>napokig az eső után, állt</p> <p>a homok a kocsik ablakán.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Álltam ott, a Moszkván,</p> <p>hat szír járt csak körbe-körbe a járdán,</p> <p>húzták a lábukat mind,</p> <p>de olyan halkan mentek,</p> <p>mintha árnyékuk se lett volna.</p> <p>Az én lábamat nem engedi el</p> <p>az árnyék. Reggel megfogja, és</p> <p>estig húzom magam után</p> <p>mindenfelé az aszfalton.</p> <p>Ha felugrok, a levegőben is</p> <p>tart, húzom fel, magam után,</p> <p>hiába rugdosom, nem enged el.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Álltam és arra gondoltam, hogy</p> <p>többet kéne nyöszörögni,</p> <p>mégpedig hangosan, uram.</p> <p>Maga nem kínlódik,</p> <p>bírja a hőség súlyát?</p> <p>A levegő már reggel</p> <p>nyomja a földhöz az embert,</p> <p>mint elfehéredett ujj</p> <p>falba a rajzszöget.</p> <p>Otthon forróak a falak,</p> <p>izzad a lakás,</p> <p>leázik róla a tapéta.</p> <p>Én nem megyek haza.</p> <p>Tudja, mikor reggel elindultam,</p> <p>elfordítottam a kulcsot,</p> <p>és reménykedtem, hogy</p> <p>ott bent marad minden.</p> <p>Ha rázárom az ajtót,</p> <p>otthon marad minden</p> <p>gondolatom, és</p> <p>megszabadulok.</p> <p>De már a lépcsőn lefelé</p> <p>fájt minden egyes lépésem, uram.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Tegye csak ide a kezét!</p> <p>Most mondja meg,</p> <p>nem pattog furcsán</p> <p>valami itt</p> <p>a medencetájon?</p> <p>Nem? Pedig én tudom,</p> <p>oda rakódott le valami.</p> <p>Nem feszít, nem fáj,</p> <p>csak érzem és</p> <p>nem lesz ez könnyebb.</p> <p>Az ember mindig akkorát lép,</p> <p>amekkorát nem fél,</p> <p>s ameddig engedi pattanás nélkül</p> <p>a medencéje.</p> <p>De félünk mind, nem igaz, uram?</p> <p>&nbsp;</p> <p>Én hazamenni félek.</p> <p>A bőröm összehúzódik,</p> <p>ha csak belegondolok.</p> <p>Félek a lakás ajtaját</p> <p>kinyitni, aztán belépni</p> <p>és hazaérni, uram.</p> <p>Izzadnak bent a falak</p> <p>gyöngyözik a nyár,</p> <p>tolja ki a falból a cseppeket,</p> <p>és ott ül, a kanapén vár,</p> <p>minden félelmem.</p> <p>Meg az a nyomasztó csönd, uram.</p> <p>Abba süketül bele az ember.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Álltam a sárga Moszkván,</p> <p>és ásítoztam a villamosok felé,</p> <p>néztem, hogy mászik</p> <p>az ég szélére a nap,</p> <p>és vártam.</p> <p>Vártam, mert tudja,</p> <p>van egy pont.</p> <p>Mindig van egy olyan pont,</p> <p>amikor megáll minden</p> <p>a levegőben.</p> <p>Még mielőtt a dolgok</p> <p>zuhanni kezdenének.</p> <p>Vagy mondjuk</p> <p>zuhanni kezdene az élet,</p> <p>erős vonzással akár a föld felé,</p> <p>akár még mélyebbre.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Tudja, egy adott pontban minden</p> <p>megáll, az idő is,</p> <p>vagy mondjuk eláll az eső,</p> <p>és nem csúszik tovább</p> <p>az izzadság az ember hátán,</p> <p>mintha a fájás megállapodna</p> <p>a koponya mögött, és</p> <p>azon a ponton csillogni kezd a levegő,</p> <p>csillog a levegő a porban,</p> <p>nem szalad el senki az ablak alatt,</p> <p>nem nő a haj, a fű, és még mielőtt</p> <p>minden zuhanni kezdene,</p> <p>az ember egy pillanatig</p> <p>otthon érzi magát,</p> <p>mintha hazaérkezne</p> <p>ilyenkor az ember.</p> <p>Azon a ponton egyszerre</p> <p>veszíti el súlyát ember és gondolat.</p> <p>Dől a föld felé a test,</p> <p>csont felé az izom,</p> <p>arc felé az ököl,</p> <p>de szökik a levegő</p> <p>a kéz elől.</p> <p>Azon a ponton megáll az idő,</p> <p>a levegő, és mintha megállna</p> <p>a levegőben minden,</p> <p>és csak lebegne.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Így néztem én is a napsütést,</p> <p>ahogy a hegy csúcsán</p> <p>billegett a nap,</p> <p>csillogott a város,</p> <p>mintha bekente volna</p> <p>olajjal valami az ablakokat,</p> <p>becsúszott a hegy mögé a nap,</p> <p>számban egy cigarettával</p> <p>szuszogtam,</p> <p>de nem jött a füst a számból.</p> <p>&nbsp;</p> <p>És láttam hirtelen magamat,</p> <p>ahogy fekszem éjszaka és</p> <p>várom, hogy múljon az idő,</p> <p>legyen már reggel, mert</p> <p>vagy túl nagy a zaj,</p> <p>ahogy a szomszéd a gangra</p> <p>kitolt asztal közepét</p> <p>ököllel üti,</p> <p>vagy részegen ordít,</p> <p>hogy ki a hibás?,</p> <p>ki a hibás?,</p> <p>vagy csak forgok,</p> <p>egyik oldalamról a másikra,</p> <p>helyet nem találva,</p> <p>mert nem tudok aludni.</p> <p>A lábamban, mint egy</p> <p>izzó huzal,</p> <p>feszül és éget</p> <p>valami.</p> <p>Talán a félelem,</p> <p>vagy ez a folytonos késés,</p> <p>amiben vagyok,</p> <p>hogy mindent csak halasztok,</p> <p>halasztok, míg ki nem futok</p> <p>a saját időmből, uram.</p> <p>Mintha nem tudnék meghalni.</p> <p>Mintha tudni lehetne,</p> <p>hogy annak majd mikor lesz itt az ideje.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Forgok éjszaka, és nem tudom,</p> <p>hogy apám hol lehet,</p> <p>meghalt, eltemettük, de nem</p> <p>tudom, hogy mégis</p> <p>hova tették őt el,</p> <p>hogy nem hallja,</p> <p>amit mondok neki,</p> <p>nem válaszol.</p> <p>Se kopogás, se kulcszörgetés,</p> <p>a pizsamájának nincs szaga,</p> <p>kikopott a házból, és</p> <p>hiába hívom, nem válaszol.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Álltam a téren, és arra gondoltam,</p> <p>apám is biztos valahol itt áll,</p> <p>beletekerve a csendbe,</p> <p>csak a két szeme látszik, ahogy</p> <p>tekintetével követ engem,</p> <p>nézi a lábaimat,</p> <p>ahogy húzzák a testemet</p> <p>előre a járdán</p> <p>&nbsp;</p> <p>Egészen apróra fogyunk</p> <p>ebben a melegben,</p> <p>pont, mint az ember nyomai</p> <p>halál után a lakásban,</p> <p>kisöpri a nyomokat</p> <p>az ember a porral,</p> <p>letörli egy-egy vizes ronggyal,</p> <p>és nincs többé.</p> <p>Vagy csak látni nem lehet.</p> <p>Tudom, hogy ott van még</p> <p>a távirányítón az ujjlenyomata,</p> <p>egy-egy hajszál a ruhák közé</p> <p>rejtve, kimoshatatlan hajszálak,</p> <p>össze kéne azokat is szedni,</p> <p>eltemetni, kidobni,</p> <p>hogy múljon minden,</p> <p>segítsem a múlását.</p> <p>A folyó sem kanyarodik magától,</p> <p>hanem hajlítja valami.</p> <p>Mondjuk, hajlítja</p> <p>hosszú kezeivel az Isten,</p> <p>és messziről, hunyorítva nézi,</p> <p>a hajlás mintáját,</p> <p>és vár valamire.</p>

• Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 3.

  <p><strong>Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 3.</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Áll a levegő a porban,</p> <p>mintha csak az tartaná meg</p> <p>térd fölött a nyarat.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Beleszúrt szemembe a nap,</p> <p>uram, én foltokban nem látok,</p> <p>csak számolom</p> <p>útközben a látóteremen</p> <p>a fekete pöttyöket.</p> <p>Kis lyukak, azokon</p> <p>keresztül süt be,</p> <p>szökik a fejembe a nap.</p> <p>Tán világosság lesz</p> <p>végre ott bent tőle,</p> <p>azért igyekszik ennyire</p> <p>befelé.</p> <p>Nézzen bele</p> <p>a szemembe,</p> <p>látni kívülről is</p> <p>a foltokat?</p> <p>&nbsp;</p> <p>A munkából hazafelé,</p> <p>a buszban, az ablakhoz</p> <p>nyomom a halántékomat.</p> <p>Mintha csillapíthatná</p> <p>bármilyen</p> <p>szétjárt út rázása</p> <p>a fájást.</p> <p>A nap végére egészen</p> <p>összemegyek,</p> <p>görnyedve járok,</p> <p>mint a vénasszonyok,</p> <p>kiknek végképp kinyúlt</p> <p>mindkét karja,</p> <p>a szatyrok, vödrök,</p> <p>gyerekek súlyától.</p> <p>És bármerre indulok,</p> <p>csak lassan találok haza.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Nézem az eget,</p> <p>néz vissza rám</p> <p>a buszra csorgó nap.</p> <p>Bugyog be a félrehúzott</p> <p>ablakon, újra áztatja</p> <p>arcomat.</p> <p>Nem mozdul, áll,</p> <p>beleszögezve az égbe,</p> <p>és nézi, hogy megy minden</p> <p>tönkre és magától</p> <p>hogy kezdődik újra.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Nézem ezt a sótlan eget,</p> <p>kibírja szótlanul,</p> <p>egymás után a napokat,</p> <p>ugyanabban a fényben,</p> <p>hagyja, hogy görnyedjenek</p> <p>a hátak, mintha még várná,</p> <p>görbüljön mindegyik</p> <p>mélyebbre, még mélyebbre.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Nézem, ebben a csorgó fényben</p> <p>egész nap azt nézem, hogy</p> <p>merről jön majd a megbocsátás.</p> <p>Egy szakállas férfira várok,</p> <p>pont mint maga, uram.</p> <p>Tegye le azt a poharat,</p> <p>vigyen haza,</p> <p>két nagy tenyerével</p> <p>takarja be arcomat,</p> <p>nyomja vissza</p> <p>a számba a kifújt levegőt.</p> <p>Tegye a számra a kezét,</p> <p>na ne féljen,</p> <p>én mondtam, hogy tegye!</p> <p>Úgy, most tartsa bennem</p> <p>a levegőt.</p> <p>De ne így,</p> <p>ne hagyja, hogy kifújjam!</p> <p>Ha sikerül lenntartani,</p> <p>tán elmúlik</p> <p>az összes furcsa</p> <p>emlék, ami húzza</p> <p>a föld felé</p> <p>a ruháimat.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Egyre csak</p> <p>gyűröm a zsebembe</p> <p>apámat, az elválást,</p> <p>az összes hiányzó</p> <p>kart, mellkast, álmos</p> <p>férfiak arcát,</p> <p>nevetős szemeket és</p> <p>minden embert,</p> <p>akit el kellett engedni</p> <p>egyszer, vagy újra</p> <p>és újra.</p> <p>Állva gyűröm a zsebembe</p> <p>minden elválásomat.</p> <p>Várva, hátha egyszer</p> <p>lesz majd idő,</p> <p>végiggondolni,</p> <p>a repedésekbe</p> <p>belesimogatni</p> <p>mindent.</p> <p>Akkor majd kifordítom</p> <p>a zsebek belét,</p> <p>és visszakerülhet</p> <p>minden a maga helyére</p> <p>az agyban.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Nézem, hogy távolodnak</p> <p>ezek a férfiak.</p> <p>Gyorsabban illannak,</p> <p>mint az asztalra öntött</p> <p>tiszta alkohol.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ahányszor eszembe jut</p> <p>apám szuszogása,</p> <p>én azt az emléket</p> <p>a zsebembe gyűröm.</p> <p>Mert képzelje, uram,</p> <p>egy lyukat vertek</p> <p>a légcsövébe,</p> <p>hogy ott járjon ki-be</p> <p>a levegő,</p> <p>majdnem, mint egy</p> <p>kolumbiai nyakkendő.</p> <p>De dohányos volt apám,</p> <p>így csukott szájjal is</p> <p>egyre csak köhögött.</p> <p>Állott, dohányos lélegzet</p> <p>jött ki folyton azon a csövön,</p> <p>és én féltem, mert nem tudtam,</p> <p>mi van még abban a lélegzetben,</p> <p>uram.</p> <p>Mintha fújta volna ki-be</p> <p>apám csukott szájjal</p> <p>a torkán a halált.</p> <p>A csövet csak letakarták</p> <p>egy gézzel, hogy szűrje valami</p> <p>a lejutó lélegzeteket.</p> <p>Mozgott az a gézdarabka,</p> <p>a csőbe bújt és billegett.</p> <p>Ahányszor eszembe jut</p> <p>a géz vagy a cső</p> <p>vagy a csukott szájú</p> <p>köhögés,</p> <p>én a zsebembe gyűröm</p> <p>az emlékeket, uram.</p> <p>Kitömött zsebekkel állok,</p> <p>és egész nap nézem a napot.</p> <p>Izzadok, présel ki belőlem</p> <p>mindenfélét a nap,</p> <p>fogom belülről a jól</p> <p>kitömött két zsebem, várok,</p> <p>hagyom az időt nyúlni,</p> <p>és itt állok én is a tű fokán,</p> <p>de nem tudok átjutni.</p>

• Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 4.

  <p><strong>Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 4.</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Pedig, mint az összes</p> <p>magára hagyott gyerek a parton,</p> <p>mind ölelésre várunk, uram,</p> <p>és hogy anyánk mégse haragudjon</p> <p>annyira ránk.</p> <p>Nézem ezt a sok felnőttet,</p> <p>a legtöbbjük úgy néz ki, mint</p> <p>akire még mindig haragudnak.</p> <p>Mintha kiskorukban</p> <p>csináltak volna valami rosszat,</p> <p>s az a rosszalkodás</p> <p>oly mély vájatot vájt volna</p> <p>az anyjuk szívébe, hogy</p> <p>azóta is úton van a harag,</p> <p>és folyton késik a megbocsátás.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Nézik a cipőjük orrát,</p> <p>mint az autó elé lépő</p> <p>gyerek a járdán,</p> <p>féltő és ijedt üvöltés után.</p> <p>Mert nehéz megtanulnunk,</p> <p>hol van a határ,</p> <p>nehéz meglátni azokat</p> <p>a láthatatlan, vérvörös csíkokat,</p> <p>amiket csak anyánk lát,</p> <p>aztán, ki tudja,</p> <p>milyen fáradtság vagy bánat miatt,</p> <p>üvöltve tudta csak megmutatni.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Ott van a Jóisten, uram,</p> <p>minden kifáradt anya leüvöltésében.</p> <p>Nem csak a mosolyokban</p> <p>lakik az isten,</p> <p>nem gondolja, uram?</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p> <p>Mert ahogy én nőttem, uram,</p> <p>úgy nyúlt velem az a sötét szegély.</p> <p>Hol a fák közül nyúlkálva utánam,</p> <p>hol a levetett ruha ráncából bújt elő,</p> <p>nevető, részegen nevető szájak</p> <p>fogai közt csillogott,</p> <p>mert csillogott az a sötét,</p> <p>mintha minden feketeségben is</p> <p>ott lenne az úr.</p> <p>Hogy ne legyünk egyedül!</p> <p>– ezt mondta nekem</p> <p>egy lány egyszer,</p> <p>hogy isten az pont annyi,</p> <p>hogy mikor szörnyű,</p> <p>elviselhetetlen az élet,</p> <p>ha feszítik szét az ember száját, lábát</p> <p>vagy épp a szívét,</p> <p>na, akkor is ott van velünk az isten,</p> <p>vagy egy-egy angyal, és nincs</p> <p>az ember egyedül.</p> <p>Pedig én</p> <p>csak álltam, szemben azzal</p> <p>a közelgő sötéttel,</p> <p>néztük egymást, mintha</p> <p>dolgunk lett volna,</p> <p>s nem volt körülöttem</p> <p>senki, és nem volt</p> <p>bennem sem senki.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Szerintem soha senki nem fogja</p> <p>a kezünket, uram,</p> <p>és épp ez ebben a nehéz.</p> <p>Csupasz kezekkel állunk,</p> <p>nézzük a falat, az eget,</p> <p>a végtelen, a szemhéj belsejét vagy</p> <p>kinek mi jut épp/mi adatik,</p> <p>és tátong az a betölthetetlen űr,</p> <p>soha nincs elég erős kéz,</p> <p>elég védő ölelés,</p> <p>vagy bármi,</p> <p>ami be tudná tölteni azt a rést.</p> <p>&nbsp;</p> <p>Minden résben ott van a Jóisten,</p> <p>ott ül és figyel,</p> <p>talán sajnál, talán szeret.</p> <p>Egyedül kéne állni, uram,</p> <p>és nem várni kezekre.</p> <p>Minden tenyér úgyis</p> <p>egyformán marad üres,</p> <p>csak mindenki telibbnek</p> <p>hazudja. Mert senki sem</p> <p>szereti nézni, beismerni</p> <p>az üres tenyereit.</p>

• Gyárkémény

  <p><strong>Gyárkémény</strong></p> <p><span>Maga szálljon le előbb, uram,<br /> és majd leadom a csomagomat.<br /> Lassan fékez itt minden vonat.<br /> Így. Földet ért? Akkor fogja.<br /> <br /> Hát innen a peronról<br /> már látszik egész Bácska.<br /> Nézze, ott a távolban, uram,<br /> már fullad a nap a porban.<br /> Egészen közel jön a földhöz,<br /> beleszagol, a mezőt nyalja.<br /> <br /> Jöjjön és adja ide, visszük majd ketten<br /> a csomagot, na, adja ide a másik fülét,<br /> közben én mutatom a várost,<br /> maga meg nézze jól meg,<br /> figyelje a házakat, uram.<br /> <br /> Az ott a gyártelep,<br /> arra van a tó, erről jönnek<br /> meg minden évben<br /> a gólyák, arra laktak anyámék,<br /> ott, abban az utcában<br /> még én sem jártam soha,<br /> aztán ott valahol nőttem fel,<br /> ez itt ugye a vonatállomás,<br /> az ott a határ, erről szokott fújni<br /> a szél mindig, de nincs neve,<br /> ez itt a siló, az meg ott a gyár.<br /> <br /> És a legérdekesebbet látja-e, uram?<br /> Hogy annyi por van itt a faluban, hogy<br /> az emberek egészen elhalványodnak.<br /> Sosem lehetett tudni,<br /> hogy nagy a pára, köd van,<br /> vagy csak lassan tűnnek el az emberek.<br /> <br /> Távolodóban van minden,<br /> uram, az ég egyre feljebb<br /> csúszik, kilátszik a bugyija,<br /> kilóg a tejút alóla.<br /> Egyre messzebbre kerül<br /> szép lassan minden.<br /> Mint esteledéstől az árnyékok<br /> megnyúlnak, úgy nő meg<br /> minden távolság,<br /> s a karjaim úgy vékonyodnak.<br /> Messzire kerül a pohár,<br /> az asztalon maradt tányéron<br /> a kenyér, a hagyma,<br /> a csésze mélyül, takarja<br /> az alján maradt zaccot,<br /> s a fák árnyéka is<br /> a járdáig csúszik,<br /> merészkedik, mintha<br /> nem venné észre senki,<br /> hogy utánunk nyúlkál,<br /> felénk matat.<br /> Meglátja majd, hogy<br /> estére kilapítja a jóisten<br /> ezt a tájat, uram,<br /> és miközben alszunk,<br /> apróra szaggatja<br /> a mezőt, a falut,<br /> az összes embert itt.<br /> <br /> Szerintem nem nagyon<br /> szeret bennünket látni<br /> a jóisten, azért van itt<br /> mindig ekkora por.<br /> <br /> Ott, arra láthatja,<br /> hogy csillog a levegő,<br /> ha a nap már<br /> a kukorica fölé ért.<br /> Húzza maga felé<br /> ez a sok sárga mag<br /> a napot: kiszívja minden<br /> melegét, a sárgáját.</span></p> <p><span>Lassú kivégzés a nyár,<br /> kiszámíthatatlan sorrenddel.<br /> Bámulja a nap a várost,<br /> próbálja tarkón szúrni<br /> az embereket.<br /> Napközben, a hőségben<br /> rálóg az ég a háztetőkre,<br /> mint a kövér nők melle<br /> szokott a hasukra.<br /> Azokra a lefelé néző mellekre<br /> hasonlít egész nyáron az ég.</span></p> <p>&nbsp;</p> <p><span>Távolodok lassan én is, uram,<br /> és semmi kedvem hátranézni,<br /> pedig előbb-utóbb az embernek<br /> hiányozni kezd minden, ami múlik,<br /> nem igaz, uram?<br /> Látja, az arcomon, itt a bőr alatt,<br /> már minden könny készenlétben áll.<br /> Fogja meg őket itt,<br /> a szemem alatt, vagy húzza ki,<br /> a legjobb lenne, ha ki tudná<br /> húzni mindet, szép sorban.</span></p> <p><span>Csak ez a sok por,<br /> ez nem engedi ki őket.<br /> Eltömi az összes kiutat.<br /> És bent ragad,<br /> az ember szeme<br /> alatt marad és feszít<br /> és fáj ez a sok könny.<br /> Nehéz itt sírni,<br /> ez egy ilyen táj, uram.<br /> <br /> Tegyük le a táskát,<br /> üljön le ide mellém, uram.<br /> Látja ott azt a kéményt?<br /> Arra mászik fel az én halott apám,<br /> minden éjszaka,<br /> onnan próbálja elérni az eget,<br /> de csak az alját kaparja.<br /> <br /> Még nem ment el,<br /> csak téblábol itt a porban,<br /> néha erre jár, megnéz,<br /> de nem tudok visszanézni rá,<br /> hiába is próbálkozom, uram.<br /> <br /> Abban a kihalt gyárban<br /> járkál és próbálja az eget<br /> elérni, kikaparni magának<br /> a mennyek kapuját,<br /> hogy bejusson oda.</span></p> <p><span>Nem tudom, fázik-e,<br /> és ha bánkódik, akkor<br /> minek bánkódik ugyan.<br /> Tudja, nekem néha<br /> annyira hiányzik,<br /> hogy a tévét csak úgy<br /> bekapcsolom, ha a<br /> kedvenc műsorát vetítik,<br /> s ott hagyom, hátha erre jár,<br /> csak nem látom.<br /> S ha már itt van,<br /> tudjon tévét nézni.<br /> Olyankor megnyugoszok,<br /> mert, tudja, uram, én így csalok,<br /> így csapom be magam,<br /> mert ilyenkor egy ideig olyan,<br /> mintha nem is történt volna semmi,<br /> nem halt volna meg,<br /> és én nem lennék ennyire<br /> magamra hagyva,<br /> belehajítva a világba.</span></p> <p><span>Most mondja meg nekem,<br /> nem lett volna könnyebb<br /> rögtön jónak lenni, uram?<br /> hogy a Szent Péter szélesre<br /> tárja előtte a kaput, ha odaér?</span></p> <p><span>Nézem sokszor azt a kéményt, uram,<br /> szép, nem mondom, csak talán<br /> nem elég magas.<br /> Azt hiszem, egyszer majd<br /> én is onnan kaparhatom<br /> ezt a halott eget,<br /> de mire felérek,<br /> senki sem lesz már benne.</span></p> <p><span>Tegye ide, egészen<br /> a vállamhoz a fejét,<br /> nézzen fölfelé, uram.<br /> Feljebb az állat! Úgy.<br /> Látja, milyen üres<br /> innen nézve az ég?<br /> Kihullott már belőle<br /> minden, de minden,<br /> uram.<br /> Túl sok a hely,<br /> túl nagy az űr ottan.</span></p> <p>&nbsp;</p>

• Pókok. In. Szám Katalin (szerk.): 12 történet a szerencséről. Képmás Magazin, Budapest, 2015.
• Jelena, Tri. In. Zivlak, Jovan (szerk.): Gde su vrata. Društvo Književnika Vojvodine. Újvidék, 2015.
• A sónak egyszerű
• Hajszálak
• Napalm. In. Prae. 2016/4.
• Pénteken
• Szahara
• Gašpar – Sziget (részlet). In. Zsille Gábor (szerk.): Az év versei 2016. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2016.
• Repedések
• Fekete hó
• Eső Szkopjéban

  <p><strong>Eső Szkopjéban</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Jöjjön, üljön ide mellém.<br /> Innen, a maga ablakából<br /> látni, hogy virraszt a város.<br /> Ez a folyton búsuló Budapest.<br /> Mintha mindig valakit temetne.</p> <p>Üljünk itt, arccal Budának,<br /> várjunk, míg a nap el nem kezdi égetni<br /> az ég szélét.<br /> Ebben a hőségben csak aludni<br /> lehet, az ember agyában<br /> elolvadnak a gondolatok.<br /> Járt már Macedóniában?<br /> Ott süt így a nap. Az ember, a város<br /> sárga lett attól a száraz,<br /> morzsoló melegtől.</p> <p>El kéne utaznia velem oda, uram,<br /> a macedónoknak dinnyeföldjük van,<br /> és földimogyorót ültetnek a kertben.<br /> Ettem én is, a földből kitépett mogyorót,<br /> csupa sár lett tőle a szám.</p> <p>Apám ott dolgozott,<br /> abban a sárga Macedóniában,<br /> nyáron utaztunk hozzá,<br /> emlékszem, hogy gyűrődök<br /> a vagon vasforró fülkéjében,<br /> huszonhárom órán keresztül<br /> ülünk egyfolytában a vonaton,<br /> a bőröm minduntalan odatapad<br /> a műbőr üléshez.<br /> Priština után már nem mozdul a lábam<br /> és szeretnék sírni, de az ablakon<br /> beszökő meleg szélben az összes<br /> könnyem elpárolog.<br /> Nincs hálókocsi,<br /> az ülésen dőlünk<br /> a nővéremmel egymásnak, ő meg<br /> mérges rám, mert melegítem.<br /> Éjjel a vonat a hegybe vájt<br /> síneken megáll és nem indul tovább,<br /> körülöttünk villámlik,<br /> zuhog az eső,<br /> fel kell húzni minden ablakot,<br /> párás üvegre rajzolunk.<br /> Rettentően félek, hogy ott fogunk<br /> meghalni,<br /> még mielőtt eljutunk apámhoz.<br /> Szkopjéban apám egy görög sofőrrel<br /> vár ránk, egyszerre nevetünk,<br /> nyomja a vállunkat a nyár,<br /> anyámat nem tudják betakarni<br /> a porszemek, apám elbír minden csomagot,<br /> állunk és csak nevetünk egyszerre,<br /> aztán a nyakunkba szakad az eső.</p> <p>Apám csikkjei a hamutartóban<br /> áznak mellettem.<br /> Nézem a háztetőket és a fehér eget,<br /> ömlenek belőle a cseppek,<br /> két napig el sem áll,<br /> egy lámpaoszlophoz kötött<br /> lovat áztat, a ló feje lóg és<br /> az ember csak várja,<br /> mikor mossa össze a víz<br /> a lovat a sárral.</p> <p>Macedóniában<br /> saját magamon kívül<br /> nem figyelek semmire.<br /> A figyelmem csak odáig terjed,<br /> hogy kapok-e ajándékot<br /> és furcsa, hogy anyám<br /> folyton csak nevet,<br /> és ettől apámnak olyan széles<br /> válla lesz, hogy a napot is<br /> kitakarja előlem.</p> <p>Emlékszem, ahogy apám<br /> Szkópjéban áll,<br /> a vagonunkkal szemben,<br /> a vonatállomáson.<br /> A háttérben cigányok trombitálnak,<br /> apám szomorúan nevet,<br /> azt mondja, bármit odaadna, csak<br /> maradnánk őt idegesíteni még.<br /> Anyám úgy nevet, mintha fiatalabb lenne,<br /> a kalauz megállás nélkül nézi,<br /> még jó, hogy apám nem látja,<br /> a nővéremmel pirosak vagyunk.<br /> Magyarul kiabálunk,<br /> a zsebem tele van pörkölt leblebijával.<br /> Várom, hogy induljunk és<br /> lássam már a jugoszláv hegyeket,<br /> de tudom, hogy sírnom is kell,<br /> mert apám ott marad.</p> <p>Apám olyan bánatosan integet utánunk,<br /> hogy fekete lesz tőle egész Macedónia.<br /> Jó lenne bármit mondani, mindegy,<br /> hogy mit, csak végre ki legyen mondva.</p> <p>Apám olyan erősnek és nagynak tűnt,<br /> azon a szkopjei vonatállomáson,<br /> hogy én azt hittem,<br /> meg tud védeni mindentől,<br /> nincs mitől félnem.<br /> De nem védett meg,<br /> semmitől sem, uram.<br /> Legfőképpen saját magától<br /> nem tudott megvédeni,<br /> az ember mindig azt hiszi,<br /> tudni fogja, hol a határ,<br /> aztán amikor kéne, nem látjuk,<br /> nem is keressük.</p> <p>Útközben a lehúzott vonat ablakán<br /> nyúlkált be arcomhoz a szél,<br /> a hajamat dobálta,<br /> sárga volt minden a hegyekben,<br /> úgy száradt ki az élet,<br /> mintha mindent előre jelezne.</p> <p>És én szótlanul ültem Belgrádig,<br /> a szemüvegem alatt<br /> izzadt az arcom,<br /> és szerettem volna addig aludni,<br /> míg vissza nem mehetek<br /> apám széles válla mögé, Macedóniába.</p> <p>Mert mi véd meg majd<br /> az ég szélén feketedő naptól,<br /> és mi tart majd meg a sár fölött?<br /> Vajon hány év van még hátra,<br /> hány vonatfütty, hány elhúzott nap,<br /> és ugyan, mondja már meg, uram,<br /> végül is mi marad belőlünk<br /> az egésznek a végére majd?</p>

• 2017tujaZEMLJA; Lasje. In. Kočan, Kristina–Podstenšek, Tomo (szerk): Vrane, čečkarije in konfeti. Litera, Maribor, 2017.
• Hajszálak. In. Zsille Gábor (szerk.): Az év versei 2017. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2017.
• Nehéz hajnalok

  <p><strong>Nehéz hajnalok</strong></p> <p><br /> <span>Mert vannak<br /> olyan nehéz hajnalok,<br /> maga is tudja, uram,<br /> mikor az ember már<br /> mások cigarettáját szívja,<br /> behorpad az idő<br /> a fejek súlya alatt,<br /> eltévednek a szájak,<br /> és pokolsötét lesz<br /> hirtelen mindenütt,<br /> az ember alig talál haza.<br /> &nbsp;<br /> Épp ahogy most maga<br /> issza a poharamból<br /> a megmaradt italt,<br /> s néha már megindul<br /> felém a szája.<br /> Kapaszkodhatunk az asztalba,<br /> egyikünk sem lesz már<br /> boldogabb, uram.<br /> &nbsp;<br /> Mert beleragadnak az estébe<br /> a tervek minduntalan,<br /> és hiába törli az ingével,<br /> előbb-utóbb csúszós lesz<br /> minden asztal, mindegyik arc,<br /> s onnan már nem érződik<br /> az a fájás, ami hazahajtja<br /> vagy épp a városba űzi<br /> az embert.<br /> &nbsp;<br /> Figyelje a szikrázó szélét a városnak,<br /> nézze, hogy gurul szét<br /> és pattan le a tetőről a fény.<br /> A városok szélét bámulom<br /> folyton, uram, hátha előtűnik<br /> majd ott valahol apám,<br /> és majd nevet, én integetek,<br /> hátha olyan hirtelen lesz<br /> ennek az egésznek vége,<br /> mint ahogy elkezdődött,<br /> ahogy apám elhallgatott és elment.<br /> &nbsp;<br /> Dolgozni indult, még hallottam,<br /> hogy zárja az ajtót,<br /> és órákkal később már<br /> egy szót sem tudott szólni,<br /> oly erősen nyomta<br /> az agyát a vér.<br /> &nbsp;<br /> Mert vér szorul előbb-utóbb<br /> az agy és a koponya közé,<br /> s az ember szó nélkül marad.<br /> Mozdul a feje, a karja felrándul,<br /> de az arc, a száj<br /> már nem engedelmeskedik<br /> tovább, s lilára vált<br /> az a szép halvány rózsaszín,<br /> összetekeredett agy.<br /> &nbsp;<br /> Talán van valahol egy pont,<br /> amit ha átlép az ember, visszajut<br /> minden elengedett tenyérhez,<br /> és talán az elengedett<br /> kezek közt<br /> vár majd rám valahol<br /> apám tenyere,<br /> a tévé előtt a távirányítót fogja,<br /> vagy a garázsajtót nyitja<br /> majd épp vele,<br /> valamit keres vagy szerel,<br /> és én kicsi leszek újra,<br /> olyan kicsi, hogy<br /> a tenyerébe férjek,<br /> hogy a zsebébe tegyen,<br /> a cigaretta mellé,<br /> s hogy majd nevessek,<br /> éppúgy és olyan hangosan,<br /> mint régen,<br /> s amitől az összes<br /> izmom kiegyenesedik,<br /> és nem tudok tovább<br /> lépni, ülni, de<br /> lélegezni sem.<br /> &nbsp;<br /> Az élet úgy múlik,<br /> hogy közben,<br /> mint jég a betonon:<br /> repedéseket keres,<br /> belém nyúl és tör tovább.<br /> &nbsp;<br /> Apám koponyájából<br /> kifűrészelt az orvos egy<br /> kerek darabot.<br /> Az intenzív osztályon,<br /> mikor köhögött,<br /> csak úgy dudorodott<br /> a kötés,<br /> s én csak dermedten néztem,<br /> hogy lép ki apám fejéből<br /> az összes gondolat,<br /> hogy emeli meg a kötést,<br /> majd hogy húzza valami vissza.<br /> Minden köhögésnél<br /> azt hittem, meg fog halni,<br /> és reméltem, hogy nem<br /> jön újabb perc az elmúlt<br /> percek után,<br /> tudja, uram, a legszörnyűbb<br /> talán az, hogy nem tudja az idő,<br /> hogy mikor kéne véget érnie,<br /> és pont addig fog folytatódni<br /> a félelem,<br /> amíg az ember nem is gondolná.</span></p>

• Hajtűkanyar. In. Tempevölgy. 2018/2.
• Háttal a napnak

  <p><strong>Háttal a napnak</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Látja ezt a földet, uram?<br /> Szép, töretlen talaj.<br /> Pedig a nap<br /> veri ököllel minden reggel,<br /> feszíti minden éjszaka.</p> <p>Ebbe a földbe vagyok én<br /> térdig belefagyva.<br /> És kúszik bennem<br /> egyre feljebb ez a hideg.<br /> Amikor eléri a szájamat,<br /> mások arcához szorítom magam,<br /> de üres maradok,<br /> és csak hullanak a fogak.</p> <p>Beleszögezett valami ebbe a földbe.<br /> Olyan erősen tartja egybe a sok<br /> göröngyöt a fagy,<br /> hogy képtelen vagyok mozdulni tőle,<br /> a lábam hideg,<br /> az erek belül már virágzanak.</p> <p>Nem is lehet, igaz?<br /> Sehová sem lehet elmenni innen, uram.<br /> Az mondják, mindenütt egyszerre ismétli<br /> önmagát a világ, és hogy<br /> az ember nem tud a saját földjéből kibújni,<br /> mert más, idegen földekbe<br /> ugyanúgy belefagy.</p> <p>Pedig, tol bennünket valami, uram.<br /> Tol mindannyiunkat<br /> az életen keresztül,<br /> mindig csak előre, bárhogy is fáj majd.</p> <p>Szép, szabályos minden éjszaka.<br /> Húzódik szét, tágul a félelem.<br /> Álljon ide elém.<br /> Hogy legyen, mi eltakar.<br /> Aki fél, szeret csak tíz-húz centire nézni,<br /> s nem látni, mi van távolabb.</p> <p>Azt mondják, el kell engedni mindent.<br /> Mindent el kell engedni, uram.<br /> Ha el tudtam volna engedni magát,<br /> már rég nem ácsorogna itt,<br /> velem szemben,<br /> háttal a napnak.<br /> Hanem boldogan dolgozná magát halálra<br /> egy másik kontinensen,<br /> idegen országban.</p> <p>Látja, ezért áll itt mögöttem apám,<br /> három teljes hadtest<br /> és pár hullafoltosra vert gyerek.<br /> Minden elengedhetetlen.<br /> Pedig csak meg kéne csinálni<br /> magunkban az újnak a helyet.</p> <p>Gondoljon bele, uram,<br /> mennyire fényes Kanada!<br /> Magát ott is biztosan szeretnék,<br /> ehelyett áll itt,<br /> nem mer megmozdulni,<br /> néz engem.<br /> Engem néz.<br /> De mégis miért engem, uram?<br /> Hisz olyan gyáva vagyok már,<br /> még a ráncok is az arcom mögé bújnak.<br /> Mögém bújik minden, az a sok halott,<br /> elhalt álom, irány, cél,<br /> amerre harmincnégy éve indultam.</p> <p>Azt mondják, Kanadában ezüstből van a hó.<br /> A fagy nem harap az izmokba,<br /> nevetnek benne az emberek,<br /> de összemosódik minden mosoly,<br /> fehér fogak a szitáló hóban.<br /> Onnan mosolyog majd maga is vissza rám,<br /> én meg, térdig a földbe fagyva<br /> majd integetek.</p> <p>Szabályos éjszakák közé kifeszítve<br /> nézek majd maga után.<br /> Ha továbbra is ilyen ügyesen szorítok majd<br /> magamhoz mindent, biztos, hogy<br /> mindig gondolni fogok magára.<br /> Elképzelem, amint a<br /> kanadaiakkal a hóban nevet,<br /> lesz olyan prémes bundája,<br /> ormótlan csizmája, csupa hó lesz a haja,<br /> a képzeletemben nem fog fázni a lába,<br /> én meg, ígérem, majd integetek.</p> <p>Tudja bánt, hogy nem szól hozzám.<br /> Bánt is az, ahogy földbe fagyva állok, gyáván<br /> és már én sem merek semmit sem mondani.<br /> És halványodik, maga is egyre csak halványabb.<br /> Olyan napokon, amikor sok minden történik<br /> egyszerre velem,<br /> már csak a könyökét látom,<br /> azt a szép, széles alkarját,<br /> a kezét, amit éppen elengedek.</p> <p>Pedig tényleg,<br /> csak el kéne engedni mindent.<br /> Helyet csinálni magunkban az újnak.<br /> Összeszorított szájjal tűrni, hogy<br /> zuhanunk.</p> <p>Mégis,<br /> hány hónapig tart egy mozdulat, uram?</p> <p>&nbsp;</p>

• Szabályos éjszakák
• A vacsoravendég
• Félbetört benzodiazepinek
• Állat
• Út Magadanba, Irodalmi szemle, 2018/7-8.

  <p><strong>Út Magadanba</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Vajon mekkora távolság van<br /> két ember vágyai között,<br /> nem érdekli, uram?<br /> Csak nevet, mit tudja maga,<br /> Magadan milyen messze van.</p> <p>Tudja, ha mégis<br /> elmentünk volna,<br /> én a jeget nézném,<br /> maga a végtelent,<br /> így tükröződnénk<br /> abban a simára fagyott<br /> Szibériában.<br /> Épp, ahogy vagyunk egyébként:<br /> én mozdulatlan,<br /> maga meg mint akinek<br /> soha nincs vége.</p> <p>Rálépnénk együtt<br /> a Bajkál-tó jegére,<br /> hogy hallgassuk,<br /> hogy reped.</p> <p>És élhettünk volna<br /> ez a kevés idő alatt is<br /> sokkal boldogabban.<br /> Talán, ha nem lett volna<br /> körülöttünk a világ.<br /> De valami mindig<br /> körülöttünk van.</p> <p>És ez ebben<br /> a legocsmányabb,<br /> nem gondolja?<br /> Hogy az ember nem tud<br /> kiszakadni vagy leválni<br /> erről a rothadó világról,<br /> mindig benne marad.</p> <p>Maga fogná a kezemet,<br /> én csókolnám a száját,<br /> és így egész boldogan<br /> meglehettünk volna,<br /> ha nincs körülöttünk<br /> a világ.</p> <p>Az ember folyton fut<br /> valami elől, mintha<br /> bármiről is lemaradna,<br /> ha nem lép elég gyorsan.<br /> Én meg, ez a kevés idő alatt is<br /> maga elől futottam<br /> és vártam, néztem hátra:<br /> vajon utolér-e,<br /> és ha utol is ér,<br /> bántani fog majd.</p> <p>A maga hosszú lábait<br /> nehéz legyőzni,<br /> és épp ilyen nehéz nézni<br /> a világos szemeit, uram.<br /> Ahogy az utcán jár,<br /> látni, hogy húzza<br /> maga mögé mind<br /> az árnyékokat.</p> <p>Látja, végül mégiscsak<br /> megszerettem magát.<br /> Hiába harcoltam.<br /> Igaz, sok háborút látott,<br /> pontosan tudja,<br /> hány mozdulatból kell állnia<br /> egy kapitulációnak.</p> <p>Az ember lehet bármilyen okos,<br /> egy-egy jó cél felé kilőtt<br /> éles szó mindig telibe talál.</p> <p>És maga lőtt rám, uram.<br /> Egész sortűz,<br /> vidáman daloló kivégző osztag<br /> bújt meg a mellkasában.<br /> Én meg csipkésre lyukadtam.</p> <p>Hát így állunk,<br /> itt a Bajkál-tó szélén,<br /> útban Magadanba.<br /> Néz engem, hívogat, hogy menjek,<br /> én meg nem merek rálépni a jégre.<br /> Szinte fütyül, ahogy reped<br /> maga alatt.</p> <p>Az ember pont attól<br /> nyeri el az igazi súlyát,<br /> hogy hurcolni való<br /> fájdalma van.</p> <p>Talán tényleg,<br /> ha kézenfogva rálépnénk ketten<br /> a Bajkál repedő jegére,<br /> minden összeroppanhatna.</p> <p>Hónapokig nem adott időt nekem,<br /> most meg mosolyogva mondja,<br /> hogy lépjek a jégre, vár rám.<br /> Na, nem fog a végtelenségig várni,<br /> de lépjek, mindegy, milyen lassan.</p> <p>Pedig elmondhattam volna,<br /> milyen szépnek is látom magát:<br /> tetszik a szőke szakálla,<br /> ahogy őszül, ahogy sovány.<br /> S milyen furcsa, hogy egy<br /> könnyű, vékony test<br /> mégis ilyen mély nyomokat hagyhat.<br /> A talpa nyomában gyűlnek<br /> az esőcseppek.<br /> És látja, sár és tócsa van,<br /> itt, a mellkasomban.<br /> Azt mondják,<br /> sokan taposnak ki bennünk<br /> egy-egy utat.</p> <p>Tudom, hosszú az út Magadanig.<br /> És már most nem bírom szusszal.<br /> A hajnalok mindennap<br /> megpróbálják kitörni a nyakam,<br /> kivet magából az éjszaka,<br /> és ugrálva kerülgetem<br /> a szilánkosra tört idő lékjeit:<br /> vékony az élet, és hiába táncolunk,<br /> végül minden láb jéghideg vízbe lép,<br /> hazatalál, uram.</p> <p>Itt kell, hogy elengedjen,<br /> félúton Magadan felé.<br /> Pont olyan sután és nevetve,<br /> ahogy először megfogta<br /> a kezem a Dologház utcában.</p> <p>Makacsul nézem magát,<br /> az arcát, ahogy folyton csak<br /> nevet.<br /> Mondja, mégis<br /> mit csinál otthon azzal a<br /> belőlem kitépett szívvel?<br /> Éles késekkel csíkokra vagdalja?<br /> Vagy csipkésre lyuggatja,<br /> és az ablakba teszi?<br /> Vagy a feltúrt lakásában<br /> kallódik valahol,<br /> szétszórt papírlapok között?</p> <p>De szép ez, igen,<br /> így jó ez, tudja maga.<br /> Legalább marad ott belőlem<br /> valami, amit nem is vesz észre,<br /> de elkíséri majd mindenhova.</p>

• Teljes napfogyatkozás

  <p><strong>Teljes napfogyatkozás</strong></p> <p>Abban az évben csókoltak meg először. Tamás egy kapuban húzott oda magához és percekig csókolt, és nem hittem el, hogy ez a csókolózás jobb is lesz valaha. Az osztályban már minden lányt megcsókoltak, én voltam az utolsó, aki megbabonázva értetlenkedett, hogy mi ebben a jó. Mindenki értetlenkedik, aztán újrapróbálja. A nyár végére már egészen jól ment, Tamásnak széles, puha szája volt, és így utólag belegondolva, nagyon is jól csókolt. Csak az az első csók, mint minden első csók, volt olyan nyálas és szokatlan.<br /> <br /> Órákon át csókolóztunk Tamással. Hol a Palics partján, hol az apró, rendetlen szobájában, közben a <em>Suzanne</em>-t hallgattuk, Leonard Cohentől, vagy az aktuális propaganda hősidalt, mert minden rádió ezt játszotta (<a href="https://www.youtube.com/watch?v=xjbjN1Yct7Q">Волимо те отаџбино наша - Szülőhazánk, szeretünk</a>), ha éppen volt áram. Kilométerekkel arrébb, egy későbbi szerelmem, épp véres cipőben állt, és fényképezte, ahogy agyonlövik az embereket Koszovóban. Azt mondta, sokat sírt, néha oda sem tudott nézni, csak nyomta a gombot, miközben exponált, de az arcát elfordította. Engem meg közben, egy göndör fiú csókolgatott Szabadkán. Érdekes, egyazon országban mennyi dolog történik egyszerre. Érdekes, kiben mi töri szét az addigi életét, s aztán merre változik meg minden.</p> <p>Az volt életem leghosszabb nyara.<br /> <br /> Március 25-én voltunk utoljára iskolában. Előző nap már bombáztak, de másnap iskolába kellett menni. Aztán földrajz óra közben bombariadó lett, és letereltek bennünket az iskola aljába. Az alsósokat a pincébe vitték, de mivel ott nem volt elég hely, az ötödik és hatodik osztályt a tornaterembe küldték, a hetedikesek és mi, nyolcadikosok, a földszintre kerültünk. Sokan sírtak. Órákig nem engedtek senkit sem haza, csak szülői felügyelettel. Még nem volt mobiltelefon, nem lehetett olyan sms-t írni, hogy „Anya, gyere értem, mert bombáznak!"<br /> <br /> Azt hiszem, mind féltünk, csak páran nem mutattuk. Sokan sírtak, a belevalóbb tanárok viccelődtek, hülyéskedtek, de így is volt, aki az egész riadót végigbömbölte.<br /> Akkor már hetek óta tárgyaltuk, hogy lesz-e bombázás, és ha lesz is, kell-e majd iskolába jönni, lesz-e partraszállás (akkor még volt tengerünk is), el kell-e menekülni. Órákig ment a sírás, nevetés és fogadáskötés, hogy mi lesz majd ezek után. Végül megszólalt megint a sziréna, ezzel véget is ért a tanítás, de alig akartak kimenni a gyerekek az iskolából. Furcsa volt. Ránk bíztak egy halom alsóst, hogy kísérjük őket haza. Kézen fogva vezettük a síró alsósokat, aztán március 25-én, délután elkezdődött a nyár.<br /> <br /> Eleinte el kellett sötétíteni, parancsba adták, hogy a repülőből ne látszódjon, hogy hol van a földön település. De anyám nem volt hajlandó lekapcsolni az udvarban a villanyt, mert a kutyánk félt a detonációtól. Ezért átjött a szomszéd, aki civilben tartalékos ezredes volt, és hosszasan magyarázta a magyar anyámnak, hogy el kell sötétíteni. Anyám meg mondta, hogy van szatellitantennánk, látta a BBC-n, hogy ezek a gépek éjszaka még jobban látnak, mint nappal, olyan kamerákkal vannak felszerelve. Kiabált a szomszéd. Kiabált anyám is. Aztán pár napra rá jött az újabb parancs, hogy kivilágítunk mindent, mi nem félünk, dögöljön meg Amerika. Céltáblát hordott mindenki a ruháján, Target (célpont) felirattal. A szomszéd átjött, és gratulált a magyar anyámnak, hogy már előtte sem félt, hát igazán bátor asszony, micsoda hazafi. Aztán elvették az áramot.</p> <p>Hallottam olyat, hogy akkoriban az áramot Bulgáriának adta el Jugoszlávia, mert a háborúhoz kell a pénz. Akkoriban nem értettem, hogy hogyan is viszik át titokban az áramot a bolgároknak. Elég sok mindent nem értettem még akkoriban.<br /> <br /> Aztán két és fél hónapnyi iskolai szünet után, mire már mindenki megszokta az újabb háborút, jött a hír, hogy mégiscsak lesz ballagásunk. Két bombariadó között. Kijárási tilalom volt, amíg tartott a légiriadó, nem volt szabad hivatalosan sehol se lenni, csak az óvóhelyen. Áprilisig ezt nagyjából be is tartotta mindenki, aztán éltük tovább az életet, függetlenül a riadóktól. A ballagáson is, már mindenki ott volt korán, de várni kellett a sziréna hangjára, mert hivatalosan nem kezdhettük el addig, amíg a bombázás tart.<br /> <br /> Akkoriban minden ablakra széles ragasztószalagot ragasztottak, hogy ha a detonáció ki is löki az ablakot, ne törjön az üveg túl sok darabba. Humoros nép a jugoszláv, nevet is adott ennek a szokásnak: Windows '99.</p> <p>Aztán két bombariadó között elballagtunk, fényképezkedtünk és szaladtunk a délutáni bankettre. Mivel este 7 után tilos volt gyülekezni, délutáni diszkókat üzemeltettek az országban. Táncoltunk, ünnepeltünk, mert az iskolával együtt a felvételi is elmaradt, az ember csak beadta a papírjait a középiskolába és felvették, az átlaga alapján. Az ember válogathatott kedvére a középiskolák közül. Én a szabadkai gimnáziumba adtam be a jelentkezésemet, Tamás örült, hogy végre egy városban lakunk majd.</p> <p>&nbsp;</p> <p><span><strong>Ballagás, Nikola Tesla Általános Iskola, Topolya, 1999.</strong></span></p> <p>1999-ben, a tizennégy évesektől kezdve mindenkit nagykorúsítottak. Ha jönne egy mozgósítás, legyen elég katona. Akkor már nyolc éve fogytak Jugoszláviából a férfiak, szükség volt az utánpótlás biztosítására. Személyi igazolványt kaptam, és vártam, hogy mikor igazoltatnak. Mert ha az ember szórakozni ment, általában volt razzia, a rendőrök minden fiút felírtak, hogy ki hol szórakozik. De vicces volt, élveztük, hogy gyorsabban élünk, hirtelen nagykorúak lettünk.<br /> <br /> Ennek megfelelően, elkezdtem egyedül buszozni Szabadkára. Addig sosem mentem át másik városba a szüleim vagy a testvérem nélkül. Most meg, személyivel a zsebemben, ültem egyedül a buszon, utaztam Tamáshoz, hogy csókolózzunk. Dalt küldött nekem a rádióban, műzlit ettünk, sétáltunk a Palics partján. Egyszer addig sétáltunk, hogy közben bombariadó lett, de még sikerült felülni a buszra. Nem volt áram, nem tudtam tőle felhívni anyámat, hogy biztonságos helyen vagyok, meg nem is láttam értelmét, annyi bombariadó volt, gondoltam, ez is olyan, mint a többi: a déli részeket érinti. Utóbb kiderült, hogy Palicsot bombázták, a tó partján lévő meteorológiai állomást (ahol radarok voltak, kilőttek az amerikaiak minden radart), hallottuk, hogy dörög valami, de két hónap bombázás után az ember már nem hisz el semmit a fülének, hiába hallja, hogy baj van. Mindig menni kell tovább, amerre indultál. Nagyjából tíz percen múlt, hogy nem értek bennünket utol a bombák a parton. Mire hazakeveredtem Topolyára, anyám sík ideg volt, magában már eltemetett. Én meg csak nevettem.<br /> <br /> Esténként, júniusban, az egész utca kint volt, melegünk volt nagyon, áramunk viszont egyáltalán nem volt, így a nővéremmel a csillagokat bámultuk, magyarázta, melyik a Cassiopeia, melyik a Delfin. Rengeteg műhold mozgott felettünk. Volt valami gyönyörű abban a csillagos égben, olyan sötét volt, hogy a tejút is látszott. De az ég fele mozgott, nehéz volt kibogarászni a sok mozgó fényes pont közül a csillagképeket.<br /> <br /> Aztán véget ért a bombázás, és pirított bennünket tovább a nap. Ropogósra sültünk, Tamás tovább csókolt, küldte a rádióban sorra a dalokat. Mivel az ország hivatalosan gyűlölte Amerikát, nem lehetett Coca Colát venni, csak Yu Colát. Hazai, saját gyártmányt. De mi örültünk, mert sokkal finomabb volt, mint az előző háború alatt készített bármilyen, apatini kotyvalék, lötty, és jóval olcsóbb, mint a Coca. Csak sétáltunk tovább az összetört Palics partján.<br /> <br /> Aztán a Balatonra utaztunk, mintha mi sem történt volna, családi nyaralás, még a bombázás előtt be lett fizetve minden. Kormozott üveggel, papír szemüveggel várták az emberek a teljes napfogyatkozást. Mi meg röhögtünk az amerikaiakon, mert a tévében volt egy riport, hogy nem mernek Magyarországra jönni, pedig onnan lehet a legjobban megnézni a napfogyatkozást, de nem mernek mégsem oda jönni, mert túl közel van Koszovóhoz. Pedig már béke volt.</p> <p><span><strong>Balaton, 1999.</strong></span></p> <p>Közben távolra került tőlem minden, kicsit én magam is távolra kerültem saját magamtól. Lassan berepedt a széle az egész életemnek, mintha jelezte volna előre, hogy innen már nem lesz megállás, széttörik a körém épített burok, a jó és a rossz része is, ezzel a repedéssel kezdődött el szétválni minden, érni a lelkem, egészen addig érni, míg körülöttem és bennem meg nem rothad újra és újra minden, mint egy lassú, félelmetes törés, amihez nincs elég széles ragasztószalag, hogy egyben tartsa az életet, mint a Windows '99. Itt indultam el én is, itt kezdtem el távolodni, Szabadkára, majd Budapestre költözni, felnőni, kínlódni, darabjaimra törni, újra összeragadni, átváltozni, utakat keresni, újra elveszni, megint föladni, megint nekikezdeni. Egy apró roppanásnak tűnő nagy robbanással, a Holddal eltakart Nap alatt.</p> <p>&nbsp;</p> <p><span><strong>Teljes napfogyatkozás, nővéremmel, Balaton, 1999.</strong></span></p> <p>Néztem a sötétedő eget, ahogy a Hold a Nap elé csúszva lassan kitakarta előlem a fényt. Próbáltam megszabadulni magamtól, messzire űzni minden valóságot, hogy ázzon le rólam az élet, égjen le rólam minden, ami valaha hozzám tartozott. Ahogy egy későbbi szerelmem is próbálta nap mint nap, alkoholba áztatni az összes emlékét, az egész életét, hogy leáztassa magáról a háborúkat, amiket végig kellett néznie. Szétázik és szétég az élet, és közben nagyon nehéz épeszűnek maradni.<br /> Nem vitt le rólam semmit a Balaton vize. Nem égetett le rólam semmit a Hold mögül újra előbújó Nap. Csak volt egy halk roppanás, és repedni kezdett szép lassan minden. A békében kezd megrepedni minden, amit az ember addig az életének hívott. Aztán akárhogy is keresi, nem találja többé a helyét sehol.<br /> Otthon a rádióban még mindig a propagandadal szólt, meg Tamás nekem küldött <a href="https://www.youtube.com/watch?v=svitEEpI07E">dalai</a>, még mindig csókolt, de bennem repedtek azok a csókok, és csak vártam, hogy feszítse tovább valami azt a kis rést, nyíljon szét bennem a világ, nyíljon ki bennem az élet, és semmi se maradjon ugyanolyan, mint amit a béke előtt életnek hívhattam.</p> <p>&nbsp;</p>

• Lerakódás

  <p><strong>Lerakódás</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Úgy rakódnak le egymásra a percek, mint vékony lapok. Ahogy múlik a nap, minden perc szépen egymásra fekszik, történeteket rajzolnak ki, aztán estére már nyomja a súlyuk a föld felé a homlokunkat. És közben rohan körülöttünk minden.</p> <p>A napló arra jó, hogy általa megállítsuk az időt. Kiragadunk egy pillanatot az eltelt napból, az ébredés óta eltelt időből. Kiragadjuk és megnézzük, közelebb emeljük a szemünkhöz. Amíg az ember azon rágódik, hogy mi történt vele, nem figyel másra. Amíg az ember formába önti a napja legfontosabb pillanatát, talán meg tud állni minden. Elsiklik mellettünk minden, ha nem gondolkodunk azon, mi is történt ma velünk. Vagy, hogy miért is történt meg velünk minden.</p> <p>Ahogy rakódnak ránk a percek, a történések, az emlékek, vastag hártyát képeznek rajtunk, van, hogy ki sem tudunk látni mögüle. De amíg az ember a naplóját írja, ragasztja, szerkeszti, megállítja az időt. Hogy aztán újra és újra elő tudja hívni, megnézze, mintegy lelassítva, a saját életét.</p> <p>Antal László kollázsain pont úgy fekszenek egymáson a kivágott, átfestett papírok, mint ember homlokán a percek. A sok megállított pillanatból, a sok kiragadott történésből mégis egy folyamat áll össze. Egy élet folyamata. Mert mindig változunk. Elmúlik belőlünk egy érzés, valami új jön a helyére, eltűnnek mellőlünk emberek, más jön a helyükre. Valami mindig kitölti bennünk az életet és kiszorítja mellőlünk a levegőt.</p> <p>Belelátni egy ember életébe nem feltétlenül érdekes. Azonban látni valaki életét folyamatában, nézni valaki más napjainak múlását, az egymás mellé leülepedett pillanatokból kiolvasni egy élet alakulását, egy élet fejlődését, változásait már sokkal izgalmasabb. Ezek a képek külön-külön nézve történeteket mondanak el. De mire az ember a kiállítás végére ér, kirajzolódik tíz hónap, az elmúlt idő, az életből kiragadott intervallum tartalma, és kirajzolódik egy nagyobb kép, talán maga az ember is. Amitől talán nincs is fontosabb. Folyamatában látni valakit, megismerni a változásait, minden arcát, figyelni őt jó vagy épp rossz kedvében, megfigyelni: mi fontos neki. Kevés ettől érdekesebb dolog van. Mert így, ez által tudunk megismerni valakit.</p> <p>Antal László kollázsait végignézve, egy másik ember megállított ideje indul el bennünk és visz magával, az alkotó dinamikájával. Kézenfog, húz, magával ragad, körbevezet, elénk tár tíz hónapnyi életet és múlást.</p> <p>Az ember mindenben önmagát keresi és tükröződni vágyik. Magunkat keressük minden egyes előttünk kitárulkozó életben. Mert kíváncsiak vagyunk mind, másokra milyen percek rakódnak le, s milyen súllyal nyomják azt a másik homlokot a föld felé egy nap végén. Mert kíváncsiak vagyunk, mennyire hasonlítunk, mennyire különbözünk. Mert kíváncsiak vagyunk mind: az emberre.</p>

• Repedések/Fisuri. In. Săuca, Daniel (szerk.): A költészet tavasza/Primăvara Poeziei. Caiete Silvane, Zilah, 2018.
• Jelena, 55. In. Pogačar, Marko (szerk.): Goranovo Proljeće. skud-igk, Zágráb, 2018.
• Lakótelep; Ablaküveg; Szarajevó; Halál. In. Zsille Gábor (szerk.): Az év versei 2018. Magyar Napló, Budapest, 2018.
• A sár fölött

  <h3>A sár fölött</h3> <p>Látod, végül mégiscsak<br /> elfogy minden szó,<br /> Szabolcs.</p> <p>Markolja testem<br /> négy sarkát a vágy,<br /> hogy keresselek,<br /> utánad menjek,<br /> még megmagyarázzam,<br /> még egyszer.<br /> De nem maradt<br /> sehol a testemben<br /> egyetlen szó sem.</p> <p>Ha mondanék is valamit,<br /> már nem hallanád meg.<br /> Állok.<br /> Az ég szélét messze húzza<br /> tőlem a délután, a nap mögé nyomja,<br /> mint tudat a szem elől<br /> a párolgó várakozást.</p> <p>A szám elől futsz el,<br /> hiába ígérgetsz<br /> halk hangon mindent,<br /> te is tudod, hogy megint<br /> elfogyott minden szó,<br /> Szabolcs.</p> <p>Amikor apám kórházba került,<br /> ugyanígy fogytak el a szavak.<br /> Nem maradt mivel imádkozni.<br /> Próbáltam én akkor is,<br /> de mindig van, nem igaz, amit<br /> nem lehet kimondani ?</p> <p>Mert nehéz a kéz,<br /> ami idő előtt akar<br /> elengedni.<br /> És nehéz a száj,<br /> ami tele van félelemmel.</p> <p>Talán, ha csontosabb lenne<br /> ez a világ, vagy ha<br /> hinni tudnék. Akármiben.<br /> Mondjuk, hogy ennek<br /> az életnek is van váza :<br /> határai és vége,<br /> vagy, hogy mindig marad<br /> valami, ami az életet<br /> egyben tartja és mozgatja.<br /> Hogy nem törsz majd szét,<br /> ha már nem vigyázok rád,<br /> és hogy én sem<br /> mállok szét nélküled a napon.</p> <p>Ha állnánk egymással szemben,<br /> akkor sem tudnál már megcsókolni.<br /> Két nehéz száj :<br /> az enyém félelemmel,<br /> a tiéd hazugsággal teli.</p> <p>Álmomban fekszel mellettem,<br /> a számra szorítod a kezed,<br /> és tolod vissza a testembe<br /> a szavakat.<br /> Ne mondjak ki már semmit,<br /> csak várjak,<br /> mintha az idő magától<br /> fel tudna oldódni.</p> <p>Az ablak aljába hajtom a fejem,<br /> és nézem, hogy csillog az esti fény<br /> a fém kéményeken.<br /> Kint nyár van,<br /> bennem mínusz negyvenkilenc.<br /> A város térdig süllyed<br /> a feketére olvadt járdában.</p> <p>Minden mozdulatlan maradt<br /> és érintetlen.<br /> Mintha meghaltál volna,<br /> pont olyan szótlanul,<br /> minden válasz nélkül,<br /> mint apám.</p> <p>Már vasárnap rosszul nézett ki, rosszabbul, mint előtte,<br /> de hétfőn megint kinyitotta a szemét, figyelt rám: morgott és nézett.</p> <p>Kedden már lilák voltak az ujjai, a feje, a füle<br /> és olyan sovány volt, az én kövér, nagy hasú apám<br /> olyan kicsi és törékeny lett, hogy arra gondoltam,<br /> fel is emelhetném akár, mint ő engem régen.<br /> Összetört volt, ki sem akarta nyitni a szemét,<br /> alig kapott levegőt, gondolom az oxigénhiány miatt volt lila.<br /> Alig szuszogott, nagyon gyorsan szedte a kis lélegzeteket,</p> <p>nem tudott köhögni, pedig tele volt a tüdeje.</p> <p>Rémülten szólongattuk, mint akik nem hiszik el azt, amit sejtenek,<br /> anyám végül annyira sírt, hogy inkább elment a gyógyszertárba,<br /> hogy hozzon hidrogént, amit az ápolók kértek.<br /> S addig egyedül maradtam vele és nagyon féltem.<br /> Tudtam, hogy valahogy fel kéne oldozni, de én magam sem tudtam, hogyan.</p> <p>És akkor mondtam neki, figyeljen jól rám, bármit is tett, bárhogy is volt, nem baj.<br /> Nem baj semmi.<br /> Volt, ami volt,<br /> az volt, ahogy volt,</p> <p>minden úgy jó, ahogy megtörtént.</p> <p>Hogy mindegy már az egész, nem csinált semmi rosszat,<br /> mert a helyében senki sem tudta volna jobban csinálni<br /> ezt az életet, ilyen feltételekkel.<br /> Mondtam neki: ő erős és bátor ember és mindent megadott nekünk,<br /> amit csak lehetett.<br /> És ha bármi rosszat is csinált, azt mind jóvá tudtuk alakítani<br /> és miatta lettem olyan: amilyen, és hogy ez nem baj, és hogy ez jó.<br /> Továbbra sem reagált, nem nyitotta ki a szemét,</p> <p>de kicsordult a könnye.</p> <p>Aztán már nagyon sírtam, és visszajött anyám.<br /> Még egy darabig ott voltunk, simogattuk, szólongattuk, anyám imádkozott,<br /> aztán ötkor mondtam, hogy mennünk kell haza.<br /> Még a homlokához nyomtam a homlokomat és mondtam,<br /> vigyázzon magára, holnap újra jövünk, ne féljen semmitől, majd találkozunk.</p> <p>És kimentünk.</p> <p>Épp vacsoráztam, amikor hétkor telefonált az egyik nővér, hogy 6 órakor meghalt az apám.<br /> Akkor még egy ideig ettem, mert nem akartam tudomásul venni,<br /> tudtam, hogy utána már nem fogok tudni semmit sem lenyelni.</p> <p>Később csak járkáltam fel-alá a lakásban és sírtam, egy jó darabig.<br /> De valahogy, egy idő után nagyon megnyugodtam.</p> <p>Mint mikor elengedi a szívedet valami,<br /> és ki tud simulni végre minden<br /> görcsbe rándult izom.</p> <p>Mintha megkettőződött volna bennem és körülöttem minden,<br /> egyszerre több helyen éreztem a kezemet, mintha lassan<br /> összeértem volna az egész világgal. Sütött be az ablakon<br /> a nap, a fénnyel is valahogy összeértem,</p> <p>belemosódtam az életbe, amikor megtudtam, hogy apám meghalt.</p> <p>Tudtam, hogy többé már sehogy sem tud bántani,<br /> és tudtam, hogy többé már ő sem szenved.</p> <p>Egyszerre szabadultunk meg.</p> <p>Néztem az arcát a koporsóban és fájt,<br /> hogy már húsz éve nem volt bőrcipője,<br /> hogy soha nem volt elég pénze,<br /> pedig úgy szeretett volna vásárolni<br /> kacatokat.</p> <p>Hogy húsz éve nem látta a tengert,<br /> hogy átvágták sorban az albánok,<br /> a bosnyákok, a makedónok.<br /> Hogy nevettek rajta a munkatársai,<br /> mikor részeg volt, és fájt, hogy van, amikor<br /> ennyire nehéz tud lenni minden,<br /> hogy az embernek innia kell,<br /> hogy nem tudott erősebb lenni, hogy</p> <p>nem látta senki egészben soha ezt az embert.</p> <p>Talán csak a gyerek<br /> látja a saját apját<br /> mindig élesebben,<br /> hogy milyen esendő<br /> mennyire önző,<br /> mennyire részeg,<br /> s hogy milyen szánalmas,<br /> ahogyan tántorog.</p> <p>Mert előbb vagy utóbb,<br /> minden szeretet ellenére,<br /> kiélesednek a képek, Szabolcs,<br /> elég fény jut az ember szemébe,<br /> hogy látni kezdje,<br /> ki, hogyan hazudik.</p> <p>Aztán a gyerek meg,<br /> vakító fénnyel a szemében,<br /> maga próbál már hazudni,<br /> hogy amit lát, az nincs is,<br /> csak holmi tükröződése<br /> a világnak.<br /> Nehéz kifakult szemekkel<br /> szétválogatni,<br /> hogy mi volt az igazság,<br /> és mi volt csak az árnyéka annak.</p> <p>Az alkohol apró szeletekre vág mindent,<br /> csak a tántorgást látod,<br /> csak az üvöltést hallod,<br /> csak a félelmet érzed,<br /> csak a tehetetlenséget szorítod.</p> <p>És talán ő is lehetett volna erősebb.<br /> Ha nem lett volna annyira magára hagyva,<br /> mindig mindenben.<br /> Pont, mint te, Szabolcs.<br /> De persze, egyetlen gyerek<br /> sem lehet felnőtt<br /> a saját apja helyett.</p> <p>Nem te fájsz,<br /> nem te hiányzol.<br /> Ez is csak apám.<br /> Valami belőle jövő<br /> régi fájdalom,<br /> ami rajtad keresztül tör<br /> magának utat bennem.</p> <p>Hisz végül te sem lettél több,<br /> te sem tartottál tovább,<br /> mint a többiek.<br /> Nem szültem neked gyereket,<br /> nem szerettelek eléggé,<br /> nem kiabáltunk egymásra,<br /> és nem tudlak téged sem elengedni.</p> <p>Távolról tartod csukva<br /> a szájam, ujjaid az orromig érnek.<br /> Az állkapcsomba kapaszkodsz,<br /> az tart csak meg<br /> az alólad kifutó világ fölött<br /> az én befogott szájam,<br /> az én csendem.</p> <p>De mi tart majd meg téged<br /> a sár fölött, Szabolcs,<br /> ha már az egész<br /> állkapcsomat letépted ?</p>

• Reggel

  <p><strong>Reggel</strong></p> <p>Mire odaérünk,<br /> feketére égeti az eget a nap,<br /> lyukas lesz a város,<br /> lyukas lesz az ég is,<br /> a fény az utcára szökik,<br /> minden lépésünk után<br /> ott maradt valami,<br /> szétszórjuk magunkat<br /> mind az utcákon.</p> <p>Arcunkra fagy az esteledés,<br /> az ég beszakad a hó súlyától.<br /> Állunk majd<br /> a parton, onnan mutatod,<br /> hogy milyen fekete a táj,<br /> s hogy nem tud kifolyni<br /> belőle a Duna.</p> <p>Azt mondod majd,<br /> egyforma sötét<br /> minden éjszaka,<br /> én meg nézem<br /> a szádat,<br /> és zúgni fog az este,<br /> pedig az idő mozdulatlan,<br /> mintha az égbe fagyott<br /> volna, és ha lehet,<br /> ezek után már,<br /> többé<br /> ne vigyél haza.</p> <p>&nbsp;</p>

• Mitrovica

  <p><strong>Mitrovica</strong></p> <p>láttuk hogy hasal az úr a földeken<br /> mégsem ért el fülünkig a szája<br /> és végül nem maradt belőlünk más<br /> csak homok felkapart forró, sós homok<br /> szanaszét fúj bennünket folyton a szél</p> <p><em>Уснила је дубок санак са Косова Рада,<br /> Па се своме милом драгом у наручју јада.</em><br /> <em>Хеј Драги, Драги божурове сади,<br /> Ја ћу воду а ти корен нек изникну млади.<a href="https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/inspiracio-terek-anna.html#_ftn1">*</a></em></p> <p>hiába kértem szóljon a férfiaknak<br /> ne emeljék fel a vérből az arcukat<br /> mire ideérnek hozzám<br /> úgysem tudjuk majd<br /> megölelni egymást</p> <p>suttoghatott egyikük sem<br /> hallotta meg<br /> és bennem sem marad<br /> egyetlen szó sem<br /> ők meg nem tudnak<br /> már rendesen érezni<br /> mire a sebhelyére tettem<br /> bármelyikük arcán a kezemet<br /> már féltünk mindentől</p> <p>nézte hogy ott állnak a férfiak<br /> lábuk közt elcsorgó embervérben<br /> és nem ért el a fülükig a nyelve<br /> nézte hogy lőnek főbe<br /> körülöttük mindenkit<br /> hiába suttogta mindegyik fülébe<br /> ne félj, felissza majd<br /> ez a föld<br /> a te véredet is</p> <p><em>Видиш Драги широм поља, божурова нема,<br /> Само камен љуто трње под облаком дрема.</em><br /> <em>Хеј Драги, Драги божурове сади,<br /> Ја ћу воду а ти корен нек изникну млади.</em></p> <p>nézte és hagyta<br /> és közben már kaparta<br /> belőlünk a gyerekeket kifelé<br /> még mielőtt ideérhettek volna<br /> a karom közül kikaparta<br /> a férfiakat<br /> csak állt és nézte ahogy<br /> az élet hátrafelé halad<br /> mitrovicai eső mossa a páromat</p> <p><a href="https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/inspiracio-terek-anna.html#_ftnref1">*</a>&nbsp;&nbsp;&nbsp; Szerb népdal</p>

• Pilleszatyrok

  <p><strong>Pilleszatyrok</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>A tenger beúszott Velencébe. Aztán végigfeküdt az összes ház földszintjének padlóján, maga alá gyűrte az összes járdát, eltorlaszolta az ajtókat. Se ki, se be.</p> <p>A tenger beúszott Velencébe, Pesten a Facebook-hírfolyamon nézem, amint sorra osztják meg ismerőseim a megdöbbentő képeket. Térdig vízben gázoló nők Louis Vouitton-szatyrokkal, térdig vízben álló épületek belülről. Számítani lehetett rá, mégis elképesztő. És szemrehányó feliratok a megosztott képek felett: hát senki sem vesz semmit komolyan, cselekedni kéne. De ha komolyan is vesz valamit ebből az egész haláltáncból a Facebookon bárki, lájkolásnál és megosztásnál többet mit tudna még tenni? Nincs erre válasz, senki sem mond más alternatívát. És valóban, mit lehet most tenni? Ha megosztom, eljut ez vajon a mérgező gyárakig? Nincsenek gyáros vagy politikus ismerőseim. Pedig talán ez lenne a lényeg, hogy eljusson egy-két befolyásos valakihez bármilyen üzenet a fenyegetettségről.</p> <p>Az ember telefonon nézi végig egy város süllyedését, egy ország háborúját, egy kutya kínzását, akármilyen igazságtalanságot, és én magam sem tudom pontosan meghatározni, mit kéne, mit lehetne tenni.</p> <p>Pakolok a lakásomban, szelektálom, mit viszek magammal költözéskor, mit adok oda másoknak, mit dobok ki. Állok a kezemben egy halom nejlonzacskóval, és töprengek, miért kellett ekkora vargabetűt leírnunk a kétezres évek elejétől. Emlékszem, régen, ha az ember kiment a piacra, vitte a kosarát, abba szórta bele az árus az almát, krumplit. Vitte az ember a kis dobozát, abba tették a kofák a sajtot, tejfölt, túrót. Most, ha vesz az ember egy csomag nejlonzacskót (mert Topolyán, a piacon azt is lehet ám venni), beleteszik a zacskókat egy másik zacskóba, úgy adják oda. Nem én találtam ki, mégis rajtam a felelősség, hogy ne használjak nejlonzacskót. És hogy tudjam, pontosan miért is ne használjam. A piacon a néni hülyének néz, ha saját zacskóban akarom hazavinni az almát. Idő kell, míg visszatérünk oda, ahonnan tizenöt éve elindultunk. Idő kell, míg belátjuk, mekkora baromság is volt az, amit akkoriban fejlődésnek hívtunk. És rajtunk a felelősség, hogy minél gyorsabban el is jussunk oda, ahol belátjuk ezt mind.</p> <p>Félelmetes valahol ez a tudatosság. Mert azt mondják: ha egy szennyező terméket nem vásárolnak meg, nem keresnek, a gyárak előbb-utóbb leállítják a gyártását. Kínálat többé nem talál keresletre. És nem segít ebben senki, magunkra vagyunk hagyva, nem tudjuk, hogyan kéne döntést hozni, vagy ép ésszel viselni az átruházott felelősséget.</p> <p>Régebben ugye azt vettük, amit gyártottak és olyasmiket gyártottak, amire szüksége volt az embereknek. De valóban átruházódik ránk annak irányítása, hogy mit gyártsanak a gyárak, azzal, ha tudatosabban vásárolunk? Ha nem veszünk nejlont, műanyag holmikat, valóban le fog állni ezek gyártása? És ha le is áll, tényleg olyasmiket fognak a szennyező termékek helyére tenni, ami jó és szükséges nekünk?</p> <p>Nem sokat értek ahhoz, pontosan mi és hogyan szennyez, ezáltal ahhoz sem, mi nem szennyez és mit mivel lehetne helyettesíteni. Régebben bíztunk a szakemberekben, mert a tudományt a fejlődéshez használtuk, legalábbis elhittük, hogy a fejlődést szorgalmazza. Még akkor is ezt hittük, mikor az eldobható, olcsó nejlonzacskók megérkeztek az életünkbe. Milyen praktikus, milyen olcsó. Most meg miattuk fuldoklunk. Akkor most hogy is van ez?</p> <p>Engem a leginkább az érdekel, mi mozgatja ezt a szerepkonfúziót és felelősség-eltolódást. Mi miatt tolódik át ránk, hétköznapi emberekre annak eldöntése, mit és hogyan gyártsanak, mit és hogyan óvjanak meg a szennyeződéstől? Pontosan mi mozgatja azt, hogy tudatos vásárlók legyünk? És mi mozdította el a tudományt a fejlődéstől a gyors meggazdagodás praktikái felé?</p> <p>Furcsa világ ez, amelyikben mérhetetlenül kifárasztják az embert, de plusz felelősséget nyomnak rá, kényszerítik, hogy folyton képezze magát és álljon helyt, mutasson példát, ne maradjon le, s mégis csodálkozik mindenki, az emberi kapcsolatok mégis miért lazultak fel ennyire, miért lyukacsosak a barátságok, mint a csipke, és igazából miért is gyarapodnak a viselkedési nehézségekkel küzdő gyerekek. Annyi mindent helyeztek a kezünkbe, annyi felelősséget és lehetőséget a vállunkra, mégis minden olyan bizarr irányba megy.</p> <p>Aztán kávé mellé facebookozok, Greta Thurnberg arcát látom a hírfolyamban, amint gyűlölettel néz a kamerába, az egész világba, egy fénykép fókuszpontjába, amit egy telefon másik oldalán én bámulok. Azon rágódom, hogy tud egy tizenhat éves kislány létezni ilyen nagy nyomás alatt. Értem, teljesen megértem, hogy tüntet, hogy ki akar állni, változást akar. Tizenhat évesen én Milošević ellen jártam tüntetni, szórólapoztam egy forradalom közepén, és minden rettegés ellenére úgy éreztem, fontos dolgot teszünk mi, fiatalok. Rettegtünk, hogy ki ne látsszon valahol a forradalmi kitűző, el ne kapjanak a rendőrök, szét ne verjenek bennünket egyenként. Forrongott egész Szerbia. Viktor barátom azt mondja: ekkor érezte utoljára, hogy lehetséges változtatni a világon. Bólogatok, tele szomorúsággal értek egyet vele: én sem éreztem azóta egyszer sem. Mert megdöntöttük a kormányt, nem vertek szét a rendőrök (legalábbis bennünket, gyerekeket nem), örültünk a szabadságnak és a változásnak. De végül mégsem változott meg semmi. Tizenhat éves voltam, a forradalom miatt nem mentünk suliba, tüntettünk, halál szerelmes voltam és végre éreztem az életet az egész lényemben. Így utólag nem tudom már eldönteni, mennyire értettem én ebből bármit is akkoriban. Súlytalan volt minden. Épp amilyen súlytalan kezd lenni most is körülöttünk minden, ebben a színes huszonegyedik században.</p> <p>Azon gondolkodom, mi lett volna, ha ez a forradalom nem pár hétig tartott volna, hanem évekig. Hogy mentem volna tönkre benne. Nézem ezt a nagylányt, nem szerelmes, nem a suliból lógás a fontos neki, hanem a változtatás. Hogy elérje: hallgassanak rá, a gyerekre a felnőttek. Hogy a felnőttek tanuljanak tőle. Azon gondolkodom, vajon nem fog tönkremenni? Magára hagyták a felnőttek, sőt, örülnek, hogy egy gyerek vállalja magára a feladatot. Cuki, okos és bátor. De attól még nagyon fiatal, gyerek. Áttolták rá a felelősséget és ő hősiesen viszi. De ki fog segíteni neki, hogy látni tudja nagy nyomás alatt is a realitás határát?</p> <p>A pszichológusi tanácsadás folyamatában ezt úgy mondanánk: parentifikálták. A parentifikáció azt jelenti, hogy egy adott szülő-gyerek viszonyban a felnőtt fél beemeli a gyereket szülői szerepbe, döntések meghozatalára kéri, kényszeríti, valamint felelősséget hárít rá: kifogásnak használja (pl. azért nem tudok ezt vagy azt csinálni, mert a gyerek miatt nem lehet, pl. azért nem tudok változtatni, mert a gyerek nem akarja, nem engedi, az igényei miatt nem tehetem; vagy, ami a legnehezebb: gyerekem, te döntsd el azt a fontos kérdést, amit nekem felnőttként nehéz lenne). Az ilyen gyerekek a túl nagy felelősség súlya alatt sokszor összeroppannak. Minden esetben szenvednek attól, hogy nem koruknak és képességeiknek megfelelő feladatot kell ellássanak. Lassan tanuljuk meg kezelni és vállalni a felelősséget. Tizenhat évesen az ember még nem vállalhat akkora felelősséget, amivel egy felnőtt is nehezen küzd meg, hiszen még nem elég érett. Nézem ezt a nagylányt, tizenhat éves, fontos döntéseket hoz, fontos embereknek beszél, tesz szemrehányást, felnőttek helyett. Nézem ezt a nagylányt, ahogy dühös és magára van hagyva. Nem neki kéne elvinnie ezt a balhét, hanem nekünk, felnőtteknek. Azoknak, akik még hinni tudnak abban, hogy lehet változtatni a világon. És ezt tudjuk mind, de hagyjuk. Őt meg falakra festik, hogy nézzen engem, hogy legyen bűntudatom, de nem amiatt, hogy magára hagyták a gyerekeket a felnőttek, hanem a műanyag palackok miatt. Mindkét dolog fontos, de számomra kétségbeejtőbb, hogy felnőttek egy fiatalkorút, egy gyereket így kiszolgáltatnak.</p> <p>Ülök a szatyrok közt, költözés helyett azon rágódom, hova vezet a felelősség áthárítása, mi lesz egy parentifikált gyerekkel, akit az egész világ egyszerre néz és aki nézi falakra festve az egész világot, mi lesz, ha nincs senki aki megmutassa neki, vagy nekünk, felnőtteknek józanul, hogy hol húzódnak a határok?</p> <p>A tengerparton ülve végtelennek nevezzük a látóhatárt, mintha az óriási víztömegeknek nem lenne vége, nem lenne határa, hisz átfolyik a víz mindenen. A tenger beköltözött Velencébe, eltelik majd pár nap, hozzászokunk ehhez is, a só meg lemarja majd magának mindazt a városról, amire csak szüksége van.</p>

• Analfabéta seregek

  <p><strong>Analfabéta seregek</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Mert képzeljük el azt a csatajelenetet, amiben egy halom szövegértéssel küzdő, szabálykövetésre képtelen katona vesz részt. Nem értik a parancsot, nem látják át a feladatot, nem értik, mikor kell lőni és kire. Azt sem értik, miért kéne követni bármilyen szabályt. Félelmetes lenne, én magam sem tudom, kire nézve félelmetesebb.</p> <p>Ülök az ágyamban, a betegszabadságom kellős közepén, híreket olvasok, ami sehogy sem járul hozzá a gyorsabb gyógyuláshoz. Sosem olvasok híreket, mert nincs kapacitásom arra, hogy elviseljem a plusz frusztrációt a munkahelyemen végighallgatott nehézségek mellett. Furcsa dolog pszichológusnak lenni, egy idő után az ember telítődik mindenki más problémáival, és olykor az egész világot kiszorítja belőlünk a munka...</p> <p>Egy ideje úgy érzem, hogy pusztán arra valók a hírek, hogy az ember még kilátástalanabbul érezze magát. Valóban van egy olyan pszichológiai célja a híreknek, hogy az ember otthon, kényelmes közegében végighallgatja, mennyi borzalom történik a világban, elkezdi értékelni a saját életét: velem ez ma mind nem történt meg, azért egész klassz kis életem van, stb.</p> <p>Ülök az ágyamban, betegen, reggel, ébredés után azon töprengtem, hogy magyarázzam meg szégyen nélkül a háziorvosomnak, hogy nem szeretnék túl sok napot táppénzen tölteni, mert az alig 160 ezres pedagógusi fizetésem minden egyes forintjára szükségem van. Hogy lehet rávenni egy orvost, aki jóva többet keres, mint én, arra, hogy a hétvégi napokat ne vonja bele a táppénz idejébe, csak csütörtökre és a péntekre írjon ki?</p> <p>Híreket olvasok, persze megint találok olyan hírt, ami arról szól: bár továbbra sem emelik a pedagógusok fizetését, nehezíteni fogják a tanárok életét: nehezebben elszámolható munkaidő, lehetőség az egyre gyakoribbá váló helyettesítésekre.</p> <p>Legfőképpen azt nem értem, hogy ha országot kormányozni, politikai döntéseket hozni legalább akkora felelősség, mint gyerekeket, az ország népének következő generációit oktatni, nevelni, akkor miért nem kap pedagógus és politikus egyenlő fizetést? Nem hiszem, őszintén nem hiszem, hogy egyikükön nagyobb lenne a felelősség, mint a másikon. Ha a gyerekek oktatását végző emberek munkája ennyit ér, nem hiszem, hogy sok értelme lenne a parlamenti munkának. Milyen generációnak készülnek ezek a törvények, döntések? És miért hihetetlen, hogy kifárasztott, alulfizetett, megalázott emberek munkája sokkal kevésbé lesz hatékony?</p> <p>Egyre többször töprengek el azon, miért nem sztrájkolunk, mi, pedagógusi munkakörben dolgozók? Kirúgni már egyikünket se tudnák, hiszen nincs tanár, pedagógus, akit a helyünkre felvehetnének. Nemrég egy olyan cikket olvastam, hogy több iskolában is az a helyzet áll fenn, hogy egy tanár legalább három tantárgyat kell tanítson tanerő hiány miatt, s ebből a háromból sokszor kettő olyan, amihez végzettsége sincs.</p> <p>Orvostól hazafelé jövet állok a Mekivel szemben, várom a villamost. Lila reklámon integet nekem a Meki: menjek oda dolgozni, a kezdő fizetés nettó 160 000. Aztán itthon két újabb cikk: az egyik boltlánc kezdő fizetése nettó 300 000 fölött van és a Dél-Pesti kórházban 8 sebészből 7 felmondott, mert túl sok a munka, kevés a fizetés, nem tudják az előre tervezett műtéteket elvégezni, annyi az akut eset, amit el kell látniuk.</p> <p>Emlékszem, pár éve a rezidens orvosok tüntettek, hogy elmennek inkább utcaseprőnek, mert a közterület-fenntartók fizetése magasabb, mint a rezidens orvosoké. Most meg villamosra várva nézem: krumplit sütni kifizetődőbb, mint tanítani, oktatni, nevelni. Ha belegondolok, milyen szinten meríti ki az embert a pedagógusi munkakör, az alacsony fizetés miatti frusztráltság és az a megalázottság, amit folyamatosan közvetít felénk az ország, valóban vonzóbbá válik a krumplisütés és a kasszásnéniség.</p> <p>De vajon hol akad el a józan logika azokban a fejekben, amik kitalálják, mennyi legyen az adott bértáblás fizetés? És vajon hogy nem látják: azért van tanárhiány, mert ultra alacsony a fizetés? És hogy a megoldás valóban nem ott fog kezdődni, hogy még elviselhetetlenebb körülményeket teremtünk annak a maradék tanárnak. Ilyen kérdésekre mindig van, aki rávágja: azért nincs színvonalas oktatás, mert tanulatlan embereket könnyebb irányítani, pl. könnyebb lenne belőlük hadsereget csinálni.</p> <p>De, kérdem én, mit fogunk kezdeni annyi analfabéta katonával? Ahhoz, hogy egy adott tömegből használható hadsereget lehessen építeni, kellenek alap dolgok. A közlegényeknek, bizony kell, hogy legyen némi alapműveltségük, logikus gondolkodásuk, szabálykövetésük meg pláne, főleg szabálykövetésre lenne szükség, mert nem mindegy, egy katona mikor lő. A szabálykövetés meg épp az óvodában és az iskolában alakul ki, szilárdul meg. Hála a tanároknak, a tanítóknak és az óvópedagógusoknak. Azoknak, akik épp alul vannak fizetve és túl vannak terhelve. Minél frusztráltabb és leterheltebb valaki, annál felületesebb munkát fog végezni, ésszerű: ki lenne motivált hasonló helyzetben? Tegyük fel, 78 ezres fizetéssel milyen törvényeket tudnának megszavazni a parlamentben? Kb semmilyet, mert minden jelenlévő arra figyelne, amin épp idegeskedik, ami épp frusztrálja: hogyan fogja kifizetni ekkora fizetésből a villany- és gázszámláját. Minél fáradtabb és frusztráltabb egy tanár, annál jobban romlik a teljesítménye, minél jobban romlik a teljesítmény, az annál jobban van kihatással a tanulókra és bizony minél rosszabb minőségű oktatásban részesült egy tanuló, egy diák, annál alacsonyabb színvonalú jövőre számíthat mindenki. Az is, akinek nincs gyereke, az is, aki most épp gazdag, az is, aki a jövőben nyugdíjas lesz és az is, aki együtt fog dolgozni ezzel a generációval. Szóval végképp nem értem, mi célja lenne a sok analfabéta létrehozásának. Nem hiszem el, hogy jó hadsereget akarnának építeni, hiszen ez teljes képtelenség lenne.</p> <p>Mert képzeljük el azt a csatajelenetet, amiben egy halom szövegértéssel küzdő, szabálykövetésre képtelen katona vesz részt. Nem értik a parancsot, nem látják át a feladatot, nem értik, mikor kell lőni és kire. Azt sem értik, miért kéne követni bármilyen szabályt. Félelmetes lenne, én magam sem tudom, kire nézve félelmetesebb. Szövegértési nehézségekkel küzdő katonák kontra egy olyan csapat, aminek tagjai kielégítő oktatásban vettek részt. Szerintem lehet tippelni, kik nyernének. Még a legvadabb szakadár csapatokban is van szabálykövetés, szövegértés. Egyébként a belső harcok nagyon gyorsan felemésztenék az adott embercsoportot.</p> <p>A szövegértés bizony az irodalom és nyelvtan órákkal kezdődik, aztán egyre tágul a többi tantárgynak köszönhetően. Nem mindegy ki tanítja és hogyan tanítja. A szövegértés nem ott vall kudarcot, hogy nem tudjuk kielemezni Tóth Árpád versét, hanem ott, hogy alapvető szabályokat tudjon követni az ember ("Nyisd ki a könyvedet a hetedik oldalon!" - bizony, olykor ez a feladat is nehézségeket okoz). Az alapszintű érettségi egyik legnagyobb buktatója, már évek óta, a szövegértési feladat. Nagyon rossz pontszámokat ér el az átlag. De térjünk vissza az analfabéta katonasághoz.</p> <blockquote> <p>Ha adott egy csapat szövegértési nehézséggekel küzdő katona, aki képtelen feldolgozni az egyszerű parancsot, mit fog kezdeni az őket irányító feljebbvalójuk összetett stratégiáival? Vagy egyszerű parancsokkal, hogy például mikor kell lőni és mikor nem? Tudtommal az egész IQ mérés a katonaság miatt indult erőteljes fejlődésnek, hogy sikeresebb legyen a kiválogatás, ki alkalmas hadviselésre és ki nem. Az IQ pedig igaz, hogy velünk született, de bizony foglalkozás nélkül tud ám csökkenni és a teszteknek is általában van egy olyan része, ami az alapműveltségbe is belekóstol (nem csak logika kell hozzá, de tudás is). És bizony egy IQ teszt méri a szövegértést, ok-okozati összefüggések átlátását, ezáltal a szabálykövetés is tudja nehezíteni vagy könnyíteni egy adott ember intelligencia kvóciensének minőségét.</p> </blockquote> <p>Az ún. lövöldözős videojátékokban is azok jobbak általában, akik jobb tanulók, intelligensek és átlátnak egy adott helyzetet rövid idő alatt. Szóval egyáltalán nem hiszem, hogy egy ostoba, szabályozhatatlan sereg létrehozása lenne a célja az oktatás kinyírásának. De vajon akkor mégis mi lehet a célja?</p> <p>Az Íliász óta tudjuk, az a valódi harcos, aki ellensége erejét is elismeri, tiszteli, említi, hiszen legyőzni valami béna, esetlen, gyenge sereget sem dicsőség, sem kifizetődő nem lehet, pláne nem lenne értelme még dicsekedni is vele. De vajon tényleg létezik olyan harcos, aki a saját seregét nem ismeri el, nem tiszteli és még ki is csinálja más seregek helyett?</p> <p>Pedig a mai gyerekek tele vannak értékekkel. Csodálom őket, milyen újszerűen tudnak gondolkodni, mennyivel bátrabbak, magabiztosabbak tudnak lenni. Azt hiszem, már az utánunk jövő generáció is más dolgokban érettebb, mint mikor mi voltunk a huszas éveink elején. De más dolgokban éretlenebbek. Nincs érési folyamat éretlenség nélkül, ezzel nincs is baj. Csak segíteni kéne nekik, mert felnőtt nem remélhet attól szebb dolgot, mint hogy az utána jövők messzebbre tudnak eljutni, minőségesebben tudnak majd fejlődni, röviden: szebbek és okosabbak lesznek, mint mi valaha voltunk. Ezek a mai fiatalok teli vannak értékekkel, amiket mi nem értünk. Pedig nem ártana meghallgatni az érveiket, mi miért lett fontos az életükben. Nem mellesleg, nem ártana minőségesen fejleszteni a tehetségüket, izgalmassá tenni számukra azokat a területeket, amikben az adott felnőtt szakértő, de legalábbis több tudása van róla, mint egy tanulónak. Lehetnénk ugródeszkák, hogy szárnyalhassanak. Mennyivel jobb lehetne nekünk is, ha nem analfabéta katona szerep jutna nekik, hanem valami olyan, amiben kiteljesedhetnek. Ám egy kiszáradt, elfáradt ugródeszkáról, egy elkeseredett felnőtt hátáról, hogyan is lehetne magasabbra ugrani?</p> <p>Aztán itthon a Mekire gondolok és a kasszásnői fizetésre. Elképzelem magam egyenruhában. Mekis és boltos egyenruhában. Ronda és rossz lenne olyasmit csinálni, aminek semmi köze ahhoz, amit tanultam, tanulok még most is. De el lehetne menni belőle nyaralni. Akár még önerőt is össze tudnék gyűjteni, hogy lakást vegyek és autót. Lehetne rendes életem. De akkor mi lesz a gyerekekkel?</p> <p>&nbsp;</p> <p>&nbsp;</p>

• Visszahulló vasak. In. Simon Márton–Valuska László (szerk.): Umami. Kultúrkombinát, Budapest, 2019.
• Jelena (auszug). In. Dies wird die Hypnose des Jahrhunderts. Klak Verlag, Berlin, 2019.
• Szabályos éjszakák. In. Szegő János (összeáll.): Szép versek 2019. Magvető, Budapest, 2019.
• Üres tenyerek/Palme goale, Szarajevó/Sarajevo. In. Săuca, Daniel (szerk.): A költészet tavasza/Primăvara Poeziei. Caiete Silvane, Zilah, 2019.
• Út Magadanban, Hajtűkanyar. In. Az év versei 2019, Magyar Napló, Budapest, 2019.
• Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 1., 2., 3., 4. In. Nagy Csilla (szerk.): Zsemle 2. Az Irodalmi Szemle Líraantológiája. Madách Egyesület, Pozsony, 2019.
• Futok

  <p><strong>Terék Anna: futok</strong></p> <p>futok borzasztó sárban<br /> tenyerel rajtam az ég<br /> próbál belenyomni a földbe<br /> testem síkos, verítékben fürdik<br /> sikerül kicsúszni a kék ujjak közül<br /> <br /> futok<br /> futok fehér erdőben, éles gallyak között<br /> nyírfaágak csapkodják testemet<br /> jó lenne egészen elfehéredni, hogy elrejtsenek<br /> de feketére verik az ágak a testemet<br /> <br /> forró a levegő körülöttem<br /> és forró ez lent is, itt a tüdőmben<br /> dobogó talpam alatt reszket a föld<br /> és ráz, ráz magából kifelé mindent<br /> <br /> nyírfák tövében állok<br /> fehér törzsüknek dőlve<br /> suttogom, hogy<br /> jó lenne kihasítani valamit<br /> ebből a világból<br /> ami megtartja testem a sár fölött<br /> <br /> véraláfutásos délután<br /> lecsúszik egyszer úgyis<br /> minden, isten tenyeréről<br /> addig meg törzsekre dőlve várjuk,<br /> hátha utolér bennünket<br /> valami</p>

• Akik megették a Csáth Géza-díjat

  <p><strong>Akik megették a Csáth Géza-díjat</strong></p> <p><span>Két szigorlattétel között írom ezeket a sorokat. Pénteken szigorlatozok az ELTE szakirányú továbbképzésén, már fáradt vagyok, pedig még 12 tétel hátra van. </span> <span>Reggel már fáradtan indultam az iskolába, dolgozni.&nbsp;</span></p> <p><span>Nagyon szeretem a munkahelyemet. Általában van kedvem bemenni. Persze vannak napok, amikor felkelni sincs kedvem, elindulni sem, nem hogy dolgozni. De amikor már bent vagyok a suliban, belecsúszok abba a bizonyos Flow-élménybe, amiről Csíkszentmihályi Mihály beszélt.&nbsp;</span></p> <p><span><span>Azért szeretem annyira a munkahelyemet, mert rendszert ad az életemnek, és megtart a realitásban, ami egy költő esetében nem kis kihívás lenne egyébként. Amíg dolgozom, nem tudok másra koncentrálni, csak a munkámra. </span>Gyerekekkel dolgozni másképp nem lehet. Figyelmet követelnek, teljesen jogosan. Tehát reggel 9.45-től délután 14:00-ig a fejemben egyedül ezek a gyerekek járnak, velük foglalkozom, velük dolgozom, illetve a pedagógus kollégákkal. Néha hazafelé a buszon is rajtuk rágódok, néha még elalvás előtt is. Amikor már egy éve dolgoztam, rájöttem, hogy kell húzni egy határt munka és magánélet között. Az iskolánk Pestszentimrén van, busszal járok ki oda, az út egy erdőn keresztül vezet. Ez az erdő az én határom: munkába menet amíg a busz el nem éri az erdőt, csak a magánéletemen gondolkodom, de amint kiértünk az erdőből, már csak a munkán jár az eszem. A munkám is ilyen: segítenem kell megtalálni az erdőből kifelé vezető utat.</span></p> <p><span>A féldisznót, amit a Csáth Géza-díjjal kaptam, az iskolánknak ajánlottam fel. A gyerekek nem tudják, hogy egyébként költő vagyok, hiszen a foglalkozások róluk szólnak, nekem meg valahogy nem jön, hogy elmondjam nekik. Persze a mai gyerekek mindenkire rákeresnek a neten.&nbsp;</span></p> <p><em><span>Gyerek: Anna néni, te híres vagy?</span></em><br /> <em><span>Én: Nem vagyok, miért lennék híres?</span></em><br /> <em><span>Gyerek: Mert láttam az interneten, hogy te költő vagy.</span></em><br /> <em><span>Én: Ez igaz, írok verseket.</span></em><br /> <em><span>Gyerek: És akkor van olyan könyv is, mit te írtál?</span></em><br /> <em><span>Én: Igen, van.</span></em><br /> <em><span>Gyerek: És miről szól a könyved?</span></em><br /> <em><span>Én: Ha nagyobb leszel, majd megmutatom. Nem gyerekeknek való.</span></em><br /> <em><span>Gyerek: Miért, gyilkos könyveket írsz?</span></em><br /> <em><span>Én: Nem, nem gyilkosak, csak nem gyerekeknek szólnak.</span></em><br /> <em><span>Gyerek: Miért, mi a címe?</span></em></p> <p><span>Nem mertem bevallani, hogy </span><em><span>Halott nők</span></em><span>.</span></p> <p><span>Szóval erdőből ki, iskolába be és már indul a fülem befogása. Hangosak a gyerekek, mint mindegyik gyerek. Megpróbálok eljutni a szobámig, ami sokszor elég nehéz feladat: mindenki egyszerre szeretne megkérdezni legalább hat dolgot, csak hogy beszélgessünk. Nem úgy van az, hogy köszönünk és ennyi, meg kell kérdezni, mikor jöhet hozzám foglalkozásra, milyen magas a Kékestető, hány óra van, és amúgy mi a véleményem a vastag szemöldökről. Ha az ember felületesen válaszol, a gyerek mérges. Ha az ember elmélyülten válaszol, soha nem jut el a szobájáig.&nbsp;</span></p> <p><em><span>Én (gyerek ölel, nem akar elengedni, pedig sietnem kell): Engedj el lelkem, muszáj sietnem.</span></em><br /> <em><span>Gyerek: Pedig én nem foglak elengedni!</span></em><br /> <em><span>Én: De miért nem?</span></em><br /> <em><span>Gyerek: Mert puha vagy, puha vagy, mint egy hörcsög!</span></em></p> <p><span>Lutri, mire érkezik az ember. Érkeztem már arra, hogy mentőt kellett hívni, érkeztem már arra, hogy csend van, érkeztem már úgy is, hogy amint beléptem, egy verekedésbe csöppentem, szedhettem szét a küzdő feleket.&nbsp;</span></p> <p><img alt="oltalom napló" src="https://litera.hu/file/slides/1/157844/fe_800_0_1.jpg" /></p> <p><span>Amint eljutottam a szobámig, a gyógypedagógusokkal egyeztetünk. Az információ nálunk folyamatosan áramlik, mindig történik valami, vagy épp megdöbbentő nyugalom van, és próbáljuk kitalálni, mire fel ez a vihar előtti csend. Két gyógypedagógusunk van, mindkettőjüket Szilvinek hívják. Nagy Szilvi és kis Szilvi, utóbbi logopédus is. Mivel a tanulóink 99%-a „papíros gyerek”, két gyógypedagógus sem elég ahhoz, hogy el tudjunk látni mindenkit.&nbsp;</span></p> <p><img alt="oltalom napló" src="https://litera.hu/file/slides/1/157845/fe_800_0_2.JPG" /></p> <p><span>A hét legtöbb napján a harmadik órára érkezek, akkor kezdek el dolgozni. Mert a figyelemzavarosak és a hiperaktívak az első három órában sokkal jobban tudnak koncentrálni. A legtöbb alsós osztályban ilyenkor veszik át a tananyag nehezebb, fontosabb részeit. Később a figyelem lankad, a kimerültség nő.&nbsp;</span></p> <p><span>Sokan kérdezték már tőlem, miben más a mi iskolánk, mint a többi. Eleinte azt válaszoltam, semmiben, egyszerűen nálunk több a „papíros gyerek” (akinek szakértői véleménye van arról, hogy valamilyen tanulási, beilleszkedési, magatartási nehézsége van, esetleg sajátos nevelési igényű, esetleg halmozottan hátrányos helyzetű, esetleg ez a három egyszerre). Idővel rájöttem, teljesen mások vagyunk.</span></p> <p><img alt="oltalom napló" src="https://litera.hu/file/slides/1/157846/fe_800_0_3.JPG" width="400" /></p> <p><span><span>A Wesley Kincseiben kis csoportokban történik a tanítás, mindegyik évfolyamon egy osztályunk van, egy osztályban maximum 12-14 gyerek. </span>Van egy gimis, ún. kifutó osztály. Hely híján csak egy osztályt tudunk végigvinni a 9. osztálytól az érettségiig. Miután leérettségiztek, a következő tanévben ismét nyitunk 9. osztályt. Az iskola teljes létszáma nagyjából 80 tanulóból (azért nagyjából, mert tanév közben is szoktak új tanulók jelentkezni) és 37 pedagógusból, technikai személyetből áll.&nbsp;</span></p> <p><span>A tanulóink között nagyon sok az ADHD-s (hiperaktív és figyelemzavaros), az autizmus-spektrumzavarral küzdő, sajátos nevelési igényű vagy beilleszkedési-, magatartási- vagy tanulási zavarral küzdő gyerek. Talán két gyerkőcnek nincs „papírja”. A Nemzeti Alaptanterv szerint folyik az oktatás. A gyerekek közt elég sok a kiemelkedően magas intelligenciával rendelkező tanuló, akik sokszor legalább olyan nehezen kezelhetők, mint a sajátos nevelési igényűek vagy a beilleszkedési nehézségesek.&nbsp;</span></p> <p><span>A leglényegesebb talán, amiben különbözünk más iskoláktól, a pedagógusok hozzáállásában rejlik. <span>Néha én magam sem értem, hogy tudnak ezek a pedagógusok ennyire türelmesek lenni.</span> Határok, szabályok vannak, és persze viták is, ha valaki nem hajlandó betartani azokat. De szem előtt tartják, kinek mire van szüksége. Például, ha egy hiperaktív gyerek már nem bírja kordában tartani mozgásos impulzusait, így koncentrálni sem tud tovább, általában kikéredszkedhet, hogy fusson egy kört az udvaron, sétáljon egyet a folyosón, hogy kicsit ki tudjon zökkenni.&nbsp;</span></p> <p><span>Megdöbbentő volt a saját szememmel látni, hogy ennek az iskolának mekkora megtartó ereje van. Egyik gyermekotthonos tanulónk büntiből nem mehetett kirándulni az osztálytársaival, így az adott napon nem kellett bejönnie az iskolába. Ez a gyerek mégis bejött. Ötödikes volt, hát beült a negyedikesekhez, és végighallgatta, végigdolgozta a tanórákat. Azt hittem, ilyen csak a romantikus könyvekben van. <span>Azt hittem, sosem kell belegondolnom, mennyire érezheti magát rosszul egy gyerek a gyerekotthonban, ha inkább elmegy iskolába, mint hogy otthon pihenjen.&nbsp;</span></span></p> <p><span>Nagyon szeretem a munkahelyemet, mert nagyon sok jó tanár dolgozik nálunk. Nem úgy kell elképzelni ezt, hogy kézenfogva fut a tanári kar a naplementében és mindenki nevet. Nálunk is vannak feszültségek, viták, mosolyszünetek. Ez az élet velejárója, a munkahelyi élet dinamikájának része. Szerencsés vagyok nagyon, mert a sulink tanárai jönnek segítséget kérni, bevonnak az adott gyerek problémájába, ajánlanak a szülőknek (az iskolapszichológusi ellátás önkéntes alapú, nem lehet kötelezni senkit arra, hogy muszájból járjon, a szülő, gyám kell, hogy megkeresse a szakembert az intézményben).</span></p> <p><img alt="oltalom napló" src="https://litera.hu/file/slides/1/157847/fe_800_0_4.JPG" /></p> <ol start="4"> </ol> <p><span>A folyosón általában rohanok. Az egyik gyerek szerint sokkal egyszerűbb lenne, ha gördeszával közlekednék. Régi, több mint 100 éves az iskola épülete. A lényeg, hogy egy jó hosszú folyosóról nyílnak a tantermek. A folyosó egyik végén van a tanári és a titkárság, a másik végén a szobám. Beugrok a főnökünkhöz, Gazdig Róberthez, aki három Wesley intézmény között rohan, hol a MÁV-telepi sulit segíti, hol a Hontalan oviban van. Nem értem, hogy működik az agya, bármit kérdez tőle az ember, mindegyik gyereket ismeri, nemcsak névről, de azt is, milyen, milyen nehézséggel küzd. Még az esti tagozatosokat is fejből tudja. Mert felnőttképzés is van nálunk: általános iskolai és középiskolai képzés is esti tagozaton. Nem mellesleg a főnök volt az, aki a Csáth Géza-díjat, avagy a fél disznót elszállította a PIM-ből a suliba. Másnap mondta is, hogy szétpattintotta pár óra alatt, fiatal korában volt böllér segéd is.&nbsp;</span></p> <p><span>A napi 5 óra alatt legalább 6-7 gyereket viszek ki óráról, iskolapszichológusi foglalkozásra. A kicsikkel játszunk, a nagyokkal inkább beszélgetünk. A lényeg a feszültséglevezetés, az agressziókezelés, megküzdési technikák elsajátítása, gazdagítása. Ennél többet nem mondhatok. Köt az iskolapszichológusi titok. Egy gyerek csak heti egyszer egy órára jöhet. De vannak leleményesek, akik észrevétlenül becsusszannak egy másik csoportba is, nekem meg eltart jópár percig, mire rájövök, hogy van-e kakukktojás.&nbsp;</span></p> <p><em><span>Gyerek (első alkalmmal van nálam): Figyellek már egy ideje és szerintem te nagyon </span></em> <em><span>kedves vagy.</span></em><br /> <em><span>Én: Miért?</span></em><br /> <em><span>Gyerek: Hát például, amikor így csinálok a kezemmel, mintha az pisztoly lenne és azt </span></em> <em><span>mondom, hogy fel a kezekkel, nem azt mondod, hogy ne rosszalkodj, hanem felrakod a </span></em> <em><span>kezed, és megadod magad, mondod, hogy ne lőjj!&nbsp;</span></em></p> <p><span>Aki gyerekekkel dolgozik, általában azt érzi, értékes a munkája, hiszen amennyi energiát, szeretetet belefektet, annyit vissza is kap. Nehéz sorsú gyerekekkel ez a szeretet, energia meghatványozódik. Néha sírunk, néha tehetetlenek vagyunk, néha káromkodunk. <span>Néha arról álmodok, hogy befogom a szemem, és megpróbálom elfelejteni, milyen az élet valójában. Ha az ember túl közelről látja, érzi, mi minden megtörténhet, mennyi kiszolgáltatottság, mennyi bánat és nehézség tud egy kicsi életbe szorulni, hamar kifáradt, kiég. </span>De látni, hogy egy süniként viselkedő gyerek hogyan szabadul fel, hogyan kezd el funkcionálni, tanulni, kibontakozni csupán attól, hogy érzi: szeretik, elfogadják, de vannak határok és szabályok, az mindent megér.&nbsp;</span></p> <p><span>Sok csodálatos pillanatom volt az elmúlt öt évben. Nagyon sokat sírtunk együtt, sírtam otthon, amikor már nehéz volt megtartani a bánattól, fájdalomtól, a puszta élettől szenvedő kis kölyköket. És sokat nevettünk. Annyi érdekes dolgot mondanak a gyerekek, annyi érdekes dologról gondolkodnak. Ezt meghallgatni a legszebb szakma a világon.&nbsp;</span></p> <p><span>A legfontosabb, amit tőlük tanultam, hogy ha az ember életében történik valami nagyon nehéz, valami nagyon szomorú, az még nem világvége. Élünk, túlélünk, dühösek vagyunk, lázadunk, elszomorodunk, szeretünk, veszekedünk, nevetünk, tanulunk, feladjuk, újra nekifutunk, túlélünk, élünk.</span></p> <p><em><span>Gyerek: </span></em><em><span>Az úgy van, hogy a sötétség és a fény folyton csatában állnak egymással, harcolnak, mert csak így lesz meg az egyensúly. Mert ha túl sok van a fényből, az feléget mindent, ha meg túl sok van a sötétből, az elnyel mindent. Azért kell, hogy harcoljanak folyton, mert akkor van egyensúly, abban tudnak az emberek rendesen élni.</span></em><em><span>&nbsp;</span></em></p> <p><img alt="oltalom napló" src="https://litera.hu/file/slides/1/157848/fe_800_0_10.jpeg" /></p>

• A soványság fétise

  <p><strong>A soványság fétise</strong></p> <p>Mindig elcsodálkozom azon, amikor emberek pusztán üzleti célból nyilvánosságra hozzák a saját anomáliáikat. És azon is, hogy azt gondolják, ezzel jót tesznek, hiszen ezeket az anomáliákat természetesen normálisnak gondolják, annak is kiáltják ki őket, jelölvén az átlag és a köztük lévő távolság okozta feszültséget: olyannak kéne lenned, mint amilyen én vagyok, mert csak én tudom a tutit. Pedig csak jól rámutat arra a pontra, ahol el van akadva az élete.</p> <p>Amikor a neten olvastam, hogy Norbi szerint a nők szülés utáni elhízása az oka a legtöbb válásnak, nevettem, mert épp egy hete szigorlatoztam, többek között a válási krízisek témaköréből is. Tanultunk a testképzavarokról is, de egyáltalán nem a válás kapcsán. Kész röhej, gondoltam magamban.</p> <p>Aztán abbahagytam a nevetést, mert arra gondoltam, vajon hány olyan ember van, aki nem tanul a válási krízisről és beveszi azt a baromságot, amit ez az ember állít? Könnyű megvezetni az embereket, s ahogy figyelem a világot, egyre kevesebb célja van a hazugságoknak, szinte iránytalanul ömlenek az álhírek (a citrom gyógyítja a rákot, a szódabikarbóna helyettesíti a dialízist, a soványság megakadályozza a válást). Hányan hihetnek el hülyeségeket, csak azért, mert bíznak egy adott emberben. Mert ő biztos tudja, biztos a szakértője az adott témának. Pedig a valóságban nem. Mellesleg nem is rendőr, ha nem hiszünk neki, nem tud megbüntetni.</p> <p>Szeretni valakit a személyisége, az értékrendje miatt: egészséges. Szeretni valakit a soványsága miatt: fétis.</p> <p>De mi is az a fétis?</p> <p>Fétis nem csak a köztudatban lévő szexuális anomáliát jelenti, de főként, mint Norbi esetében is, ahhoz kötődik. Fétis mindaz, amivel az ember behelyettesíthet valamit vagy valakit, hogy egy adott feltételnek feleljen meg, s ezzel elérje a belső biztonságérzetét. Pl. ha valakinek a csipke a fétise, mindegy, kinek a feneke van abban a csipkében, a lényeg magára a csipkére redukálódik. Így kevésbé sérül az ember, kontrollálhat mindent tovább, hogy biztonságban érezhesse magát. Csak épp a lényeg vész el. Hiába kontrollálhatja a fétise által, hogy a soványság körülötte legyen, ha a soványságon kívül nem tud másra figyelni és nem is érdekli mást. Szerintem ilyenkor mindkét fél kárt szenved.</p> <p>A fétis alapján tehát nem a másik embert kívánja meg a férfi (ahogyan azt Norbi állítja), hanem a soványságot, amit a nő teste képvisel. Mindegy, ki és milyen ember, a lényeg a soványság, mintha pusztán az váltaná ki egy férfi esetében a merevedést.</p> <p>A fétis egyik lényege épp az, hogy egy embert nem teljes egészében látunk, csupán egy adottsága, tulajdonsága, vagy egy tárgy, amit visel, válik nélkülözhetetlenül fontossá. Olyan tulajdonsága, olyan adottsága, olyan tárgy, ami könnyen behelyettesíthető egy másik ember pont olyan tulajdonságával&nbsp;vagy a tárgy viselésével. Egy másik ember, akinek lehet, hogy más a személyisége, de ez sosem lényeges, hisz az értéket maga az adott tulajdonság, tárgy, adottság jelenti: jelen esetben a csipke vagy a soványság. Mindegy, ki milyen, csak sovány legyen.</p> <p>A kijelentés szerint a férfi nem a párját szereti, kívánja, hanem csak a soványságot. Ez fétis. Mondjuk beszédes is a helyzet, a kövér ember, aki lefogyott és azóta is ebből a fogyásból akar megélni, persze hogy abba szerelmes, ami a munkája: a soványságba. Azért is ezzel foglalkozik, nem az eredeti szakmájával. Kontrollálja a testsúlyát, kontrollálni akarja mindenki testsúlyát, mert ezzel kontroll alatt tudja tartani a saját életét, biztonságérzetét.</p> <p>Nem mellesleg, ebben az esetben érdekes megjegyezni, hogy a testképzavarok is mindig a kontrollal kapcsolatos problémák miatt alakulnak ki. Az izomdiszmorfia épp úgy, mint az anorexia vagy az obesitas.</p> <p>Dolgoznak egy páran az evészavar gyógyításán, kutatják, gyógyítják, orvos, pszichológus, szociális munkás, kliens, együtt. Aztán jön egy fetisiszta és szétveri ennek a munkának egy részét, a gyógyuló evészavarosok munkájának egy részét, akik keményen dolgoznak önmagukon, hogy jobban legyenek, hogy ne haljanak bele az evészavarukba. Pusztán egy brand kedvéért. Pusztán az újabb milliók megkeresésének kedvéért.</p> <p>Igen furcsa világ az, ahol annak, aki a mekiben hulladékkaját készít és ad el, magasabb fizetése van, mint annak, aki a testképzavaros embereket gyógyítja. És ehhez jön még a milliókat kaszáló tréner, a kontrollproblémáival, aki viktimizál mindenkit, aki nem sovány, sőt, meg akarja szégyeníteni őket. Hol tud ez segíteni? Mikor volt olyan, hogy a megszégyenítés segített bárkinek is?</p> <p>De menjünk ennél messzebbre. Nem kell, hogy az az ember,&nbsp;akire hatással lehet Norbi ostoba kijelentése, evészavaros legyen, elég ha gyerek az illető. Akinek az apja ilyesmit nyilatkozik, annak valószinűleg erősen csökkenni fog az önbizalma.</p> <p>Egyrészt, mert ezek szerint a családot nem a szeretet tartja össze, a gyerek biztonságérzetét és boldogságát nem a közös célok és a szeretet alapján létrejövő elköteleződés szavatolja, hanem pusztán apa kielégülésétől függ, az tartja egyben. A gyerek, a család, mint olyan, értéktelenebb, mint anya teste, ami kiváltja apa kielégülését.</p> <p>Ezek szerint az egész családot csak az tartja egyben, hogy apának van-e merevedése anya testétől vagy sem. Tehát ezek szerint egy gyerek nem a feltétlen szeretetbe születik bele, hanem egy szexuális zűrzavarba, melynek ő csupán mellékterméke.</p> <p>Másrészt, mert azt fogja megérteni, amiről az adott fétis szól: mindegy, milyen vagyok, ha nem vagyok elég sovány, értéktelen leszek és nem fog a párom szeretni. Fiúknál viszont: értéktelen az a nő, aki nem sovány, csak a vékony nőket lehet szeretni, csak a soványság váltja ki a merevedést. Aztán milyen bűntudat jöhet abból, ha neadjisten, volt már a fiatalnak merevedése telt vagy duci vagy kövér nőtől...</p> <p>Mert az ilyesmit le kell fordítani a gyerekek nyelvére, hogy rájöjjünk, vajon ők ebből mit értenek.&nbsp;A gyerek mindig lojális a szülőhöz, akkor is, ha az bántja. Anyához is, aki nem sovány szülés után, apához is, aki fetisiszta és csak a soványságba tud szerelmes lenni.</p> <p>Tegyük fel, a gyerek erre a médiában elhangzott baromságra figyel, el is hiszi sajnos, nézzük, mit fog felfogni belőle: apa azért hagyott el bennünket, mert én megszülettem. Mert anya teste miattam változott meg.</p> <p>A legtöbb gyerek sajnos okolni szokta saját magát azért, hogy a szülei elválnak, mert a legtöbb gyerek én-központú, saját maga a kiinduló pontja mindennek, miképpen a közepe is az egész életnek. Erre rádobni egy ilyen lapáttal... felbecsülhetetlen. Biztos megéri, biztos jobban fog fogyni a fogyis liszt meg fagyi. Csak egy percre kéne belegondolni, ugyan milyen értékrendet közvetít ezzel az egésszel Norbi.</p> <p>Őszintén nem értem:&nbsp;miért nem tanul az, aki nyilvánosan szeretne okosnak látszani? A rendőrtiszti főiskolán nem tanítanak semmit a válási krízisekről. Minek is tanítanának, nem az ő dolguk, hogy miért válnak el az emberek. De ha valaki beszélni kíván egy adott pozícióból egy adott témáról, az nyugodtan kutathat, sőt, kötelessége utánanézni, mi a tudomány mai állásfoglalása az adott témában, mit kutattak ki a tudósok, amíg ő súlyokat emelgetve nézte az edzőteremben a tükörképét. Persze nem azt értem kutatás alatt, hogy rákeres az ember google-ban egy-egy kulcsszóra, és megnézi, mit mondanak a magazinok és fórumok az adott témáról, azaz: olyan emberek, akik nem is szakértői a témának. Az sajnos nem tudomány, hogy a citrom gyógyítja a rákot és a férfiak elhagyják kövér feleségüket.</p> <p>Ha belegondolok, azért mégiscsak azt érzem, milyen szerencsések vagyunk, hogy az országban jóval több az egészséges férfi, aki Norbival ellentétben egészében képes észlelni a másik embert. Akik nem a testtömeg-változás miatt válnak el feleségüktől, akik nem hagyják el szülés után a feleségüket a megváltozott testük miatt. Megnyugtató az érzés, hogy az ország férfiainak többsége nem fetisiszta, nem csak egy adott tulajdonságba képesek szerelmesek lenni.</p> <p>Azt hiszem, nemcsak a nőket, a férfiakat is meg kell nyugtatni: velük nincs semmi baj.</p> <p>&nbsp;</p> <p><a>megosztása</a></p> <p><a><span><span>Save</span></span></a></p> <p>&nbsp;</p>

• Kinek az arca?
• Bevonulás; Mosdás
• Négy tavasz I.

  <p>Négy tavasz I.</p> <p>A bajok igazán akkor kezdődtek, mikor már második napja történt meg velem, hogy ébredés után nem tudtam eldönteni, hol vagyok.</p> <p>Rövidlátóként nagyjából 10 cm a fókusztávolságom. Tehát ami tíz centinél messzebb van a szememtől, csupán egy színes folt a számomra. Harminc év alatt az ember egész jól meg tud tanulni tájékozódni színes foltok alapján. Az otthoni foltjaimat kívülről tudom, le is tudnám festeni. Nem is lenne rossz ötlet, újra festeni az összes olyan festményt, ami szobát ábrázol, de olyan foltokban, ahogy azt szemüveg nélkül látom. Ugyanígy az ember egész jól megismer fényeket. A fény színét, ami beszűrődik egy eltakart ablakon keresztül. Nem mindegy, hogy redőny, veneciáner vagy sötétítő függöny. Éjszakára kiveszem a kontaktlencséimet, aztán, ha ismeretlen helyen alszom, éjjel mindennek nekimegyek. Reggel is.</p> <p>Marko barátom azt mondja, meg lehet szokni ezt a nomád életet. Ő rendkívül szereti. És amúgy is büszke. Nem vallaná be, hogy nehéz. Csak ruhát mosni jár haza Zágrábba, utána újra elutazik. Néha két hét alatt megjár négy országot is. Marko azt mondja, meg lehet szokni, csak az alvással van baja. Nézek rá, több mint két méter magas: lelóg a világ összes ágyáról.</p> <p>Tavaly csináltam én is ilyen ámokfutást: két hónap alatt négy ország. Pest-Brüsszel-Párizs-Brüsszel-Pest-Berlin-Lipcse-Berlin-Pest-Isztambul-Pest. Isztambulban reggelenként nem tudtam eldönteni, hol vagyok. Pont olyan volt a fény, mint Lipcsében, a párna szaga, mint Párizsban. Reggelinél Marko csak nevetett rajtam: ő már meg sem kísérli felismerni a reggeleket.</p> <p>&nbsp;</p> <p><strong>Brüsszel az ellentmondások városa</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Egyszerre esik az eső és süt a nap. Néha mintha az eső állna a levegőben. Nekimész, ha sietsz az utcán. Margaréta barátnőm, aki évekig ott élt, azt mondja, van reggeli eső és délutáni eső, van száraz eső, lényegében mindig esik. Ha kisüt a nap, látni lehet az esőfelhők szélét. Aztán megint esik. Tele a levegő párával. Az arcod, a bőröd mégis kiszárad. Olajos tusfürdővel mossák az emberek az arcukat, zöldségeket centrifugálnak. Mindenkinél víz és esernyő van a metróban. Hideg van, mégis meleg a szél. Bőven Nyugat-Európában vagy, mégis áll a szemét az utcákon. És fázol. Éjjel, hazafelé menet kerülgetni kell a járdára kiszórt jeget. Mindenütt halat főznek. Hangosak és szépek a brüsszeliek. Együtt él vallon és flamand, de ha a kávézóban franciául próbálsz beszélni, kijavítanak. Párizsban bárhogy is gagyogtam a nyelvet, minden francia örült, türelmes volt és kedves. Brüsszelben kijavítanak, hogy a tejeskávé nem café au lait, hanem caffé russe, és inkább angolul folytatja a pincér. Brüsszelben minden mellett van egy templom. Néha egy templom mellett is templom van.</p> <p>Éjszaka táncolni megyünk. A brüsszeli férfiak magasak, széles a hátuk, nevetnek, hangosak és hangosan udvarolnak. Táncoltatják a nőket, kacsintgatnak. Éjjel a dönerezőben Stromae slágere megy, a Formidable. A fiatalok hangosan énekelik, amíg várják a készülő ételüket. Később a Titanic filmzenéje, akkor már a döneresek is énekelnek.</p> <p>Brüsszelből reggel indulunk TJV-vel Párizsba. Másfél óra az út. Balkáni vonatokhoz szoktam, Topolyáról eljutni Pestre, megtenni azt a 195 km-t 6 órába telik a magyar és a szerb vasútnak. Brüsszeltől Párizs nagyjából 264 km-re van. Másfél óra. Mire megszokjuk a vonatot, már meg is érkezünk. A TJV rettentően gyors, rettentően kényelmes. Nevetünk négyen, hogy suhan el mellettünk a világ, nevetünk, mint akik legyőzték az időt. A vonat wc-je mindezek ellenére szörnyen büdös. Bent a guggoló ember fejmagasságában szöveg fogad: Elnézést a kellemetlen szagokért, a működtetők sem értik, mi miatt van, keresik a szagok okát, megértésünket és türelmünket köszönik.</p> <p>&nbsp;</p> <p><strong>Párizsban ismét fénytelen minden, mondhatni matt</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p>Amikor először érkeztem meg Párizsba, nappal volt, délutáni csúcstömeg és az Eiffel-torony barna volt. Mikor másodszor érkeztem meg, rendkívül sötétnek tűnt a fények városa. Ezúttal délben érkezünk. Párizs-fehér minden épület, olykor egészen szürke egy-egy ház, a levegőben gázolaj szaga, pont mint egy dalban. Nehéz a délelőtt, nehéz az emberek arcán a sok ránc a vonatállomáson. Két férfi üvölt egymással, kapkodva cigizünk, aztán belelépünk a város vidám áramlásába. Fújni kezd a szél. A francia szél hideg, jeges, ahogy tudjuk, bebugyoláljuk magunkat.</p> <p>Valóban van Párizs-fehér szín, esküszöm. Ha képen látja az ember, ha filmen vagy tévében, fel lehet ismerni rögtön. Nekem ettől a fehértől dobban meg mindig a szívem. Az utcák lejtésének szögétől, a talpakat ocsmányul törő macskakövektől és a tisztára söpört betontól. Itt még a beton is egészen fehér. Kihívás felfesteni a zebrát.</p> <p>Mivel a repülőre nem lehet akármennyi folyadékot felvinni, Párizsban veszek kontaktlencse folyadékot. A brüsszeli tapasztalathoz képest boldogan jövök ki a gyógyszertárból: elmakogtam, hogy nem tudok franciául, de víz kell a szememnek, kontaktlencsém van. A gyógyszerész rögtön mutatja, mik közül választhatok (grand ou petit?), s gond nélkül megért. A brüsszeli pincérre gondolok. Mosolyog rám a francia gyógyszerész.</p> <p>Párizsban az ember mindig belekeveredik valamibe. Amikor először voltam, lefújtak mellettünk valakit paprika sprével és egy órán át könnyeztünk, köhögtünk. Aztán sodródtam már bele a tömegbe, ami épp a skinheadek és a rendőrök összecsapása közepén szándékozott elhaladni. Ezúttal diáktüntetéssel találkozunk. Szenvedélyesek a franciák, üvöltenek mosolyogva a diákok, tüntetnek a klímaváltozás miatt. Arcuk kifestve, csillog a szemük, integetnek. Üvöltenek.</p> <p>Kávé a Notre-Dame mellett. Akkor még nem égett le. Párizsban minden régi, minden kopott, szakadt a műbőr fotel, kopott a fa bútor, az összes kávézó wc-je a föld alatt van és büdös. Szűk minden, mint a metró belső tere. Az emberek folyton egymáshoz érnek. Szeretem ezt a várost, ahol egymáshoz ér mindenki minduntalan, és azt még jobban, hogy senki sem lesz ideges ettől.</p> <p>Bent a Notre-Dame-ban ugyanaz a zsúfoltság, mint a téren, előtte. Villognak a falak, fotóz mindenki, pedig vakut használni nem is lenne szabad. Zúg a belső tér, mindenki beszél, mindenki néz, mindenki turista. Rágódom, milyen lehetett itt, mikor még nem özönlöttük el a várost?</p> <p>Este az Eiffel-toronyba megyünk. Még előtte megvacsorázunk. A pincérek udvarolnak, nevetnek, kérdik, honnan jöttünk. Mikor bevalljuk, hogy magyarok vagyunk, politizálni kezdenek. Gyorsan tudatjuk, hogy szerbiai és szlovákiai magyarok vagyunk. Ettől összezavarodnak, ismét udvarolnak. Anikó barátnőm megjegyzi, lám, eljött az idő, mikor egyszerűbb azt mondani, hogy szerbek vagyunk, kevesebb furcsa tekintetet kap erre az ember. (Annak idején, ha azt mondtad valahol, hogy jugoszláviai/szerbiai vagy, az emberek arca mindig eltorzult.)</p> <p>A torony tetejébe megyünk, a párizsi szél kifújja belőlünk a lelkünket is. Látni a város összes fényét, s bár Orsi és Anikó rettegnek a magasságtól (minden képen olyan az arcunk, mintha megfélemlített turisták lennénk), alig akarunk lejönni. Lent, a földön, kimondottan meleg van a fenti szélfújáshoz képest. Kiolvadunk.</p> <p>Másnap a Champs-Elysées-re igyekszünk, de a metrót nem engedik tovább, gyalog kell menni a Diadalívig. A barátnőimmel nem olvasunk túl gyakran híreket. A Diadalívhez vezető úton porrá zúzott buszmegállók sorakoznak. Az egyik falán parfüm reklám: Johnny Depp komolyan néz a jövőben, miközben írja alatta: Sauvage (vad), arca előtt kitört az üveg, a reklám előtt, szétgurulva a járdán, apró üvegdarabok.</p> <p>Aztán a Champs-Elysées-re érve látjuk, hogy lángol a város. Sárgamellényesek rohangálnak, lábtörlőket égetnek. Széttörve, betörve minden kirakat. Ropognak a lépteink. Végül eltávolodunk a tűztől, Jugoszláviában felnőtt embereknek nem sok jó emlékük van az ilyesmiről, könnyebben talál belénk utat a félelem.</p> <p>24 óra alatt 27 km-t sétálunk. Margaréta barátnőm lemérte. A végére a térdünkig ér az izomláz és csak panaszkodunk hazafelé a vonaton.</p> <p>Brüsszelben eső vár bennünket és Alexa barátnőnk, aki kárpátaljai lévén akkor is megvendégel, ha nem hozzá megyünk. (Egyszer egy halom fűszeres vodkát felbontott, mikor meglátogattuk, s addig nem engedett ki bennünket az ajtón, míg végig nem ittuk a választékot.) Csokit eszünk, Hachachát iszunk és táncolni igyekszünk, miközben egy emberként siratjuk a lábunkat.</p> <p>Orsi barátnőm a transzferbuszon észreveszi, a buszsofőrök mind puszival köszöntik egymást. Lekezelnek és adnak egy puszit egymásnak. Margaréta azt mondja, ez itt normális, minden buszvezető ezt csinálja. Hőbörgünk, milyen furcsa, míg valamelyikünk meg nem jegyzi nevetve, otthon, Szerbiában a férfiak három puszit is adnak egymásnak, ha találkoznak, és kiabálják boldogan, hogy brate! gde si brate!, vagyis tesó! szevasz, tesó!</p> <p>Pestre visszatérni az utóbbi időben egészen jó érzés. Régen mindig sírtam, ha haza kellett jönni Rijekából, Splitből, Zürichből vagy Párizsból. Szerettem volna mindig ott maradni valahol, egy másik életet élni. Aztán valahogy elkezdtem magam itthon érezni.</p>

• Otpor (részlet a Csönd c. darabból)

  <p><strong>Otpor (Részlet a Csönd című darabból)</strong></p> <p><strong>Fiú</strong><br /> Szeptemberben nekünk ez<br /> már forradalom volt.<br /> Robertinót minden héten<br /> bevitték a rendőrök<br /> az őrszobára és elverték.<br /> Minden héten máshol volt<br /> foltos az arca.</p> <p>Szórólapokat csináltunk,<br /> az irodában csak egyetlen<br /> fénymásoló volt,<br /> Ivona összevágta a feliratokat<br /> és a képeket,<br /> aztán másoltuk, rengeteg példányban.</p> <p>Éjjel szórtuk szét, dobáltuk bele<br /> a postaládákba.<br /> Öklös kitűzőket gyártottam.<br /> Ivona azt mondta, a kabát<br /> hajtókája alá kell tűzni,<br /> akkor a rendőrök nem látják meg.<br /> Csak ha motoznak,<br /> de akkor már mindegy.</p> <p>Akkoriban normális volt<br /> a rendőrtől kapott pofon<br /> és lökdösés,<br /> bele se gondolt az ember,<br /> mit miért szabad.</p> <p>Ivona kezét fogva én<br /> folyton csak repültem.<br /> Közel hajolt hozzánk az ég,<br /> elhittük, hogy nem lesz<br /> az sem többé üres.<br /> Rohant alattunk a világ,<br /> futva közlekedett akkor<br /> mindegyik ember.<br /> Hangos volt mindenki,<br /> mint akik tudják,<br /> estére véget ér az élet,<br /> szívtuk teli tüdőre a levegőt,<br /> siettünk, hangosan.<br /> Ivona meg csak nevetett.</p> <p><strong>Ivona</strong><br /> Látod, hiába van sötét,<br /> az égre ültek a csillagok,<br /> kúszik befelé a kintről<br /> a fény, mártsd bele te is az arcod.<br /> Bújj ide, gyere még közelebb.<br /> Mindegy, holnap mi történik,<br /> csak maradj itt ma éjjel velem.</p> <p><strong>Fiú</strong><br /> Október elsején már<br /> fütyült és kerepelt a város.<br /> Doboltak, üvöltöttek az emberek.<br /> Ivona kereplőket osztott,<br /> az én kezem teljesen fekete lett<br /> a másolt szórólapoktól.<br /> Tintaszagú volt a tenyerem, amivel<br /> Ivona fekete csíkokat húzott az<br /> arcára.</p> <p>Doboltak az emberek,<br /> és kiabálta mindenki, hogy<br /> Gotov je!<br /> És repült alattunk a város,<br /> alattunk integetett<br /> és kiabált a tömeg.</p> <p>Amikor jött a hír, hogy<br /> Belgrádban ég a parlament,<br /> mind tudtuk már, hogy<br /> a kormány megbukott.<br /> Táncolt és énekelt a város,<br /> apám meg állt a városháza mellett,<br /> és bámulta az ünneplőket.<br /> Egészen közel sétáltunk el<br /> egymásba karolva, mellette.<br /> Hosszan néztem az arcát,<br /> de nem látott meg.<br /> Mozgott a szája,<br /> a gyomrom a torkomba szorult,<br /> és lüktetett bennem<br /> egyszerre az élet és a félelem.</p> <p>Ivona fogta a kezem,<br /> repült és dobogott a város,<br /> a lábaink alá hulltak mind<br /> a csillagok.<br /> Fénylett a szabadság az emberek<br /> szájában,<br /> ’99-ben azt hittem,<br /> tényleg mindent lehet,<br /> olyan komolyan hittem,<br /> hogy meg lehet változtatni a világot,<br /> ahogy annak idején apám is hitte.</p> <p>És Ivona csak nevetett,<br /> a kacagását hallottam<br /> a legnagyobb tömegben.<br /> Hallottam nevetni<br /> az egész országomat,<br /> láttam, hogy repül<br /> egyszerre minden ember.<br /> Táncolt és dalolt<br /> az egész város,<br /> én meg csak szorítottam<br /> Ivonát, hogy ha megint<br /> zuhanni kell,<br /> el ne veszítsem.</p> <p>A rendőrök már csak ténferegtek<br /> a téren, dobozos kólát ittak,<br /> Ivona zsebe tele volt papírral<br /> és kereplővel.<br /> A JUL irodájából a főutcán,<br /> az ablakon keresztül dobálták ki<br /> a bútorokat.<br /> Az egyik fiú az irodában<br /> felnyalábolta a számítógépet<br /> és hazavitte.<br /> Hullottak a papírok, poharak,<br /> székek, vitte a szél a fotókat,<br /> pecsétek koppantak a járdán.<br /> Ivona meg csak forgott maga körül<br /> a lassú papíresőben, és egyre csak<br /> nevetett.</p> <p>Azt hittem tényleg,<br /> hogy meg lehet fordítani az életet,<br /> egy pontra tenyerelve<br /> ki lehet billenteni az egész<br /> világot, minden csillagot.<br /> Pont úgy hittem, ahogy apám<br /> hihette,<br /> ugyanazt a szabadságot,<br /> másik szavakba rejtve.</p>

• Piac; Apa háborúja (részlet a Csönd c. darabból)
• Miféle idő, miféle ész?

  <p><strong>Miféle idő, miféle ész</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p><em>Németh Zoltánnak, születésnapjára</em></p> <p>Végül utat tör magának úgyis<br /> mindannyiunkban a fény,<br /> két nap közé csíp és forgat<br /> bennünket a Nap körül,<br /> belesimít múlásába, akár<br /> kéz a húst, nyers tésztájába<br /> a bureknak.</p> <p>Varsóban most biztosan esik,<br /> felhasítják a tornyok az eget,<br /> aztán a városra csorog a víz,<br /> csillognak az ablakok, de nevetnek<br /> gyerekeid a hűlésnek induló városban,<br /> Magda kenyérrel siet<br /> hazafelé a boltból,<br /> a tetők szélén galambok áznak,<br /> tolluk színét beleoldja az ég<br /> saját szürkeségébe.</p> <p>Ünnepli a múlást most minden,<br /> észrevétlenül tombol az idő<br /> a sejtekben. Reggelente<br /> újraíródik minden.<br /> Kinyújtott tenyérrel hagyni kell,<br /> talán az egészen nevetni kell,<br /> mert miféle idő, miféle ész<br /> lenne képes tenyerén<br /> megtartani az éveket?</p>

• Atlasz (részlet a “Csönd” című drámából)

  <p>&nbsp;Atlasz (részlet a “Csönd” című drámából)</p> <p>&nbsp;</p> <p><strong>Fiú</strong><br /> Amikor apám tizenkét éves volt,<br /> a mamának nem volt pénze<br /> atlaszra.<br /> A tata elhagyta őket<br /> valami flancos nőért,<br /> akit selyemharisnyába<br /> bújtatott az öreg,<br /> minden nap.<br /> És mert a tata<br /> az összes pénzét<br /> harisnyára költötte,<br /> nem fizetett semmit a mamának,<br /> aki egyedül nevelte<br /> a három gyereket,<br /> s egyre csak mosolygott.</p> <p>De apámnak atlasz kellett,<br /> hiába nem volt rá<br /> pénze a mamának.<br /> A mosolygós öreganyám<br /> végül azt találta ki,<br /> írjon apám Titónak,<br /> hogy küldjön pénzt nekik<br /> egy világatlaszra.</p> <p>Apám összeszedte minden<br /> nyelvtudását, mert a mama<br /> sosem tanult meg rendesen<br /> szerbhorvátul.<br /> Feladták a levelet és vártak.<br /> Már egészen elfelejtették<br /> az egészet, mikor egy nap<br /> két magas katona jelent meg<br /> az ajtóban és szigorúan kérdezték:<br /> maguk írtak levelet a Tito elvtársnak?<br /> Apám félt, de kihúzta magát<br /> és azt mondta magyarosan:</p> <p><strong>Apa</strong><br /> Da!</p> <p><strong>Fiú</strong><br /> A két katona végigmérte,<br /> aztán elővett az egyik<br /> a táskájából egy<br /> világatlaszt<br /> és azt mondta:<br /> ezt az elvtárs<br /> neked küldi.</p> <p>Apám beleírta<br /> a legelső oldalra,<br /> hogy ezt a világatlaszt<br /> Tito elvtárstól kaptam<br /> ajándékba.</p> <p><strong>Apa</strong><br /> Az emberekben hinni lehet.<br /> És ha hiszel bennük,<br /> beléjük kapaszkodhatsz,<br /> ahogyan beléd is kapaszkodhatnak<br /> mások.<br /> Látod, így fog kezet egymással<br /> az egész világ.<br /> Vannak emberek,<br /> akik igazságot hoznak,<br /> vagy akár egy atlasz képében<br /> reményt küldenek:<br /> az emberek, ha összekapaszkodnak,<br /> az égig fognak érni,<br /> kezükkel a napba nyúlnak majd,<br /> hogy megmarkolják a jelent<br /> és ne engedjék el<br /> a békét soha.</p>

• Szaturnusz

  <p><strong>Szaturnusz</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p><em>Tolnai Ottónak,</em><br /> <em>nyolcvanadik születésnapjára</em></p> <p>&nbsp;</p> <p>zuhanunk mind<br /> azt mondják<br /> Ottó bácsi<br /> hogy zuhanunk<br /> mind a végtelenbe<br /> a Nap a bolygók a holdak<br /> azt mondják<br /> a gravitáció hiánya pont<br /> a zuhanás miatt van<br /> ha űrhajósokat<br /> képeznek ki és<br /> súlytalanságba akarják<br /> hajítani őket<br /> egy repülővel magasra repülnek<br /> majd zuhanni kezdenek<br /> akkor lebeg a repülő belsejében<br /> az ember<br /> megszűnik a gravitáció</p> <p>zuhanunk mind<br /> Ottó bácsi<br /> zuhan a Nap<br /> a csillagok<br /> ki tudja hová hullik alá<br /> ez az univerzum<br /> ki tudja mi lesz<br /> ennek a zuhanásnak a végén<br /> az arabok szerint<br /> mély a pokol<br /> ha az embert belehajítják<br /> hetven évig zuhan<br /> míg eléri az alját<br /> és mégis<br /> zuhan az univerzum<br /> de melyik irányba?<br /> az összes csillagjával<br /> bolygókkal<br /> a Földdel<br /> ami meg<br /> kapaszkodik az emberekbe</p> <p>zuhanunk hát mi is a földdel<br /> Ottó bácsi<br /> valahol ez félelmetes<br /> ha az ember hetven évig zuhan<br /> talán leér az aljáig<br /> vagy épp az aljától indulva<br /> kijut a fényre<br /> nyolcanévesen<br /> az ember már<br /> biztos a fényre ért<br /> ha nézem az arcát<br /> fénylik bizony</p> <p>Tolnai Ottó-estek után<br /> ha nézem magát<br /> Ottó bácsi<br /> nekem mindig a Szaturnusz jut eszembe<br /> mert egy terem bármelyik pontján is áll<br /> mindig egy gyűrű veszi körül<br /> magát mindig<br /> körülállják az emberek<br /> sokszor ugyanazok az emberek<br /> sokszor nagyon szorosan<br /> nehéz odaférni a fényhez<br /> pedig ha adnának helyet<br /> akkor én megkérdezném<br /> hogy milyen volt<br /> kizuhanni a fényre<br /> felérni az aljától<br /> nyolcvan év alatt már<br /> biztosan kijutott<br /> és gravitáció ide vagy oda<br /> már biztos nem zuhan<br /> látni a szemén<br /> ha a gyűrűn keresztülnéz<br /> az ember<br /> milyen lehet<br /> Ottó bácsi<br /> a fényben lebegni<br /> és abbahagyni<br /> a zuhanást?</p>

• Hiába nincs már

  <p><strong>Hiába nincs már</strong></p> <p>&nbsp;</p> <p><span>Rijekában ülünk egy hajó teraszán, reggelizünk. A magyarok úgy hívják: Fiume. Nekem nem áll a számra, mindig Rijekát mondok. Van itt a közelben egy emléktábla, hogy ebben és ebben a házban lakott, ettől-eddig Jókai Mór. Alatta virág. A kanalizáció fémfedelén, a kikötőbakokon magyar felirat. A vasútállomást a magyarok építették. </span></p> <p><span>Rijekában magyarnak érzem magam. Mégsem tudom azt mondani rá, hogy Fiume.</span></p> <p><span>Reggelizünk, egy jugoszlávnak indult, a háború után viszont horvátra transzformált irodalmi fesztivál kitudja hanyadik napján. Egy hajón szállásoltak el bennünket, velika (nagy) pompa, ahogy a horvátok is mondják.</span></p> <p><span>Luka az asztalnak dőlve issza a kávéját, és közben azt magyarázza: mi szinte egy nemzet vagyunk, összetartozunk. Nézek rá, a horvátra, én, a magyar, és nevetek. Azt mondja, ugyanakkor születtünk, ugyanabban az országban, ami most már két különböző terület, lehet, lassan az időt is másképp méri a két ország majd, de lényegében mi összetartozunk. Addig nevetek, míg ki nem jelenti, már a monarchia óta összetartozunk, nincs ezen mit nevetni. Látni a szemén, hogy fáradt, de még így is nagyon szeretne összetartozni.</span></p> <p><span>*</span></p> <p><span>1999 tavaszán tanultunk az első világháborúról. Majdnem egészen végigvette velünk a szerb anyanyelvű történelem</span><span>tanárunk a tankönyvi tananyagot. </span></p> <p><span>Nem volt kis kihívás a kilencvenes években történelem- vagy földrajztanárnak lenni Jugoszláviában, mert változott folyton minden, a terület, a földrajz, a határok, az igazság, a történelem, az ellenségek. Mivel a tanárunk nem magyar nemzetiségű volt, bár magyar nyelven tanított bennünket, soha semmit nem tanultunk a magyar történelemről. Nem lényeg – mondta. A dolog kimerült Gavrilo Princippel, aki lőtt, és hős lett. Ilyen fiúval szerettem volna járni akkoriban. Trianonig nem jutottunk el soha, mert Amerika elkezdett bombázni bennünket. Nem volt még internet, senki sem gondolkodott a távoktatáson. Én meg ugyan nem vettem elő bombázás közben a történelemkönyvet.</span></p> <p><span><span>A nagyanyám mindig azt mesélte Trianonról, hogy nagy volt a zűrzavar, amikor próbáltak rendet teremteni, és kitalálták, hogy aki Magyarországon született, az menjen vissza oda. </span>Hogy majd az alapján tesznek rendet, hogy ki milyen állampolgár, hogy ki melyik helyen született, és az per pillanat melyik országhoz tartozik. </span></p> <p><span>A nagymamám nővére, Margitka, akkor volt talán négyéves, őt is vissza akarták vinni, vonattal. Azt nem mesélték el soha, hogy' oldotta meg végül a dédapám, hogy Margit tanti megússza a visszatoloncolást, mindenesetre megúszta. Ennyi információm volt. Vonat, szétszakadás, kiskorúként Budapesten.</span></p> <p><span>1999-ben, a bombázáskor a családunk szétszakadt. Anyám attól félt, hogy előbb-utóbb partraszállás lesz, az meg sok férfival, katonával jár, neki meg két lánya van, nem túl szép kilátás az ilyesmi egy háborúban. Ezért a Pesten élő rokonokhoz küldtek bennünket vonattal.&nbsp; </span></p> <p><span>Minden rokon nagyjából két hétig örül neked, utána rád un, és idegesíted, na meg ők is téged. Én is ráuntam a saját rokonaimra, ők is énrám. Nem jó koloncnak lenni mások nyakán. Csak hát, ha nincs hova menned, elég nehéz 15 évesen Pesten feltalálnod magad. Végigjártuk az összes rokonunkat, mindenhol laktunk egy kicsit. Egyik nagynénim elvitt bennünket moziba is. Jót akart, csak nem gondolkodott. A <em>Ryan közlegény megmentésé</em>t néztük. Harctéri jelenetek, szétbombázott házak, kegyetlenkedések, sírdogáló civilek. Szimpla háború. Közben otthon épp bombáztak. A film végén sírva hagytuk el a mozit. </span></p> <p><span>Aztán végül, mikor már minden rokonunk agyára mentünk, és anyámék rájöttek: nincs nagy különbség a bombázás és az azt megszakító szünetek között, csak egy kis detonáció, áramszünet, félelem, akkor haza is vonultunk Pestről, boldogan.</span></p> <p><span>Szegény rokonok is örültek, hogy végre visszatérhetnek a saját biztonságos életükhöz, mi meg a saját háborús hétköznapjainkhoz.</span></p> <p><span>*</span></p> <p><span>Egy másik irodalmi fesztiválon állunk, iszogatunk és nevetünk, Horvátországban. A fesztivál profilja, hogy az egykori Monarchia területeiről hívnak meg költőket, írókat. Van egy szlovén író, egy osztrák író, én a magyar, meg persze a házigazda horvátok. A fesztivál monarchia-romantikája már első nap kudarcba fullad, mivel horvátul köszönök, beszélek, így az egész átcsap délszláv nosztalgiába, viccelődésbe és piszkálódásba. Az osztrák résztvevő türelmes, végül bevallja: a felesége bosnyák, már megszokta, hogy érthetetlen nyelven üvölt körülötte mindenki, egészen otthon érzi magát. A főszervező felváltva tekint szerbnek és horvátnak. Engem. A magyart. Mivel horvátul beszélek, nem szerbül, azt mondja: egy vagy közülünk, hát te is horvát vagy! Ha valami viszont nem tetszik neki, vagy magára vesz egy piszkálódást, nevetni kezd, hogy jaj, Anna, te szerb vagy. </span></p> <p><span>Utolsó este a múzeum kertjében állunk, a gála és a pompa után. Bezárt már minden, késő éjszaka van. Az osztrák fiú szeretne mosdóba menni, de már semmi sincs nyitva. Végül rábírják a szervezők, hogy vizeljen az utcán, van ott egy kőkerítés, arra. Nehezen, de rááll. Amíg nézünk utána, az egyik szervező megszólal: Hej, hány éve annak, hogy ezeket az utcákat osztrák férfiak hugyozták össze, és fájt nekünk. Erre most mi idehívunk egyet, és még rá is beszéljük, hogy csinálja.</span></p> <p><span>Az osztrák fiú másnap reggelinél kiakad, nem bírja tovább a szláv beszélgetéseket. Morog szegény, aztán rám néz, és azt mondja: A monarchia osztrák és magyar volt. Ezek a horvátok a mi alattvalóink voltak, hiszen nem voltak benne az ország nevében sem. Szóval lényegében nem is értem, mit pattognak, hogy a monarchia így meg úgy. Nem értenek ezek semmit! – mondja, majd rám kacsint.</span></p> <p><span>*</span></p> <p><span>Én sem értek semmit.</span></p> <p><span>*</span></p> <p><span>2006 tavaszán, fél háromkor állok a bevándorlási hivatalban. Egy kínai és egy koreai család már megkapta a letelepedési engedélyét. Utánam jöttek be reggel az épületbe. Én a tanulmányi D-típusú vízumomra várok. Az kisebb cucc, mint a tartózkodási vagy a letelepedési. Reggel nyolc óta várok. Eddig baj volt a biztosításommal, és négyszer küldtek haza, hogy majd egy újabb időpontban jelentkezzek hiánypótlásra. A procedúrát úgy kezdtük, hogy kértem – ceruzával és papírral a kezemben: diktálják le pontosan, milyen papírokat kell benyújtanom, mit kell lefénymásolnom, hány illetékbélyeget vegyek, nem szeretnék többször jönni hiánypótlásra.</span></p> <p><span>Háromkor jön egy ügyintéző, és azt mondja, nincs lefénymásolva a diákigazolványom, nem elég, hogy megadtam a számát és neki bemutattam még egy hónapja, le kellett volna fénymásoljam, mivel szerb vagyok, erre nagyon is szükség van, hogy bizonyítani tudjam, hogy nem feketén akarok dolgozni, ki tudja, mit, vagy munkanélküli segélyhez kell a tanulmányi vízum, hanem tanulni akarok, mert ugye ezt állítom. És hogy ma már nem tudok sorra kerülni, szóval majd jöjjek vissza holnap.</span></p> <p><span>Sírva kiabálok, és mutogatom az egy hónapja írt listát, amit ők diktáltak le, hogy mit kell behozzak, például hoztam az egyetemről hallgatói jogviszonyt, lepecsételve, akkor meg minek a diák? Kiabálom, hogy hetedjére vagyok itt, miért nem mondták az elején, hogy ez is kell.</span></p> <p><span>A férfi megijed, elkéri a diákomat, azt mondja majd lefénymásolja ő, de csak tudjam, hogy ez most kivétel, nem használhatják a fénymásolójukat ilyesmire, csak most már ne kiabáljak, és ne sírjak.</span></p> <p><span>Délután a nővérem azzal vigasztal, hogy amikor ő ment az első tartózkodási engedélyéért, pár évvel ezelőtt, elküldték lepra- és maláriatesztre is, az afrikaiakkal. Ki tudja, milyen földrajzot tanítanak itt, ahol azt gondolják, Vajdaságban honos a malária, a lepra.</span></p> <p><span>Miután megszűnt Jugoszlávia, lecsúsztunk, lecsúszott az országunk. Egészen Afrikába.</span></p> <p><span>*</span></p> <p><span>1994 őszén a helyi maffiózó lánya, aki rettentően hasonlít Freddie Mercuryra, a fogai miatt, a földre lök, és négyszer belém rúg, azt kiabálva, hogy büdös magyar. Köp egyet. Nem talál el a nyála. Odaér egy tanár. Rám szól, hogy keljek fel, mit fekszek én a padlón, mit képzelek. A tanár magyar. Láttam, hogy látta. Az egészet látta. Itt senki sem akart bajba kerülni. Felkelek, de már nem kezdek el magyarázkodni.&nbsp; </span></p> <p><span><span>Nagyjából húsz évembe telik, hogy a helyére tegyem azt, hogy kisebbségi vagyok, de ezáltal nem vagyok kevesebb. Nagyjából húsz évembe és négy pszichológusba kerül, míg helyre áll az önbizalmam, és elkezdem valamennyire teljes értékű állampolgárnak érezni magamat.</span> Rádöbbenek: nekem is ugyanolyan jogaim vannak, mint bármelyik többségi nemzet tagjának, bárhol. Furcsa érzés ez. Elég jó dolog erre rádöbbenni. Csak sajnálja az elvesztegetett időt az ember, amíg nem ezt érezte.</span></p> <p><span>*</span></p> <p><span>Ismét a bevándorlási hivatalban állok, pár évvel később. Megint tanulmányi vízumot kérvényezek. Azzal lepnek meg, hogy tudnak fénymásolni, nem nekem kell elmennem mindenféle papírokkal fénymásolót keresni a halál háta mögötti kerületben. Sőt, a tartózkodásit is megadják, több mint egy évre. Ámulok: hihetetlen. Mindezt két időpont alatt.</span></p> <p><span>A probléma mégis előjön: nem stimmel a nevem. Anna Andrija Terek néven tartanak számon, de a szerb útlevelemben magyarul írják a nevemet, ők ezt nem értik, hogy lettem Terék Anna? Most én ugyanaz az ember vagyok? Hogy ellenőrizzék ezt le? (A szerb iratokon, okmányokon az apa neve van feltüntetve, az anya neve, pláne a leánykori nincsen.)</span></p> <p><span>Nevetek, ja, igen, átírták, csak ennyi, én én vagyok.</span></p> <p><span>Az ügyintéző kikerekedett szemekkel néz rám: Hogy tudta ezt elintézni?</span></p> <p><span>Azt válaszolom: Kérdezték, akarok-e ékezetet, mondtam, hogy igen, ők meg azt mondták rá: oké.</span></p> <p><span>Még nagyobb a szeme. </span></p> <p><span>Még háromnegyed órát ott kell ülni, mire átvezetik a nevemet magyarra a szerb útlevelem alapján a magyarok.</span></p> <p><span>*</span></p> <p><span>Isztambulban állok. A török férfiak úgy néznek ki, mint az otthoni férfiak. Az összes török bácsi hasonlít az apámra. Viccelődve mondom, lehet, nem is halt meg, csak elszökött Isztambulba, hogy jégre szórt mandulát és sorsjegyeket áruljon az utcán.</span></p> <p><span>Már egy ideje nem tudom eldönteni, hogy mi vagyok (magyar, jugoszláv, szerbiai/vajdasági/jugoszláviai magyar, délvidéki, határon túli, szimplán vajdasági vagy csak hülye), már egy ideje nem is érdekel különösebben. Olyan lényegtelen. </span></p> <p><span>Az egyik török költő rám néz, nevet, és azt mondja, mi törökök és ti magyarok, hát mi testvérek vagyunk. De, mondom, én jugoszláviai magyar vagyok, az is ér? Röhög: akkor még inkább testvérek vagyunk, hát az ötszáz év, az ötszáz év.&nbsp; </span></p> <p><span>Az első éjszaka jogára gondolunk mind a ketten. A mellettünk álló horvát költő is, ezért inkább közbenevet: Ó, a rigómezei csata! Ah, ez a Koszovó! Minden ott történik, ami csak ér valamit. </span></p> <p><span>Én sem igazán értem ezt a viccet.</span></p> <p><span>A rigómezei csatára gondolok. Aminek 525. évfordulóján, június 28-án, Gavrilo Princip lelőtte Ferenc Ferdinándot. És kitört az első világháború. És jött Trianon. Meg a sokkal későbbi háborúk, a sorban állásaim a bevándorlásiban, stb., stb.</span></p> <p><span>Ez egy végtelen történet. Semelyik része nem áll meg magában egyedül. Nincs Trianon Gavrilo Princip nélkül, ő meg az Oszmán birodalom nélkül. És így tovább.</span></p> <p><span>És vannak területek, amiket újra és újra fel kell locsolni vérrel, a föld felissza úgyis.</span></p> <p><span>*</span></p> <p><span>Luka szerint teljesen más hangon beszélek horvátul, mint angolul. Ezen nagyon jókat nevet. Milyen más az ember, ha más nyelveken beszél! – mondja lelkesen. Beszéltet magyarul is, kéri, hogy mondjak valamit németül. Én előbb unok rá, mint ő. </span></p> <p><span>Kérdem tőle, mint monarchiabeli felmenőkkel rendelkező embert: ő minek érzi magát, és én mi vagyok?</span></p> <p><span>Nevet: hát, mik lennénk, jugoszlávok. Hiába nincs már.</span></p>

• Forró föld

  <p><strong>Terék Anna: Forró föld</strong></p> <p>Állok a porban, szorítja arcomat a maszk. Szabadka süllyed, a délután egy nagy hüvelykujj, a föld alá nyomja. Olvadó járdába derékig süpped a város. Forró a föld, és forró a por, amit a szél hord.</p> <p>A temetőből látni a várost. Ha saját tengelye körül megfordul az ember a Zentai úti temetőben, mindenfélét lát az ember.</p> <p>Először is a varjakat, amelyek keresztfákon ülnek. Utána az országutat, kicsit arrébb a csokigyár csúcsai, arrébb betonmerev lakótelep, égbevert magas házakkal, aztán ott van a völgy, ahol majdnem agyonlőtték a nagyanyámat, s mire körbe érek, megint apám fejfáját látom. Forró a föld.</p> <p>Apám a forró föld alatt fekszik. Szorítja arcomat a maszk. Piros karikát hagy az orrom, szájam körül.</p> <p>Járványos nyár van, határzár előtt még hazarohantunk, látni anyámat Topolyán, megnézni apám sírját Szabadkán. A varjak összeolvadnak a fejfával. 24 órát sem töltünk Vajdaságban, mikor ismét indulunk vissza. Nővéremmel úgy érezzük magunkat, mintha újra menekülnénk. Akár csak 99-ben.</p> <p>Szabadka kilök, és visszaszív magába. Nem tudok már mit kezdeni ezzel a várossal. 99-ben rajta keresztül menekültünk a bombázások elől. A szüleim attól féltek, azzal, hogy Amerika belép a háborúba, minden olyan lesz idővel, mint Vietnámban. Erőszak, golyók, napalm, égett bőr, húsz év háború, Delta–Echo–Alfa–Tango–Hotel.</p> <p>Menekülni nehéz, az ember, ha gyerek, hülyeségeket visz magával. Most is hülyeségeket tettem a hátizsákomba. Mintha el lehetne pakolni a hazámat, a házamat, a régi életemet.</p> <p>A családunk egy része vonaton érkezett ide. Furcsa helyekről szivárogtunk Szabadkára.</p> <p>Dédnagyapám vasutas volt, a nagymamám mindig azt mesélte, hogy évekig két vagonban laktak, azok voltak berendezve lakásnak, mert ha a dédapámat áthelyezték egy másik állomásra, csak hozzácsatolták egy menetrend szerinti járathoz a vagonjukat, az otthonukat, aztán elzakatoltak az új helyre. Ezért a nagymamám és testvérei szanaszét szórva születtek a Monarchiában. Egyikük Budapesten, a másikuk Bajmokon, volt, aki még lejjebb, lejjebb a Monarchia térképén.</p> <p>Sosem mondta el nagyanyám, hogy vajon a dédnagyanyám a vagonban szülte meg a gyerekeket, vagy bevonult az adott településen valahová.</p> <p>Bár nagymamám egy vagonban kezdte meg életét ezen a furcsa világon, később sosem utazott sehová. Kiskorában még a tengerparton is laktak, ahol látta Péter herceget egy homokozóban játszani.</p> <p>És itt kezd összezavarodni minden. Nem csak a fejemben, az egész életemben. Mert nekem volt és van Péter hercegem, sőt Péter királyom, Sándor királyom, egy halom Nemanjićom, Karađorđevićem, Obrenovićom, Urošom, Uglješám és Vukašinom, Gavrilo Principem, despotáim és kenézeim. És fogalmam sincs, hány Béla volt király, ki volt a vak, ki volt a kalapos, ki a könyves. Történelmi káoszban éltem egész idő alatt, míg iskolába jártam. Iskolában dolgozom, néha segítek egy-egy gyereknek házit írni, ha úgy adódik. A történelem és földrajz háziktól rettegek. Fogalmam sincs, és voltam is olyan lusta, hogy sosem tanultam meg, hány magyarországi megye van, melyiket hogy hívják, de elég sokat tudok a Kolubara vízgyűjtő területeiről, az Užicei völgykatlanról és Montenegró karsztvidékéről. Azok a karszthegyek egykor a hazámhoz tartoztak. És négy nagyszülőm közül három élt is ott átmenetileg.</p> <p>Szóval a nagyanyám azt mesélte, mikor Montenegróban vakvágányon állt épp az otthonnak használt vagonjuk, a bátyjával kiszöktek, és a fövenyen, valamilyen kerítésen át leselkedtek, amikor meglátták, hogy ott játszik a homokban a Péter herceg. És a nagyanyám erre olyan büszke volt, hogy látta a kis herceget, mintha mindig is ez lett volna az ő országa.</p> <p>Nehezen tudta kibogozni, melyik évben minek hívták azt az országot, amiben ott ragadtak. Nehéz kibogozni azt is, hogy a szülőhazámat mikor hogy hívták. Sokszor én is összekeverem, mikor volt Jugoszlávia, mikor Szerbia és Montenegró, sokszor ez utóbbi szó sem jut eszembe, mert szerbül kényelmesebb a neve a számnak. Szóval lehet, hogy ez is családi örökség, hogy az ember azt se tudja, minek hívták a hazáját melyik évben, nagyanyám se tudta, engem is összezavar. Monarchia, aztán SzHSz Királyság. Akkor lettek könnyebbek a dolgok, mikor már stabilan Jugoszláviának hívták az országot, és még senki sem tudta, hogy ez is egy vakvágány lesz.</p> <p>1916-ban nagyanyám még tervben sem volt, és dédnagyapám vagonjában épp egy másik leánygyermekkel gyarapodott a család, egy budapesti pihenőpályán. Akkor még senki sem gondolta, hogy ebből baj is lehet: megszületni Budapesten. Nagyanyám 1920-ban született. Január 31-én. Ekkor még nem ültek össze Trianonban. A család vagonja a mostani Vajdaság területén pihent, pontosabban egy icipici településen, Bajmokon. A dolgok nem is június 4-én zavarodtak végleg össze, hanem jóval utána.</p> <p>Mivel az emberek általában nem tudnak betelni a káosz alapból létrejövő természetével, ha már megszokták, gerjeszteni, fokozni is szeretnék azt. Nagyanyám azt mesélte, hogy 1920 végére minden a feje tetejére állt. Ekkor Szabadkán voltak épp, ahol senki sem értett semmit, és nemcsak a különböző nyelvek zűrzavara miatt. És jött egy rendelet, hogy aki Magyarországon született, nem az elcsatolt földrészen, annak vissza kell térnie Magyarországra, mindegy, hány éves. Csak hogy végre rend legyen. Mindenki menjen oda, ahol született.&nbsp;</p> <p>Nagyanyám nővére ekkor volt négy éves, és vissza akarták vinni Pestre. Megjelentek a katonák a vagon ajtajában, és azt mondták, hogy bár az egész család a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság állampolgára, Margitka sajnos nem lehet az, mert Budapesten született, szóval tessék haladéktalanul beszolgáltatni a gyereket, hogy vonattal visszaküldhessék a magyart a magyaroknak Budapestre. Tépte a haját az egész család. A nagyanyám mindig azt mondta, amikor mesélték ezt neki, mindig azon gondolkodott, hogy hova mehetett volna egyedül egy négy éves gyerek Pesten. Hogy is gondolhatták ezt?</p> <p>Végül a dédnagyapám nem engedte el Margitkát. Nem tudom, hogy milyen üzletet köthetett, vagy hogyan szöktette vissza a családhoz a lányát. Okos ember volt, mindig azt mesélte nagyanyám, hogy fejben össze tudott adni egy hosszú oszlopnyi számot, és kívülről tudta a Petőfi-összest. De szerbül sosem tanult meg, később sem, mikor már házban laktak, a gázgyár mellett, és többé nem utaztak messzire sosem. A fia írta meg előre szerbül a védőbeszédét, mikor fegyelmi tárgyalás indult ellene a munkahelyén.</p> <p>Nagyanyám nem tudott egy nyelven sem helyesen írni. Szerbül járta ki a négy polgárit, így szerb betűkkel írta élete végéig a magyar szavakat. Pedig sokat olvasott. Gyerekkoromban rengeteget röhögtünk azon, ha megláttuk a Mama receptes füzetében, hogy šüteménj, galuška, žerbó.</p> <p>Sokáig ez volt az egyetlen kép a fejemben Trianonról, amíg a Mama mesélte, én elképzeltem Margit tantit, amint áll a szabadkai állomáson, négy éves, és el akarják vinni Pestre. 79 évvel később én is ott álltam, vonatokra vártam, hogy elvigyenek a bombák elől Pestre. Belgrádból nem indult vonat. Szabadkát hátrahagyva a határig vittek a szüleink, aztán átgyalogoltunk a határon a nővéremmel. Nem tudom, hogy attól féltem, hogy többé nem látom a szüleimet, vagy attól, hogy ketten gyalogolunk át a határon. Egész éjjel a kelebiai vonatállomáson vártunk. Hajnali 4 körül a vasutasok megengedték, hogy beüljünk a hideg vonatba. Március volt, 26-a.</p> <p>A másik nagymamám önszántából költözött Jugoszláviába, sokkal később. Hódmezővásárhelyen született, nagyapám a mai Vajdaság területén. A világháború után olyan gyorsan házasodtak össze, hogy nem győzött pislogni a család többi része. És akkor megint átrajzolták a határokat, ezáltal nagyapám újra jugoszláv lett, a nagymamám meg maradt magyar. Aztán fogták magukat, és leköltöztek Montenegróba. Ők is. Volt valami ezzel a Montenegróval, hogy a nagyszüleim mind oda igyekeztek. Sós levegő, karszthegyek, ismeretlen nyelv. Ott tanultak meg szerbül, a negyvenes években. Ment, ahogy ment. Akkor sem könnyű megtanulni egy nyelvet, megszokni egy másik mentalitást, kultúrát, ha az ember szabad akaratából költözik oda.</p> <p>Végül mindannyian megérkeztek Szabadkára, letelepedtek a városban, ahonnan én is menekültem, és ahonnan a másik nagyapámat (aki kivételesen nem ment el Montenegróba élni), folyamatosan bevagonírozták, és különböző munkatáborokba indultak vele. A nagyapám meg folyton leugrott mindegyik vonatról, és hazament. Egyszer egy kutyával érkezett haza, szökés közben összetalálkoztak, melegítették egymást a fagyos éjszakákon. Bolhásak voltak mind a ketten. A nagyanyám elégette a nagypapa ruháit, még az udvarban meg kellett mosakodnia, hogy ne hozza be a bolháit. Később, ugyanazon az udvaron, nagyapám a földbe ásta magát, ha hullanak a második világháborús bombák, és a házukra esik, ki tudja majd ásni a romok alól a családot.</p> <p>A temetőben állok, egy fa sincs, fáj a bőröm, tűz a nap. Viszi a szél a forró föld porát. Ha nyáron a város szélén állsz, és az erős szél a bőrödre fújja a port, az olyan érzés, mintha a bőröd égne. Enyhe napalm, csak ezt le lehet söpörni. A szabadkaiak szeme is mindig tele van porral, mintha szilánkokat szórtak volna a szemekbe: csillog mindegyik.</p> <p>Szabadka összetörik, morzsolódik, épül, aztán tönkremegy, bombázzák, építik, vonaton hozzák-viszik a családokat. Forró alattunk a föld.</p> <p>(Megjelent az&nbsp;<em>Alföld&nbsp;</em>2020/9-es számában, a trianoni békediktátum száz éves évfordulója alkalmából készült írói városesszé-összeállításunk részeként.)</p>