Vamadia - Főoldal
Várady Tibor

Várady Tibor

Írói álnév: Mitró Zoltán

jogászprózaíró egyetemi tanártanulmányíró
*1939. 05. 25. Nagybecskerek

Életrajz

A fotó forrása: https://www.vmsz.org.rs/hirek/tortenesek/varady-tibor-akademikus-nyilt-levele-nyilvanossaghoz

Az általános iskolát és a gimnáziumot (1958) szülővárosában végzi, a Belgrádi Egyetem Jogi Karán (1962) szerez diplomát. 1970-ben a Harvardon doktorál nemzetközi jogból, disszertációjának címe: A külkereskedelem autonóm jogának fejlődése a külkereskedelmi választottbíráskodás keretein belül – külön figyelemmel az európai szocialista országokra.

1962-ben és 1963-ban ügyvédjelölt Nagybecskerekeken, ezt követően 1992-ig az Újvidéki Egyetem Jogtudományi Karának tanársegédje. 1970-től docens, 1975-től egyetemi rendkívüli tanár, 1980-tól egyetemi rendes tanár. 1992-ben és 1993-ban az akkori jugoszláv kormány igazságügyi minisztere, majd 1993-tól a budapesti Közép-európai Egyetem (CEU) Jogi Tanszékének tanára, valamint vezetője. 1993 és 1997 között a CEU rektorhelyettese. 1981 és 1998 között több ízben is előadott amerikai egyetemeken vendégtanárként, a többi között a Harvardon, a Floridai Egyetemen és a Kaliforniai Berkeley Egyetemen, 1999 és 2011 között az atlantai Emory University School of Law rendes tanára. 1987-től a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja, 1992 és 2003 között a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia levelező, 2003-tól pedig rendes tagja. 1969 és 1971 között az Új Symposion fő- és felelős szerkesztője, 1990 és 1999 között ugyanezt a tisztséget a Létünk folyóiratnál tölti be.

Számos magyar, szerb és angol nyelvű egyetemi tankönyv (társ)szerzője.

Kutatási területe: Nemzetközi jog, nemzetközi magánjog, nemzetközi kereskedelmi jog, kisebbségi jog.

Család

Apja neve
Várady József
ügyvéd
Anyja leánykori neve
Pin Zorka

Tagságok

  • Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium
  • Vajdasági Magyar Tudományos Társaság
  • Vajdasági Magyar Akadémiai Tanács
  • Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia
  • Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia

Díjak, ösztöndíjak

  • 1978Stražilovo Irodalmi Díj
  • 2007Vitez Poziva
  • 2010Deák Ferenc kutatói díj
  • 2016Nagrada grada Zrenjanina
  • 2018Szenteleky Kornél Irodalmi Díj
  • 2019Eötvös József-koszorú
  • 2019Civis Academicus Honoris Causa-díj
  • 2019A Kanizsai Írótábor Vándorkulacsa
  • 2022Szirmai Károly Irodalmi Díj
  • 2025A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Érme díja

Szakirodalom

Interjúk

Végzettség

Iskolai végzettség

  • Nagybecskereki Gimnázium
  • Belgrádi Egyetem, Jogi Kar
  • Harvard Egyetem

További publikációk

  • Pojam stvari u građanskom pravu. In. Pravni život. 1965., p. 3–16.
  • O pornografiji.
  • Neka pitanja u vezi sa uslovom i rokom u građanskom pravu. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1967/1., p. 109–128.
  • Spoljnotrgovinska arbitraža i internacionalizacija ordre public. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1969/3., p. 103–115.
  • Ujka Ho i Amerika.
  • Da li naše norme o sukobu jurisdikcija kod sporova o čuvanju i vaspitanju dece pružaju dovoljno zaštite jugoslovenskom građaninu? In. Glasnik. 1970/2., p. 15–22.
  • Resolving the merits of the disputes in the practice of the Arbitration Tribunal at the Federal Economic Chamber. In. Jugoslovenska revija za međunarodno pravo. 1970/2–3., p. 349–363.
  • Spoljnotrgovinska arbitraža i internacionalisticko koncipiranje autonomije volje. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1970/4., p. 143–153.
  • Izvan, unutar.
  • Od srednjevekovnog do savremenog lex mercatoria. In. Anali Pravnog fakulteta u Beogradu. 1971/1–2., p. 109–119.
  • Direktna i indirektna nadležnost u brakorazvodnim sporovima sa stranim elementom. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1971/5., p. 105–125.
  • Több államban élünk...
  • Sukob zakona u odlučivanju spoljnotrgovinskih arbitraža. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1972/6., p. 245–256.
  • Mogućnosti za poboljšanje međunarodne saradnje u oblasti egzekvature sudskih odluka. In. Glasnik Advokatske komore Vojvodine. 1972/11., p. 18–25.
  • Implementation and Protection of Rights Containing Foreign Elements. In. Great Legal Handbook. 1972.
  • Technical Checking and Expertise within the Process of Institutionalization of International Trade Arbitration. In. International Congress on Arbitration Materials. 1972., p. 373–383.
  • Odnos međunarodnog i interlokalnog sukoba zakona i jurisdikcija. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1973/7., p. 223–237.
  • Strani elemenat kao pretpostavka za primenu kolizionih normi. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1974/8., p. 65–81.
  • Kolizione norme pred nejedinstvenim pravnim poretkom. In. Jugoslovenska revija za međunarodno pravo. 1974/20., p. 108–129.
  • Peschka: a modern jogfilozófia alapproblémái. In. Zbornik za društvene nauke. 1974/59., p. 133–145.
  • Rešavanje sukoba zakona i sukoba nadležnosti između republike i pokrajina i između samih pokrajina u SR Srbiji. In. Institut za uporedno pravo Beograd. 1974., p. 1–27.
  • Zastarelost i autonomija volje u međunarodnom privatnom pravu. In. Prinosi za poredbeno proučavanje prava i međunarodno privatno pravo. 1975/3., p. 3–18.
  • Problem kvalifikacije kod unutardržavnog sukoba zakona. In. Pravni život. 1975/6–7., p. 13–26.
  • Internal conflict of laws in Yugoslavia. In. Netherlands international law review. 1976/2., p. 137–150.
  • Pravo i sund. Dometi. 1976/7., p. 17–36.
  • Primena stranog prava od strane matičara. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1976/10., p. 371–382.
  • Sukob i saradnja zakona socijalističkih republika i pokrajina. In. Zbornik za društvene nauke. 1976/61., p. 217–231.
  • Application of foreign law by non-judicial authorities. In. Essays of the Law of International Trade. 1976., p. 204–216.
  • Jean-Jacques Rousseau a történetíró?
  • "Conflit mobile" u međunarodnom privatnom pravu. In. Godišnjak Pravnog fakulteta u Sarajevu. 1977., p. 359–377.
  • Ugovor o ulaganju sredstava stranih lica u domace OUR i samoupravljanje u udruženom radu. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1977/11., 59–73.
  • Der rechtliche Rahmen für ausländische Investitionen in Jugoslawien: Zehn Jahre nach dem Anfang. In. Jahrbuch für Ostrecht. 1978/111–141.
  • Ugovor o prenosu materijalnog prava na tehnologiju. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1979/13., p. 1–33.
  • Immunity of state property from execution in the Yugoslav legal system. In. Netherlands yearbook of international law. 1979/85–95.
  • Uz Uredbu sa zakonskom snagom o međunarodnom privatnom pravu NR Mađarske. In. Strani pravni život: teorija, zakonodavstvo, praksa. 1980., p. 3–7.
  • O mogućnosti dosledne primene kolizionih normi koje ukazuju na strano pravo. In. Jugoslovenska revizija za međunarodno pravo. 1981/1–3., p. 69–89.
  • Merodavno pravo za obavezu izdržavanja u našem međunarodnom privatnom pravu i unutrašnjem kolizionom pravu. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1981/15., p. 53–73.
  • Foreign Law Before Domestic Authorities: Realities and Gestures. In. Festschrift für Imre Zajtay. 1982., p. 489–508.
  • Transfer tehnologije u ugovorima o dugoročnoj industrijskoj saradnji sa stranim partnerom. In. Pravni život. 1982., p. 1175–1188.
  • O uslovima uključivanja na području imovinskih odnosa. In. Pravo i društvo. 1982., p. 25–27.
  • Pravna sredstva protiv odluka spoljnotrgovinskih arbitraža. In. Savremeni problemi spoljnotrgovinske arbitraže. 1982., p. 57–76.
  • Some Observations on the New Yugoslav Private International Law Code. In. Rivista di diritto internazionale privato e processuale. 1983/2., p. 163–175.
  • Les développements nouveaux concernant la reconnaissance et l'exécution des sentences arbitrales étrangères en Yougoslavie. In. Revue de l'arbitrage. 1983/2. 163–175.
  • Pravne mogucnosti i okviri stranih investicija u Nigeriji. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1983/17., p. 87–105.
  • Savremene tendencije razvoja imuniteta države. In. Anali Pravnog fakulteta u Beograd. 1983/31., p. 133–149.
  • Predgovor. In. Opšta deklaracija o pravima čoveka. 1983.
  • Određivanje merodavnog prava za drumske saobračajne delikte. In. Drumski saobraćajni delikti sa elementom inostranosti. 1983., p. 11–20.
  • Pravna sredstva protiv odluka međunarodnih trgovinskih arbitraža - Model pravila UNCITRAL. In. Institut za uporedno prabo. 1983., p. 1–23.
  • Pravni okviri viših oblika privredne saradnje sa zemljama Afrike i Bliskog Istoka. In. Privreda i pravo: časopis za privredno-pravnu teoriju i praksu. 1983/3–4., p. 36–46.
  • Strategija našeg tehnološkog razvoja i pravni okviri međunarodnog transfera tehnologije. In. Pravo: teorija i praksa. 1984/1., p. 33–45.
  • Notes sur le nouveau Reglement de la Cour d'Arbitrage auprès de la Chambre économique de Yougoslavie. In. Revue de l'arbitrage. 1984/1., p. 171–177.
  • Zur Anerkennung deutscher Scheidungsurteile in Jugoslawien. In. Praxis des internationalen Privat- und Verfahrensrechts. 1984/3., p. 249–253.
  • On the First Yugoslav Private International Law Code. In. Yugoslav law. 1984/3., p. 203–222.
  • Rešavanje sukoba zakona u SR Srbiji. In. Ostvarivanje odnosa između SAPV i SR Srbije u oblasi zakonodavstva. 1984., p. 1–18.
  • New Developments with respect to the Recognition and Enforcement of Foreign Court Decisions in Yugoslavia. In. Current trends of conflicts of laws in Central-Eastern Europe. 1984., p. 137–148.
  • Domicil naših građana na privremenom radu u inostranstvu i međunarodna pravna saradnja: neka pitanja i dileme. In. Pravo: teorija i praksa. 1985/2., p. 25–32.
  • Ugovori o prenosu know-how u industrijski razvijenim zemljama. In. Pravo: teorije i praksa. 1985/2., p. 112–114.
  • Napomene o pravnim instrumentima za zaštitu slabije strane u ugovorima međunarodnog privrednog prava. In. Anali Pravnog fakulteta u Beogradu. 1985/33., p. 337–345
  • O zaštiti interesa domaćih sticalaca kod ugovora o međunarodnom transferu tehnologije. In. Inovacije, transfer tehnologije, tehnološki razvoj. 1985., p. 97–116.
  • On the Management Structure of Enterprises with Foreign Participation in Socialist Countries : with Special Reference to Yugoslavia. In. The legal structure of the enterprise. 1985., p. 473–486.
  • Borba za oslobođenje Zimbabve i međunarodno pravo. In. Antikolonijalna revolucije, socijalna politička i ekonomska emancipacija u svetu. In. Odbor Predsedništva Savezne konferencije SSRNJ. 1985., p. 197–203.
  • Pravni okviri upravljanja privrednim preduzećima u koje je uložen strani kapital, s posebnim osvrtom na socijalističke zemlje. In. Teorije i praksa organizovanja upravljanja. 1985., p. 1–25.
  • Razvoj međunarodnog privatnog prava. In. Arhiv za pravne i društvene nauke. 1986/1–2., p. 307–324.
  • Podloge za kompatibilnost i podudarnost u međunarodnom privatnom pravu. In. Jugoslovenska revija za međunarodno pravo. 1986/2–3., p. 189–203.
  • Međunarodnopravni aspekt ulaganja stranog kapitala u domace organizacije. In. Pravo: teorija i praksa. 1986/4–5., p. 80–88.
  • A belső jogszabályösszeütközések jellegzetességei Jugoszláviában. In. Jogtudományi közlöny. 1986/9., p. 424–432.
  • Pitanje garantija prenosioca prilikom transfera tehnologije u zemlje u razvoju. In. Transfer tehnlogoije u zemlje u razvoju. 1986., p. 56–73.
  • Pitanje restriktivnih klauzula u pravima SAD i SR Nemačke. In. Transfer tehnologije u zemlje u razvoju. 1986., p. 121–145.
  • Szavakkal nem bányásznak szenet...
  • On appointing authorities in international commercial arbitration. In. Emory journal of international dispute resolution. 1988/2., p. 311–357.
  • O Zakonu o trgovačkim društvima Mađarske. In. Evropa danas. 1989/1–2., p. 79–82.
  • Zajednička ulaganja u socijalističkim državama: uporednopravna skica. In. Pravo: teorija i praksa. 1989/4–5., p. 161–168.
  • Az alternatív kiadás lehetőségei: nincsen akadálya, hogy bátorítsuk a kiadói tevékenységet Szabadkán, az Életjel mellett vagy az íróegyesületben
  • O konceptu vlasništva i vlasničkih garantija kod stranih ulaganja. In. Prinosi. 1989/23., p. 16–36.
  • Civil Codes and Administrative Regulations in International Trade Relations. In. Questions of civil law codification. 1989., p. 175–183.
  • O nepristrasnosti u resavanju medjunarodnih sporova. In. Zbornik radova – Tehnološki fakultet u Novom Sadu. 1989., p. 163–179.
  • Assumptions of compatibility and correspondence in post-war Yugoslav private international law. In. Liber memorialis François Laurent, 1810-1887. 1989., p. 1151–1166.
  • O zaštiti interesa domaćih sticalaca u zemljama u razvoju kod ugovora o međunarodnom transferu tehnologije. In. Transfer tehnologije u zemlje u razvoju. 1986/1., p. 1–21.
  • On the foreign investment legislation in Yugoslavia. In. Revue de droit des affaires internationales. 1990., p. 621–630.
  • Volja stranaka i granice ovlašćenja arbitara. In. Jugoslovenska revija za međunarodno pravo. 1991/1–2., p. 20–32.
  • Kisebbségi érdekvédelemről – ma
  • Narodnosti u Jugoslaviji i mogućnosti međunarodne regulative prava narodnosti. In. Pravo: teorija i praksa. 1991/8., p. 80–84.
  • Kollektív kisebbségi jogok és a jogvédelem problémái: a jugoszláv eset.
  • Transformation of social property: Serbia. In. East European business law. 1992/4., p. 26–27.
  • Collective minority rights and problems in their legal protection: the example of Yugoslavia. In. East European Politics & Societies. 1992/6., p. 260–282.
  • Arbitration despite the parties? In. Law and reality: essays on national and international procedural law in honour of Cornelis Carel Alber Voskuil. 1992., p. 351–376.
  • Tézisek a (volt) Jugoszlávia kisebbségeinek minimális jogairól.
  • On the Position of International Law in the Process of Transformation in Europe: an Essay in Realism and Idealism. In. Acta Juridica Hungarica. 1993/3–4., p. 121–128.
  • Izvršenje arbitražnog ugovora u pogledu imenovanja arbitara. In. Pravni život. 1993., p. 1841–1849.
  • Survey on presidential powers in Eastern Europe: ex-Yugoslavia. In. East European Constitutional Review. 1994/1., p. 75–81.
  • Magyarok Vajdaságban. In. Szivárvány. 1994/3., p. 147–150.
  • Intervencija suda u pogledu konstituisanja arbitraže. In. Pravni život. 1994., p. 1351–1360.
  • Razlozi za autonomiju odnosno autonomije. In. Regioni i građani. Subotičke Novine. 1994., p. 85–87.
  • Választottbíráskodás a felek ellenében? In. Magyar jog. 1995/1., p. 51–64.
  • The Predicament of peacekeeping in Bosnia
  • Remarks on Cultural Pluralism and Multiethnicity in Ethnic Societies. In. Interculturality in multiethnic societis. 1995., p. 39–46.
  • A kollektív jogok kérdéséről.
  • Egyenlőségkeresés etnikai társadalmakban

    <p><strong>EGYENLŐSÉGKERESÉS ETNIKAI TÁRSADALMAKBAN</strong></p> <p>A II. világháború utáni Európában nincsen drámaibb és brutálisabb történés, mint Jugoszlávia multikulturális közösségének szétesése. Több olyan évtized után, amikor a különbözőséget védték és valamelyest támogatták is, elszabadultak az etnikai türelmetlenség rágalmazó sztereotípiái, aztán pedig a valóság fokozatosan hozzáidomult e negatív sztereotípiákhoz. Egyre több szerb, horvát vagy muzulmán kezdte tenni pontosan azt, amivel a rivális csoportok felelőtlen és gyűlölködő tagjai rágalmazták őket. Az eredményt jól jellemzik Radovan Karadzsics szavai. Egy olyan nép vezére, mely a közelmúltig nemzetközi rokonszenvvel büszkélkedett, most azt magyarázza, hogy „Nem igaz, hogy mi, szerbek az egész világ ellen vagyunk; az igazság az, hogy az egész világ van miellenünk”.<br /> <br /> Azok számára, akik átélték a jugoszláv nép- és civilizációirtás éveit (és feltevésem szerint azok számára is, akik figyelték), ma izgalmas kérdés, hogy milyen is volt a jugoszláv multikulturális közösség struktúrája, mi tette azt – legalábbis átmenetileg – életképessé. Nem kevésbé izgalmas az a kérdés, hogy lehet-e, és ha lehet, hogyan lehet újra esélyt adni a multikulturális együttélésnek és egyenlőségnek a korábbi Jugoszlávia utódállamaiban.<br /> <br /> <strong>„Nemzetek” és „nemzetiségek”</strong><br /> <br /> A „kisebbség” elnevezést nem használták sem az 1974-es szövetségi alkotmány, sem pedig a (volt) Jugoszlávia hat köztársaságának és két tartományának alkotmányai. Az alkotmányszövegek „nemzetek” és „nemzetiségek” között tettek különbséget. „Nemzetek” voltak a jugoszláv (délszláv) államot alapító szláv nemzetek, a szerbek, horvátok, szlovének, macedónok, muzulmánok és montenegróiak, függetlenül attól, hogy többségben vagy kisebbségben vannak-e a köztársaságban, ahol élnek, míg a többi szláv és egyéb népcsoport a „nemzetiség” megjelölést viselte. Gyakran hangoztatták, hogy a mérce annak alapján disztingvál, hogy van-e az illető népcsoportnak valahol Jugoszlávián kívül állama. Mivel az albánoknak, magyaroknak, szlovákoknak, románoknak, olaszoknak stb. van, ezek „nemzetiségek”, míg a szerbeknek, horvátoknak s a többi fent felsorolt népnek nincs, tehát ezek „nemzetek”.<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_1">[1]</a><br /> <br /> Az egyéni vagy kollektív jogokat illetően a megkülönböztetésnek nem voltak különösebb gyakorlati következményei, jelentősége inkább szimbolikus volt. A szimbólumok azonban roppant fontosak a világnak ezen a részén; és a versengő nacionalizmusok időszakában nincsen náluk fontosabb iránymutató. Amikor Horvátország, nagyobb önállóságra törekedve azt javasolta 1990-ben, hogy Jugoszlávia konföderációvá alakuljon át, a horvátországi szerbek és Szerbia ebben azt nehezményezték a leghevesebben, hogy így a horvátországi szerbek nemzetiséggé, azaz kisebbséggé válnának. Szerbiában az 1991-es népszámlálás adatai szerint 65,8 százalék szerb élt – tehát 34,2 százalék nem szerb,<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_2">[2]</a>&nbsp;és ezek túlnyomó többsége a nemzetiségek sorába tartozott. Horvátországban ezzel szemben 1991-ben 22,1 százalék volt a nem horvátok száma, és ezeknek a többsége a szerb néphez tartozott (12,2 százalék).<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_3">[3]</a>&nbsp;Ilyen arányok mellett a szerb politika azt hangsúlyozta, hogy különbséget kell tenni a nemzetek és nemzetiségek jogai közt, azzal, hogy szélesebb jogok illetik meg a nemzeteket; míg Horvátország szembehelyezkedett ezzel az állásponttal. Még hevesebbé vált a vita ezekről a szemantikai különbségekről, amikor „a népek önrendelkezési jogának” meglehetősen vitatott fogalma vált a legkülönfélébb politikai aspirációk legfontosabb jelszavává. (A „nép” terminus szerb és horvát megfelelője a&nbsp;<em>narodi,&nbsp;</em>és mivel a&nbsp;<em>narodi&nbsp;</em>egyúttal „nemzeteket” is jelent – szemben a „nemzetiségekkel”, a&nbsp;<em>narodnosti</em>val –, kezdtek azzal érvelni, hogy csak a&nbsp;<em>narodi</em>nak van önrendelkezési joga, Ezt a terminológiai véletlent használták arra, hogy a nemzetközi dokumentumok kontextusába becsempésszék az 1974-es jugoszláv alkotmányok kontextusát és terminológiáját.)<br /> <br /> Ami a kisebbségi helyzetben lévő polgárok egyéni vagy kollektív jogait illeti, nemigen lehet a „nemzetek” és „nemzetiségek” közötti megkülönböztetést indokolni. Egy népcsoportnak arra való joga, hogy saját nyelvét használja, anyanyelvi iskolái és sajtója legyen, aligha függhet attól, hogy van-e vagy nincs külön állama valahol másutt e népcsoport tagjainak. A kulturális identitás építményében nem lehetnek albérlők és főbérlők. Továbbá, ha lett is volna valami indokoltsága a „nemzetek” és „nemzetiségek” közötti megkülönböztetésnek a kisebbségi jogok tekintetében, ez tárgytalanná vált Jugoszlávia lebontásával és az új államok keletkezésével.<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_4">[4]</a>&nbsp;Ide tartozik az is, hogy a kisebbségi jogokat szabályozó normák tulajdonképpen többletvédelmet hivatottak biztosítani, és erre nagyon is szüksége van a kisebbségi helyzetben lévő népcsoportoknak a volt Jugoszlávia területén – „nemzeteknek” és „nemzetiségeknek” egyaránt. A kisebbségi jogoknak nem tükröznie, hangsúlyoznia, hanem&nbsp;<em>semlegesítenie&nbsp;</em>kell az egy terület státusában történő változásokat.<br /> <br /> A konceptuális (és nemcsak konceptuális) problémák lényegesen leegyszerűsödnének, ha megszűnne a görcsös ragaszkodás a&nbsp;<em>nemzetállam&nbsp;</em>eszményéhez. A polgár fogalmára épülő államszerkezetnek sokkal kevesebb egyensúlyproblémát kell vállalnia, mint a „nemzetekre” és „nemzetiségekre” építő államnak. A megoldás mégsem egészen egyszerű. Ha lényegesen csökkenteni is lehetne a nemzeti hovatartozás társadalmi jelentőségét, ez még nem orvosolna önmagában minden bajt. A polgárok egyenlőek lehetnek (és egyenlőek kell hogy legyenek) a gazdaságban, az emberi szabadságjogok területén, polgári kötelességeikben – de nem beszélhetik mindnyájan ugyanazt a nyelvet (legalábbis nem a Balkánon, és nem Közép-Európában, de a világ sok más részén sem). Különböző népcsoportokhoz tartozó egyenrangú polgárok nem osztják ugyanazt a történelmet, mások a legendák, különbözik a művészetük és az irodalmuk. Ezt a különbözőséget, másságot nem lehet megszüntetni – habár voltak és vannak próbálkozások, melyek kulturális azonosságot igyekeznek megvalósítani nyomásgyakorlással, parancsolt kollektív emlékezetvesztéssel. Más szóval, a kisebbségvédelem problémája csak csökkenne, de nem oldódna meg akkor sem, ha a nemzetekről a polgárok felé mozdulna el a hangsúly.<br /> <br /> <strong>Többségek, kisebbségek; a centralizálás és a decentralizálás fontossága</strong><br /> <br /> <br /> A védelmet szolgáló mércék és szabályok lefektetésekor az első felmerülő kérdés annak a meghatározása, hogy kit is védünk. Első pillantásra a válasz nem okoz gondot, hisz nyilvánvalóan a kisebbségekről van szó. Korántsem ilyen egyszerű azonban eldönteni, hogy milyen népcsoportok minősülnek kisebbségnek. Hogy jobban érzékeltessem a problémát, emlékeztetnék arra, hogy az I. világháború után, amikor Danzig (Gdansk) szabad város Lengyelország része lett,&nbsp;<em>magán a városon belül&nbsp;</em>a lengyelek maradtak kisebbségben, és a&nbsp;<em>lengyelek&nbsp;</em>kisebbségi jogainak kérdése Gdanskban nemzetközi szerződés tárgyát képezte.<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_5">[5]</a>&nbsp;A volt Jugoszlávia nemzetiségi térképe roppant összetett, az etnikai régiók egymásba kapcsolódnak. Szerbiában kétségtelenül többségben vannak a szerbek, de Szerbián belül a Koszovó tartományban kevesebb mint 10 százalék a szerb; másrészt, a közelmúltig, 12,2 százalék szerb volt Horvátországban, de Horvátország egyes részein, mint például a kníni Krajinában, a szerbek voltak többségben.<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_6">[6]</a>&nbsp;A kérdés az, hogy vajon csak a szerbiai albánok és a horvátországi szerbek érdemelnek-e kisebbségvédelmet, vagy pedig ugyanilyen védelem jár a koszovói szerbeknek és a krajinai horvátoknak is. Az utóbbi lehetséges értelmezés ihletett néhány kezdeményezést a szerb parlamentben. Kerülve ugyan a degradálónak vélt „kisebbség”, illetve „kisebbségvédelem” kifejezéseket, Szerbia kormánya, a Koszovó és Metohiával foglalkozó parlamenti bizottság, valamint néhány képviselő javaslatokat tett, melyek a „majorizálással” szemben voltak hivatottak megvédeni a koszovói és észak-bácskai szerbeket és montenegróiakat.<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_7">[7]</a><br /> <br /> A fogalommeghatározás kérdése ritkán merült fel jogi eljárás folyamán, néhány példa azonban mégis akad. Egy 1958-ban eldöntött perben<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_8">[8]</a>&nbsp;India Legfelsőbb Bíróságának arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy vajon azok a kisebbségek, melyek Kerala állam egyes régióiban többséget képeznek, hivatkozhatnak-e kisebbségi jogaikra az indiai alkotmány 30. szakasza értelmében. (E szakasz szerint a kisebbségeknek joguk van arra, hogy „saját választásuk szerint létesítsenek és igazgassanak oktatási intézményeket”. Fontos volt tehát eldönteni, hogy ki minősül kisebbségnek, mert ez a státus feltétele az oktatási önkormányzatnak.) A bíróság úgy döntött, hogy a „kisebbség” fogalmat Kerala állam egészéhez viszonyítva kell értelmezni, mivel a kérdéses oktatási törvény is Kerala állam egészében érvényes. Ennek következményeképp kisebbségnek ismert el minden népcsoportot, mely Kerala állam lakosságának kevesebb mint 50 százalékát alkotja. Ezt az álláspontot megerősítette az Indiai Legfelsőbb Bíróság egy későbbi (1971-es) ítélete, mely leszögezi, hogy a kisebbség minősítést azon területi egység viszonylatában kell értelmezni, melynek szintjén alkották a szóban forgó jogszabályt.<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_9">[9]</a><br /> <br /> Az indiai bíróság okfejtésének kulcsfontosságú eleme a&nbsp;<em>relativizáció</em>.<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_10">[10]</a>&nbsp;A kisebbségi státust a szóban forgó hatalomforráshoz viszonyítva döntötték el. Ez a hozzáállás indokolt. A két ítélet&nbsp;<em>törvényhozó&nbsp;</em>hatalmat vesz tekintetbe, de az álláspont logikája más hatalomra is kiterjed. Ha tehát lényeges hatalom összpontosul egy régió szintjén, akkor adva vannak az eszközök, mellyel a helyi többség számbeli fölényét privilégiumokká változtathatja, és elképzelhető az is, hogy gátolja a helyi kisebbség kulturális fejlődését (akkor is, ha ez a kisebbség a többséghez tartozik az állam egészének szintjén). Más szóval, hogy kisebbségi védelmet érdemelnek-e a krajinai horvátok és koszovói szerbek, ez az adott régió autonómiájától függ. Ha növekszik a regionális autonómia, kevesebb kisebbségvédelemre van szüksége a helyi többségnek (akkor is ha kisebbség marad országos szinten), és szükségessé válnak a helyi kisebbségnek garanciákat nyújtó normák. „Többség” és „kisebbség” egymásba kulcsolódó és változó kategóriák, melyeket lényegesen befolyásol a decentralizáció és az autonómia mértéke. Ezt világosan elismeri az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 1201 (1993) számú ajánlása, melynek 13-as szakasza szerint a kisebbségi jogbiztosítékok megilletik azokat a személyeket is, akik az ország egésze tekintetében a többséghez tartoznak, de kisebbségben vannak egy régión belül.<br /> <br /> <strong>A létszám és a történelem relevanciája</strong><br /> <br /> Az izzó etnikai öntudatok korszakainak egyik ismertetőjele a vissza-visszatérő „ki jött előbb?” kérdés. A válasz igényeket sugall, és mivel ezek az igények rendszerint azonosak itt is, ott is, azonosak a válaszok is: itt is, ott is azt mondják, hogy „mi jöttünk korábban”. Ezen a ponton segíthetnének a történészek, de jószerével az ő vizsgálódásaikat is etnikai lojalitások irányítják. Tovább bonyolítja a dolgot az a körülmény, hogy a történelem folyamán a népek jöttek is, mentek is, vissza is tértek, és nem könnyű azt a pontot megtalálni, ahonnan már releváns a jövetel, és ahonnan az igazság(unk) indul.<br /> <br /> A sok vita, torzítás és visszaélés ellenére a történelemnek kétségtelenül fontos szerepe van a kisebbségek fogalmi elhatárolásában és a kisebbségvédelem legitimálásában is. Hasonlóképpen fontos a létszám szerepe. Vegyünk egy végletesen egyszerű (és nem túl valószínű) példát. Ha egy norvég család felvenné a jugoszláv állampolgárságot, és Prištinában telepedne le, nyilván nem lennének – és nem lehetnének – ugyanolyan törekvései és igényei anyanyelvi oktatás tekintetében, mint az ott élő albánoknak. Koszovónak sokféle múltja van, de norvég nincsen. Hogy a norvégek későbben jöttek, nem az egyedüli oka annak, hogy hipotetikus norvég családunk nem tarthatna igényt Prištinában anyanyelvi oktatásra (míg erre igényt tarthatnak és tartanak is az albánok). Számít persze az is, hogy nem él ott tíznél több norvég akkor sem, ha beleszámítjuk az én hipotetikus példám norvégjeit is, míg az albánok körülbelül kétmillióan vannak.<br /> <br /> A kisebbségi státusnak és jogoknak nem a történelem és a létszám az egyedüli meghatározói. Jelentősége van annak is, hogy a kisebbségi helyzetet választás vagy sors eredményezte. Iskolaigény tekintetében más a szabadkai magyarok helyzete, akik magyar iskolába jártak, míg városuk Magyarországhoz tartozott, és ugyanazt követelik, miután a város Jugoszlávia része lett; és más azoknak a magyaroknak a helyzete, akik önszántukból mondjuk Belgiumba mentek, ahol sohasem volt magyar iskola.<br /> <br /> <strong>A korábbi Jugoszlávia utódai</strong><br /> <br /> Ha az utóbbi néhány évtizedet nem is úgy éltük meg Jugoszláviában, mint lelkesítő jelent, ma ez az időszak – különösen a hatvanas és hetvenes évek – tiszteletre méltó, sőt irigylésre méltó múlttá léptek elő. Az a jugoszláv állam, mely a második világháború után alakult, kétségtelenül elfogadta alapkövének az egyfajta etnikai együttélés elvét. Ez az elképzelés helyet talált a háború utáni alkotmányokban is.<br /> <br /> Az adott társadalmi rendszeren belül az alkotmányos normáknál sokkal fontosabb volt azonban a párt politikai irányvétele. Az uralkodó nemzetiségpolitika alapelvei racionálisak voltak. Ez a racionalitás tette lehetővé Titónak még a II. világháború alatt, hogy megalakítsa e térség egyetlen többnemzetiségű hadseregét. Megértette (vagy megtanulta), hogy Jugoszláviában nem lehet egynemzeti homogenitásra támaszkodni. Megértette azt is, hogy a kommunizmus legveszélyesebb riválisa éppen a nacionalizmus, és ezzel a felismeréssel összhangban a hatalom egy multikulturális koncepciót fogadott el és támogatott,<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_11">[11]</a>&nbsp;de egyszersmind a parancsuralmi rezsim minden eszközével üldözte azokat, akiket az illetékesek nacionalistának véltek.<br /> <br /> Ebből a hozzáállásból következett az is, hogy rendszerellenesnek minősült minden kísérlet, hogy valaki saját nemzete és kultúrája érdekében emeljen szót. Tilos volt (azaz pártellenes, szocialistaellenes, illetve önigazgatás-ellenes) egy etnikai közösség önszerveződése. Ezt, figyelmeztető veszélyjelzésként, a&nbsp;<em>„vertikalizmus”&nbsp;</em>kifejezés volt hivatott a pártzsargonban az elhajlások közé besorolni. A pártnak teljes monopóliuma volt az etnikummal kapcsolatos panaszok szóvá tételében is, orvoslásában is.<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_12">[12]</a>&nbsp;Minden kollektív szubjektivitást az egypártrendszert fenyegető veszélyként érzékeltek. A bontakozó pluralizmus és többpártrendszer megváltoztatja a kiindulópontokat. A fordulatot dramatizálja az a körülmény, hogy az új szerveződések gravitációs központja éppen a nemzeti hovatartozás. Az új viselkedési etikett nem tiltja már, hogy valaki saját nemzete és kultúrája érdekében szót emeljen; ellenkezőleg, az ilyen magatartás alapfeltétele minden politikai sikernek. Ez jelentős frontáttörés, és valószínűleg erősíti a szólásszabadságot. Távolról sem biztosítja azonban a&nbsp;<em>kisebbségi&nbsp;</em>jogok védelmét. A fejlődő szólásszabadság megszünteti a&nbsp;<em>kimondható&nbsp;</em>és a&nbsp;<em>helyesként elfogadott&nbsp;</em>kényszerazonosságát. Ezek után már sok minden kimondható – de közvetetten sem jelzi már az elfogadottságot, ha valamit egy nem túl bátor ember kimond. A kisebbségek (is) most szabadabban fejezhetik ki érdekeiket, panaszaikat; de ez még nem bizonyítéka és nem biztosítéka a legitimitásnak. És „mindenható” sincsen már, akihez fordulhatnának. A kisebbségek másokkal versenyben kell hogy védjék érdekeiket, olyanokkal szembesülve, akik szintén nemzeti alapon tömörültek – és akik többen vannak.<br /> <br /> A korábbi gondolat- és szabályrendszeren belül kulcsfontossággal bírt egyfajta tételezett&nbsp;<em>egyenlőség.&nbsp;</em>Az egyenlőségsémák megelőzni voltak hivatottak etnikai feszültségeket. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ha egy filmben volt egy szerb, aki gonoszkodik egy horváttal, a forgatókönyvbe be kellett venni egy horvátot is, aki szerbekkel gonoszkodik – vagy legalábbis egy másik szerbet, aki jótevője egy horvátnak. Ha valahol egy szerb polgárt „nacionalista kilengésért” büntettek, a párt igencsak igyekezett, hogy találjon egy hasonló büntetésre alkalmas helyi magyar vagy horvát jelöltet. Állandó hangsúllyal egyenlőek voltunk – ha némi megszorításokkal is. A II. világháborúban elkövetett atrocitások tekintetében például az uralkodó koncepció azt sugallta, hogy a különböző népek többé-kevésbé azonos hányadot vállaltak hősökből és gonoszokból is. A megszorítások ott jelentkeztek, ahol a partizánok kerültek volna szóba; az általuk elkövetett tetteket nem lehetett ellensúlyozó tényezőként láttatni.<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_13">[13]</a>&nbsp;A történészeket nem lelkesítette ez az egyensúlykényszer, több politikus és pszichológus azonban értelmét látta. Ezen a ponton szeretném idézni Bogdan Bogdanovicsot, a belgrádi építészt, akadémikust, volt polgármestert, akit leginkább arról ismernek, hogy ő tervezte a legnevesebb partizánemlékműveket. Szembesülve az egymással csatázó etnikai emlékezetekkel és történelemmagyarázatokkal, melyek a gyűlölet spirálját mozgatják, Bogdanovics egy szomorkás idillt vetít elénk: „Egy szép napon, egy új (igazi) jugoszláv alkotmány majd talán a következő szavakkal kezdődik: a mi országunkban minden emlékezet egyenrangú.”<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_14">[14]</a><br /> <br /> A sematikus egyenlőségtételezés – jobb híján – civilizációs pajzs szerepét töltötte be, több-kevesebb sikerrel előzve meg a nyílt vádaskodásokat és ellenségeskedést. Védeni volt hivatott a kisebbségeket is. A társadalmi intézményrendszer összeomlásával kompromittálódott, majd eltűnt ez az egyenlőségmodell is, utat engedve az egymást erősítő etnikai gyűlöleteknek, majd az erőszaknak. Egy közös élmény és közös érzés jellemzi a váltás időszakát, melyben a nemzeti érdekek és érzelmek eddigi háttérbe szorítását, lefojtását felváltja a hangos kinyilvánítás. Valamennyien – minden nemzet és minden kisebbség – azt hisszük, hogy igazságtalanul meg lettünk rövidítve az elmúlt korszakban – és mindenkinek vannak olyan-amilyen érvei, bizonyítékai. Az indítást így e feltételezett igazságtalanság tudata hatja át, hitet, meggyőződést, hevességet – és rövidlátást kölcsönözve.<br /> <br /> Ha a váltást közelebbről akarjuk követni, ideális megfigyelési objektumként a Vajdaság kínálkozik. Jugoszláviának – és talán egész Európának – etnikailag talán ez a legszínesebb, legösszetettebb régiója. Az 1974-es vajdasági alkotmány, híven tükrözve az uralkodó ideológiát (valamint az uralkodó terminológiát), azt hangsúlyozta a bevezető alapelvekben, hogy a Vajdaság nemzetei és nemzetiségei a népfelszabadító háborúban és a szocialista forradalomban teremtették meg a Vajdaság Szocialista Autonóm Tartományt, „kifejezésre juttatva történelmi, gazdasági, nemzeti és kulturális érdekeiket”. Ezek a megfogalmazások a történelmet az itt élő etnikumok közös sikereként láttatják. Ez a (kissé görbített) történelemtükör eltörik a nyolcvanas évek második felében, és ezután már a cserepekben választ ki-ki magának megfelelő törmelék történelmet. Ezelőtt elképzelhetetlen volt a II. világháborúnak olyan interpretációja, mely ne tért volna ki a Petőfi brigád részvállalására. Akkoriban 14 500-ra tették a Tito partizánjai közt harcoló magyarok számát. Ez a cserép eltűnt. Ma Újvidék város illetékesei új szöveget vésnek a (magyar) razzia áldozatainak szentelt emlékmű talapzatára. Ebben az nyer hangsúlyt, hogy a razziát a helybeli magyarok is segítették. Ugyanakkor, a helybeli magyarok az 1944-es bosszú magyar áldozataira emlékeznek, és ezeknek állítanak emlékszobrot.<br /> <br /> A kisebbségek új sorshelyzetéről beszélve Vojin Dimitrijevics belgrádi jogászprofesszor ezeket írja: „Az a légkör, melyben a kisebbségek, régiek és újak egyaránt, ma élni kényszerülnek, telítve van gúnnyal, lekicsinyléssel, fenyegetéssel és hencegő utalásokkal a domináló nemzet felsőbbrendűségére, dicsőségére és győzelmeire (rendszerint azon nemzetek felett, melyekhez a kisebbségek tartoznak).”<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_15">[15]</a>&nbsp;Az új helyzetben a kisebbségek jogaik jelentős megnyirbálásával és egy ellenségessé váló környezettel néznek szembe.<br /> <br /> <strong>Kollektív jogok a jugoszláv válság tükrében</strong><br /> <br /> A jugoszláv válság új megvilágításba helyezi a kollektív jogok dilemmáját is. A jelentkező kisebbségi jogi problémák meggyőző érvekkel követelik a kollektív dimenzió elismerését, azaz magának a kisebbségnek a figyelembe vételét. Azoknak a védelme, akik egy csoporthoz tartoznak, nem oldható meg anélkül, hogy gondolkodási rendszerünkbe és szabályrendszerünkig fel ne vennénk magát a csoportot. Ezt a tényt igen egyszerű és meggyőző megfogalmazásban ismerte el egy másik konfliktus kapcsán az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága. Blackmun bíró szavai szerint: „Hogy túlhaladhassunk a rasszizmuson, először is figyelembe kell vennünk a fajt mint tényezőt. Más út nem létezik.”<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_16">[16]</a>&nbsp;Faji problémák megoldásánál nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fajt mint tényezőt, kisebbségvédelmi problémákkal szembesülve viszont nem téveszthetjük szem elől a kisebbség egészét. Az emberek (egyének) egyenlősége roppant fontos eleme minden életképes megoldásnak; de a fajt (ha faji problémákról van szó) el kell ismerni ténylegesen létező többletdimenzióként, hogy eredményre juthassunk, és ugyanez vonatkozik az etnikai kisebbségekre is.<br /> <br /> Olyan időkben, amikor a nemzeti hovatartozás különösen fontossá válik,<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_17">[17]</a>&nbsp;a&nbsp;<em>tényleges egyenlőségnek&nbsp;</em>szentelt figyelem létfontosságú szerepet kap a kisebbségvédelemben. Egyenlő szavazati jog és a „jogegyenlőség” egyéb jellegzetes velejárói csak megszilárdítják a kisebbség alárendelt helyzetét, tekintettel arra, hogy a szavazatok megoszlását felfokozott módon befolyásolják az etnikai arányok. Ami szintén nagyon fontos, az egyenjogúság eszményének hatósugarán kívül marad a kisebbségi csoportnak és tagjainak arra való joga, hogy&nbsp;<em>különbözzenek&nbsp;</em>(nyelvükben, kultúrájukban). Az&nbsp;<em>Amerika meghódítása&nbsp;</em>című könyvében Tzvetan Todorov a spanyol hódítók kultúrájával szembesülő indiánok tragédiájáról ír, és a következő szavakkal ragadja meg a problémát: „Mi egyenlőséget akarunk, anélkül hogy ez azonosságot vonna maga után; de különbözőséget is anélkül, hogy ez felsőbbrendűség/alsóbbrendűséggé fajulna.”<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_18">[18]</a>&nbsp;Ugyanezt a gondolatmenetet folytatva Todorov némi rezignáltsággal teszi hozzá: „Élni a különbözőséget az egyenlőségben; olyan dolog, melyet sokkal könnyebb kimondani, mint megtenni.”<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_19">[19]</a><br /> <br /> A mai jugoszláv tapasztalat drámai bizonyítékokkal mutatja, hogy mennyire fontos (és mennyire nehéz) „élni a különbözőséget az egyenlőségben”. A polgárháborúban a tényleges és vélt atrocitásokat etnikai csoportok számlájára írják, és ugyanezek felé irányul a bosszú is. Etnikai csoportok foglalnak el vitatott területeket és űznek ki onnan egyéb csoportokat. Ennek eredményeként milliók vesztették el otthonukat és méltóságukat, százezrek pedig életüket is; még a nemi erőszak is az etnikai fundamentalizmus fegyvertárába sorolódott. Kataklizmatikus méreteket ölt a menekültek száma, akiknek a zöme ott keres menedéket, ahol a többséghez tartozna. A fegyverektől bizonyos távolságra a kétnyelvű helységtáblákat, melyek engedélyezettek, sőt kötelezőek voltak századok során, most egynyelvű táblák váltják fel. Ami a váltást igazolja, az egyszerű túlerő vagy parlamenti (azaz etnikai) többség;<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_20">[20]</a>&nbsp;mindkettővel szemben esélytelen a kisebbségi csoport, melynek nyelvét, elnevezéseit elhagyják. A kisebbségi anyanyelvi oktatás egyre zsugorodik, és a fennmaradásért folytat küzdelmet.<br /> <br /> Világos tehát, hogy&nbsp;<em>a célba vett áldozatok éppen a kisebbségi csoportok,&nbsp;</em>nem pedig a polgárok mint egyének.&nbsp;<em>Nemigen lehet életképes védelmi rendszert kialakítani, míg tudatosan tagadjuk a célpontot.&nbsp;</em>Horvátokat, szerbeket, magyarokat, ruszinokat, muzulmánokat pontosan azért űznek el, mert horvátok, szerbek, magyarok, ruszinok, vagy muzulmánok. A kétnyelvű útjelzések, helységnevek megszüntetését nemigen lehet másképpen felfogni, mint egy csoport felé irányuló magatartást, gesztust; és az ez ellen való védekezés sem igen artikulálódhat egyéni emberi jogok alapján.<br /> <br /> A mai jugoszláv krízis szövegkörnyezetében és sodrásában egyenlőség (ha létezne is) a kollektív identitást szavatoló pótlólagos garanciák nélkül csak azt jelenthetné, hogy a szerbek és egyéb nem horvátok csatlakozhatnak Horvátországban a horvát többséghez, tehát horvátok lehetnek, míg a horvátok, magyarok és egyéb nem szerbek szerbekké válnának Szerbiában. Egy többnemzetiségű közösségben való életnek azonban nem lehet az az előfeltétele, hogy az egyik részt vevő csoport lemondjon az identitásáról. Ilyen feltétel szabása nemcsak hogy nem igazságos, de nem is ésszerű. Az egyedüli civilizált megoldásnak mégiscsak az tűnik, hogy – Todorovot idézve –&nbsp;<em>„éljük a különbözőséget az egyenlőségben”.&nbsp;</em>Az állampolgárok legyenek egyenlőek, de ebből következik a kisebbségnek (csakúgy mint a többségnek) az arra való joga, hogy megőrizze identitását, nyelvét, kultúráját.<br /> <br /> <strong>Többségek és kisebbségek konkrét közösségi jogairól</strong><br /> <br /> Habár – de jure vagy de facto – ma már számos ország ismer el kollektív jogokat, távol vagyunk még az átfogó és megnyugtató megoldástól. Még mindig sok előítélet fűződik e fogalomhoz, és komolyak a tényleges nehézségek is. Úgy tűnik, hogy eredményre csak akkor juthatunk, ha nem magát a fogalmat igyekszünk elfogadtatni vagy kiközösíteni, hanem konkrét jogosítványokról beszélünk, részletekről tárgyalunk, varázsszavak helyett.<br /> <br /> Ha részleteiben vizsgáljuk a kisebbségek igényeit és törekvéseit, arra a megállapításra jutunk, hogy ezeknek számottevő része csakis közösségi jogként fogható fel, és valósítható meg. Hozzátenném, hogy egyes közösségi jogokat megad azon országok némelyike is, melyeknek diplomáciája ádáz küzdelmet folytat maga a kategória ellen.<br /> <br /> A kollektív jogokat rendszerint az egyenlőség koncepciójával helyezik szembe (és ebben a párhuzamban kérdőjelezik meg). Ilyen beállításban a kollektív jogok elhajlásként mutatkoznak, szembehelyeződnek az „egyenlő egyéneknek egyenlő jogokat” elvével. Vannak azonban jogok és jogosítványok, melyek természete más meggondolásokat helyez előtérbe. Ha a nyelvi jogokat – a kisebbségi jogoknak talán legfontosabb válfaját – szemléljük ebben a szövegkörnyezetben, újabb érvek és következtetések mutatkoznak. Nézzük ezt meg egy példán keresztül. Világos, hogy ezen a területen az egyenlőséget&nbsp;<em>részben&nbsp;</em>az „egyenlő polgároknak egyenlő jogokat” elv alapján is meg lehet valósítani. Gyakorlatilag senki sem vitatja&nbsp;<em>egyéneknek&nbsp;</em>azt a jogát, hogy tetszés szerinti nyelven és ábécével írjanak magánleveleket. Ez kellene hogy vonatkozzon minden üzletemberre is, aki szolgálatairól vagy portékáiról tájékoztat. Egy pesti vagy belgrádi borbélynak joga van (vagy legalábbis kellene hogy legyen) arra, hogy saját kiváló voltát csak japánul vagy mondjuk, csak litvánul hirdesse (habár ez nem lenne különösen bölcs választás üzleti szempontból).<br /> <br /> Ezekben az esetekben megfelelő megoldás kínálkozik az egyéni jogok felségterületén belül. A probléma akkor válik érzékenyebbé, amikor teszem azt egy cirill betűvel megírt és megcímzett levelet Zágrábban kell kézbesíteni (vagy horvátul megírt latin betűs levelet Belgrádban, vagy japán írásjegyekkel címzett levelet akár Belgrádban, akár Zágrábban). Megkövetelhető-e a postahivatalnoktól a kézbesítés? Még nehezebb a válasz arra a kérdésre, hogy vajon Zágrábban és Belgrádban fordulhatunk-e hatóságokhoz latin betűs és cirill betűs beadványokkal egyaránt. Logikusnak tűnik, hogy egy rijekai földhivatal nem fogadhat el okiratokat a világ minden nyelvén horvát fordítás nélkül. Egy Svédországban élő, svédül beszélő horvát állampolgár, ha telket vásárol az Adrián, nem kérhet bejegyzést, ha csak svéd nyelven nyújtja be az adásvételi szerződést. A nyelvi jogok területén, az „egyenlő egyéneknek egyenlő jogokat” elvből tulajdonképpen az következhetne, hogy minden egyén minden helyzetben a saját nyelvét használhatja. Ez azonban gyakorlatilag lehetetlen, és idáig nem is mennek el a kisebbségi követelések. Van olyan értelmezés is, mely szerint az „egyenlő jogokat egyenlő egyéneknek” elvből az következik, hogy Horvátország minden állampolgára (horvátok is, szerbek is, mások is) egyenlően jogosultak arra, hogy csak a horvát nyelvet és a latin ábécét használják; Szerbiában pedig minden állampolgár (szerbek is, albánok is, magyarok is, horvátok is) szabadon használhatják de csak a szerb nyelvet és a cirill ábécét. Ez az utóbbi értelmezés azonban – amellett hogy nem bölcs, és nem is igazságos – tulajdonképpen formálisan sem felel meg a polgári egyenlőség ismérveinek. Az a jog, hogy a polgárok Horvátországban a horvát nyelvet és a latin ábécét használják, nem egyenlő jogot jelent minden állampolgár számára,&nbsp;<em>hanem egy többségi kollektív jogát szentesít;&nbsp;</em>ugyanígy az arra való jog, hogy Szerbiában szerbül beszéljünk, és a cirill ábécét használjuk, tulajdonképpen&nbsp;<em>többségi kollektív jog, azé a többségé, mely a lakosság kétharmadát képezi.</em><br /> <br /> Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy bizonyos területeken a közösségi jogok megkerülhetetlenek. Ismétlem, az arra való jog, hogy Szerbiában szerbül, Magyarországon magyarul, Litvániában litvánul beszélhetünk, közösségi jog, a többség kollektív joga. És ebben nincsen semmi természetellenes vagy helytelen, e többségi kollektív jogok legitimitása elvitathatatlan. A kérdés az, hogy milyen jogok illetik meg azokat a magyar, szerb vagy litván állampolgárokat, akiknek az anyanyelve nem magyar vagy szerb, vagy litván.<br /> <br /> A megoldást keresve szembesülnünk kell az egyenlőségnek két tételezésével; retorikájában mindkettő tetszetős, logikájában azonban ingatag. Az egyik tétel szerint a többség is, a kisebbség is ugyanazokra a nyelvi jogokra tarthat igényt az ország egész területén. Ez az elv (ha komolyan vennénk) az ésszerű kisebbségi igényeken túl állítana célpontot, és gyakorlatilag lehetetlen lenne megvalósítani. Amit a nyelv és kultúra területén igényelnek a kisebbségek,&nbsp;<em>az kevesebb mint egyenlőség – de több mint semmi.&nbsp;</em>A másik – szintén téves – tételezés szerint Szerbia egész területén valamennyi nem szerb (vagy Magyarországon valamennyi nem magyar) ugyanazokat a nyelvi és kulturális jogokat igényelheti. Ennek az – egyébként jó hangzású – elvnek sincsen valóságfedezete. Koszovó tartományban az albánok az összlakosság mintegy 90 százalékát képezik, és joguk volt albán nyelvű oktatásra az óvodától az egyetemig, valamint arra, hogy (a szerb mellett) az albán nyelvet is használhassák a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Ez az igény ma is ésszerű és méltányos. Nem lenne sem ésszerű sem méltányos azonban ha az albánok ugyanezeket a jogokat követelnék teszem azt Nisben, ahol nem él számottevő albán kisebbség, és ahol az albánok sohasem tartottak igényt albán nyelvű igazságszolgáltatásra (hanem csak esetleg bírósági tolmácsra). Ugyanígy aránytévesztés lenne, ha a Koszovón élő néhány száz magyar is megkövetelné az albánoknak járó nyelvi jogokat, ha tehát, egyebek között, magyar egyetemet igényelne Prištinában.<br /> <br /> A gyakorlat és a valóság szintjén nincsen más megoldás, mint az, hogy esetenként (vagy esettípusonként) tételezzünk megfelelő nyelvi jogokat a többség és egyes kisebbségek számára. Emlékszem, hogy a San Franciscó-i repülőtéren az érkező és induló gépekről szóló információt először a többség nyelvén (angolul) mondta be a hangosbeszélő, majd megismételte kínaiul és spanyolul, a két legnagyobb kaliforniai kisebbség nyelvén, mely jelentős számban volt képviselve a váróteremben is. Igazán nem várhattam, hogy miattam elmondják magyarul vagy esetleg az állampolgárságom révén szerbül is. Nyilvánvaló, hogy a tájékoztatást nem lehet megismételni valamennyi utas (vagy valamennyi várakozó kaliforniai polgár) anyanyelvén. Az arra való jog, hogy anyanyelven kapjunk tájékoztatást az gépjáratokról, egyszerűen nem lehet valamennyi polgár egyenlő joga. Vagy vegyünk egy másik példát. Szentendre városka előtt kétnyelvű üdvözlet várja a látogatókat: szerbül cirill betűvel és magyarul. Úgy hallom, hogy nemrég kínai család is költözött Szentendrére. Vajon ezután kínai táblára is szükség lesz? Igényt tarthat-e a kínai család ugyanazokra a nyelvi jogokra, amelyek megilletik a magyar többséget és azt a szerb kisebbséget, mely évszázadokon át meghatározó módon járult hozzá Szentendre arculatának alakításához?<br /> <br /> Bármennyire disszonánsán hangozhat is, le kell szögezni, hogy egyenlő polgároknak&nbsp;<em>nem&nbsp;</em>járnak egyenlő nyelvi jogok, anyanyelvük elismertsége és védettsége egyszerűen nem lehet azonos szinten. Egy orosz nem tarthat igényt a Vajdaságban vagy Erdélyben ugyanazokra a nyelvi jogokra, mint amelyek ott megilletik a magyarokat (vagy azokra, melyek Észtországban megilletik az oroszokat). A különbségek és igazi problémák azokkal a nyelvi jogokkal kapcsolatban jelentkeznek, melyeknél valamilyen infrastruktúrára, közösségi felvállalásra, közköltségre van szükség. Ezek a jogok pedig csak közösségi jogokként alakíthatók, figyelembe véve a létszámot és történelmi meggondolásokat. Az arra való jog, hogy valaki anyanyelvén forduljon a hatóságokhoz,&nbsp;<em>és hogy választ is ezen a nyelven kapjon,&nbsp;</em>az arra való jog, hogy egy nyelvben elfogadott helységnév hivatalos helységnév is legyen vagy a kétnyelvű személyi igazolványra való jog nem illethet meg egyaránt minden polgárt, mert nincsen olyan állam, mely szavatolni tudná e jogokat minden polgár anyanyelvén. Észtországban a hatóságok meg tudják szervezni (és meg is kell hogy szervezzék), hogy oroszul is kommunikáljanak polgáraikkal, de nem tehetik ezt meg egy ott élő szerbbel vagy magyarral; a szerb hatóságok is megszervezhetik (és elvárható, hogy megszervezzék) azt, hogy a szerb mellett hivatalos nyelvként elismerjék az albánt és a magyart is az ország egyes területein, de nem várhatja el ugyanezt egy odaköltözött észt.<br /> <br /> Amit a kisebbségek okkal és joggal követelnek, az bizonyos kollektív nyelvi jogok biztosítása, melyek ha nem is érik el a többség kollektív jogait, azokat valamennyire ellensúlyozni tudnák. Más szóval, ha Szerbiában érvényes egy olyan szabály, mely szerint a szerb nyelv hivatalos nyelv egész Szerbiában (amint ezt ki is mondja Szerbia alkotmányának 8. szakasza), akkor ez nem más, mint a lakosság kétharmadát képező szerb anyanyelvieknek a kollektív joga. Ezzel a joggal szemben a kisebbségek teljes jogfosztottsága állna, ha nem létezne egy pótlólagos jogszabály, mely kollektív nyelvi jogokat biztosít a kisebbségek számára is. (Egy ilyen pótlólagos szabály korábban kimondta és ismét kimondhatja, hogy mondjuk Koszovóban, a szerb mellett az albán is hivatalos nyelv, vagy hogy a Vajdaságban hivatalos nyelv a magyar, a szlovák, a román, a ruszin is.)<br /> <br /> Hozzá kell tennem azt is, hogy az emberi jogok skálájának viszonylag szűk szakaszán van szükség arra, hogy az egyéni jogok általános érvényét egymást ellensúlyozó közösségi jogokkal váltsuk fel. Ez a szakasz azonban kulcsfontossággal bír azokban az országokban, melyekben évszázadok óta sajátos áldás (időnként sajátos átok) a kultúrák egymás mellett létezése. Ez vonatkozik a (volt) Jugoszláviára is, ahol az utóbbi években nem az áldás volt előtérben.<br /> <br /> <strong>Etnikai társadalmak és a kisebbségvédelem lehetséges stratégiái</strong><br /> <br /> Az etnikai hovatartozás sohasem merült feledésbe a volt Jugoszlávia területein. Mindig játszott bizonyos szerepet, és még a titói korszak szigorú „testvériségének és egységének” idején is befolyásolta a döntéseket. Ha a szarajevói egyetem rektora muzulmán volt, akkor megbízatásának lejárta után egy szerbnek kellett követnie, akit viszont egy horvát váltott fel. A megoldás nem volt jogilag szentesítve, mégis következetesen megvalósult a pártfegyelem és a kultúra sajátos keveréke révén. Ez idő tájt a legfontosabb szarajevói napilap első oldalát cirill betűkkel, a másodikat latin betűkkel nyomtatták, és ez így váltakozott végig. Az ilyen és hasonló megoldások mögött az a hallgatólagos feltevés húzódott meg, hogy létezik etnikai rivalizálás. A rektorok előre megállapított sorrendjének nem lett volna semmi értelme anélkül a feltevés nélkül, hogy van egy rejtett etnikai elfogultság, hogy azoknak a jelölteknek, akik nem tartoznak a többséghez, nincsen elegendő esélyük arra, hogy érdemeik alapján megválasszák őket. Ezt így nem lehetett kimondani, de figyelembe lehetett venni. Az etnikai egyensúly megőrzését szolgáló íratlan szabályok megoldást hoztak, és tartósították is a problémát. Volt persze tiltakozás, amit az a kézenfekvő kérdés kísért, hogy „miért nem választhatjuk egyszerűen a legjobbat”? Ebben a kontextusban, liberális gondolkodásmintát követve, zavarónak tűnnek azok a szabályok, melyek nem csak érdemekre, szakmai vagy erkölcsi kvalitásokra, hanem etnikai hovatartozásra is támaszkodnak; a választás, amely felé hajlunk, a polgárok egyenlősége, az etnikai osztályozáson alapuló szabályok kiküszöbölése. A kérdés azonban az, hogy van-e a valóságban ilyen opció, és hogy a nem túl elegáns egyensúlyozó manővernek az egyenlő polgárok szabad versenye-e az alternatívája, vagy pedig az, hogy a rektor mindig muzulmán legyen (vagy mindig szerb, vagy mindig horvát). A választ természetesen lényegesen befolyásolja az a körülmény, hogy (nyíltan vagy rejtetten) etnikai társadalom-e az, melyben multikulturális együttéléssel próbálkozunk.&nbsp;<em>Az egyenlő jogok és polgárok posztulátumát a többség újra meg újra a saját szekerébe fogja.&nbsp;</em>Meglehetősen egyértelmű, hogy az etnikai rendezéselvű társadalom igazságtalanságot érlel. Változik azonban a diszkrimináció eszköztára, és ma már a nagyon kevéssé demokratikus államokban sem igen találhatók olyan jogszabályok, melyek közvetlenül diszkriminálnának etnikai, faji vagy vallásos kisebbségeket. Ha a sértett igazságot keresve a jogszabályok felé fordul, hamar jut el biztató válaszképletig, de ez még nem hoz segítséget. A polgárok egyenlőségét többé-kevésbé határozottan igenlik a törvényes normák. Aki kézzelfogható bizonyítékait keresi a diszkriminációnak, ritkán talál támaszt magukban a jogszabályokban. A probléma ott van, hogy a nemzeti hevületben osztozó többségnek semmi szüksége diszkrimináló normákra ahhoz, hogy kirekesszen egy kisebbségit. Ezt kényelmesen elkövetheti egy olyan szabálykörnyezetben is, mely az egyenrangúság talpazatán áll. Elegendő támasz egy nem túl részletes és önmagában feddhetetlen norma; mint például az, hogy „mindig a legjobb választandó”. A probléma ott van, hogy a jog sokkal kevésbé érzékeny, mint a civilizáció – rendszerint nem képes sem percipiálni, sem helyreigazítani egy elferdült kultúrát. A jogon kívül eső eszközök pedig szinte mindig azok kezében vannak, akik számbeli fölényt élveznek. Ha a természetes motivációk háttérbe szorulnak, ha tehát nem az a legfontosabb, hogy olyan embert vegyünk fel, akiből több haszna lesz a vállalatnak, vagy olyan futballistát, aki gólt tud rúgni, a mérlegelés minden külön segítség nélkül is nemzeti színű döntéseket eredményez. A lényegnek az tűnik, hogy a saját hatáskörünk kisebb vagy nagyobb porondján a „mieinknek” vagy az „öveiknek” engedünk életteret. Így alakul az az állapot, melyet&nbsp;<em>etnikai társadalomnak&nbsp;</em>nevezhetünk.<br /> <br /> Roppant nehéz olyan&nbsp;<em>jogi eszközöket&nbsp;</em>kialakítani, amelyek ellensúlyozhatják az etnikai elfogultságokat. A méltánytalan következmények általában a kisebbségeket sújtják, de érinthetik a többségi nemzet tagjait is, ha az kisebbségi helyzetben van egy adott régión belül. Amikor például Szerbia megpróbálta megakadályozni, hogy a szerbek tömegesen távozzanak Koszovóból, a szabályozás egyik mozgatója a földek és a házak eladása volt. Vitatott, hogy a szerbek albán fenyegetések és erőszakoskodás nyomán adták-e el tulajdonukat, vagy csábítóak voltak a magas vételárak, vagy pedig az eladások oka egyszerűen az volt, hogy a szerbek egyre kényelmetlenebbül érezték magukat helyi kisebbségként egy olyan időszakban, amikor burjánzani kezdett a nacionalizmus. Bizonyos szerepe valószínűleg mindegyik tényezőnek volt.<br /> <br /> Az a kísérlet, hogy jogi eszközökkel vessenek véget ennek a helyzetnek, elég kínossá sikeredett. 1988 júliusában Szerbia elfogadott egy törvényt az ingatlanok elidegenítésének korlátozásáról, amely szerint csak jóváhagyással lehet ingatlant elidegeníteni. E törvény 3. szakaszának értelmében jóváhagyás csak akkor adható, ha megállapítást nyer, „hogy az adott ügylet nem befolyásolja a lakosság nemzeti összetételét, nem eredményezi bizonyos nemzetek, illetve nemzetiségek tagjainak kiköltözését, továbbá ha az adott ügylet nem kelt bizonytalanságot vagy aggodalmat, és nem vezet egy másik nemzet vagy nemzetiség tagjainak egyenlőtlenségéhez”. A szándék világos megfogalmazása („albánok nem vehetnek szerbektől ingatlant Koszovón”) sértette volna a polgári jog legelementárisabb elveit. Igyekezve, hogy ki ne mondja a ki nem mondhatót – de megtegye azt – a törvényhozó általános alibi elveket fektet le meglehetősen homályos és körülményes módon, szabad utat nyitva a kívánt cél felé – de másfelé is. A gyakorlat sokkal több zűrzavart hozott, mint a (tényleges vagy vélt) visszaélések megfékezését.<br /> <br /> Hogy csak két példát említsünk: 1990 júliusában a pénzügyminiszter nem hagyta jóvá egy Pozsega város melletti legelő eladását (a város Szerbiában de nem Koszovóban van). Az adásvételi szerződést két szerb állampolgár kötötte: az eladó szerb, a vevő román volt. A pénzügyminiszter azzal indokolta az elutasítást, hogy a tulajdonlap „egy másik nemzetiséghez tartozó személy javára változik meg, ami közvetve vagy közvetlenül hat a lakosság nemzeti összetételére, bizonytalanságot és aggodalmat okoz egy másik nemzetiség tagjai között.”<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_21">[21]</a>&nbsp;Ez az értelmezés egyértelműen illegalitást&nbsp;<em>vélelmez&nbsp;</em>minden olyan esetben, amelyben a szerződés különböző etnikai csoportokhoz tartozó felek között jön létre. Egy ilyen álláspont csakis idegen sejt lehet a polgári jog testében, és súlyos rendellenességek forrása. Egy frissebb esetben egy albán nemzetiségű szerb állampolgár engedélyt kapott arra, hogy belgrádi lakását eladja egy szerb nemzetiségű vevőnek, de arra már nem kapott engedélyt, hogy egy szerb eladótól egy másik (hat négyzetméterrel nagyobb) lakást vegyen magának Belgrádban.<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_22">[22]</a>&nbsp;Az esetek mutatják, hogy mennyi óvatosságra (és visszafogottságra) van szükség az olyan törvények megalkotásakor, amelyeknek az a céljuk, hogy ellensúlyozzák az etnikai elfogultságokat és a többség lehetséges visszaéléseit, hogy ne zűrzavart (és újabb visszaéléseket) eredményezzenek.<br /> <br /> Az elmúlt évtizedben a (volt) Jugoszláviában az etnikai elfogultság rejtett áramlásai felszínre kerültek, és a társadalom szervező elvévé váltak. Egy leplezetlen és szabadjára eresztett etnikai programtól csak egy lépés az etnikai tisztogatás. Jelenleg azzal a kihívással nézünk szembe, hogy egy&nbsp;<em>etnikai társadalomban&nbsp;</em>keressünk esélyt kisebbségeknek, több nyelvnek és kultúrának, egyenlőségnek. Ha az etnikai besorolás a szervező elv, és a döntések a kisebbségek hatókörén kívül születnek, a kisebbségek menedéket keresnek. E menedék, védett terület víziója meglehetősen ködös, de a frusztrációk nyomán egy de facto elkülönített társadalom körvonalai sejlenek fel.<br /> <br /> Azt hiszem, hogy életképes megoldás csak akkor alakítható, ha a többség is és a kisebbség is átlépnek egy kritikus küszöböt; és ennek eredményeként állandó tényként fogadják el a különbözést és társéletet, ahelyett hogy ezt múló és szerencsétlen történelmi epizódnak tekintenék. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Horvátországban élő szerbeknek tényként kell elfogadniuk, hogy otthonuk mindig Horvátországban lesz (és nemcsak a következő szerencsés fordulatig, ti. a következő határkiigazításig). Ugyanezt kellene elfogadniuk a Szerbiában élő albánoknak és magyaroknak is. Ugyanakkor a horvátországi horvát többségnek vagy a szerbiai szerb többségnek is át kellene lépnie egy hasonló küszöböt: a horvátoknak el kellene fogadniuk, hogy Horvátországban mindig lesznek szerbek (s nem abban kellene bízniuk, hogy a következő kedvező történelmi vihar kisöpri őket Horvátországból), és azt is el kellene fogadniuk, hogy másak fognak maradni&nbsp;<em>(hogy szerbek fognak maradni).&nbsp;</em>A szerbiai szerb többség ugyanígy el kell hogy fogadja, hogy tartósan albánok, magyarok és mások mellett élnek majd Szerbiában,&nbsp;<em>akik megmaradnak albánnak, magyarnak.&nbsp;</em>A különbözés nem rendhagyó igény. A többségiek is másak. Ezeken a küszöbökön nem könnyű átjutni – és elhinni sem könnyű, hogy a másik csoport átjutott rajta.<br /> <br /> A volt Jugoszlávia kisebbségeinek legfrusztrálóbb tapasztalata az elmúlt évtizedben valószínűleg az a felismerés volt, hogy kívül rekednek az újonnan formálódó közösségek logikáján. A nyolcvanas évek vége felé összeomlott az „önigazgató szocializmus” és a „testvériség-egység” építménye. A közösségben gondolkodó emberek számára ez a korábbi identitástudat megszűnését is jelentene. Űr támadt, és a mítoszokból felsejlő nemzeti tudat volt az egyedüli meggyőződés, mely képes volt elfoglalni a teret. Ebben a hangulatkörnyezetben, ellensúlyozó tényezők és tekintélyek hiányában a nemzeti tudat ellenállás nélkül menetelt a kizárólagosság felé. Nemsokára eljutottunk a háborúig is; és ebben az etnikum képezte a választóvonalat a jó és rossz, valamint a megengedett és tilos között.<br /> <br /> Ugyanakkor lehetővé (és természetessé) vált, hogy a politikai strukturálódás etnikai vonalak mentén történjék, és ez a lehetőség a kisebbségek számára is adott. Az új erővonalak között a többség érdekvédelmi stratégiája egy igen egyszerű képletet követett. A megnövekedett szólásszabadság esélyét lényegében kimerítette (eljátszotta) a tényleges és vélt sérelmek felidézése, és fokozatosan eltolódott, vagy megszűnt a méltányosságérzet. Az ilyen tudatszítás eredményeként a többség mindinkább azonosult a felkínált és nemzeti célként hirdetett vágyakkal; ezután pedig a többségi döntéshozatal már etnikai programot szolgál. Ennek a stratégiának része egy végletes centralizáció, melyet az a törekvés inspirál, hogy semmiféle döntés se szülessen olyan a szinten, ahol az etnikai és szociokulturális összetétel másmilyen lehet, mint a (nemzet)állam szintjén. Így aztán Szerbiában a helyi iskolaigazgatókat és bírákat sem helyi szinten választják, hanem köztársasági szervekben. Az ilyen centralizáció gyakorlatilag kirekeszti a kisebbségeket, megfosztja őket környezetük alakításának és befolyásolásának lehetőségétől – és erősíti autonómia iránti vágyaikat.<br /> <br /> A kisebbségek egyik logikus és előre látható reakciója erre az volt, hogy létrehozták saját politikai szervezeteiket. Ezek, a többségi (nemzeti) pártok stratégiájához hasonló magatartást választva szintén megpróbálták (sikerrel) felébreszteni a nemzeti öntudatot. Ennek azonban, a többségi döntéshozatal mechanizmusain belül, nem lehetett politikai hozadéka. A kisebbségiek egy része (nevezetesen számos magyar értelmiségi a Vajdaságban, szerb értelmiségi Zágrábban és mások) más stratégiát követtek, nem fogadták el az etnikai szereposztást, és a civil társadalom megmaradó csatornáin keresztül igyekeztek befolyásolni a döntéseket. Mindkét törekvés logikus, ám az adott környezetben egyik sem hozott jelentős eredményeket. A felébresztett (kisebbségi) nemzettudat nem képes önsúllyal a kisebbségi érdekek javára lenyomni a serpenyőt a többségi nehézkedéssel szemben; nem hozhat önmagában eredményt az, hogy egyedüli szerveződési tengelyként pont azt emeljük ki, mely kisebbségi voltunkat mutatja. Ugyanakkor nem sok eredményt hoz az az igyekezet sem, hogy variáljuk a szerveződési tengelyt, más-más metszetben és szövetségessel igyekezünk megoldani egyes kérdéseket, ha olyan társadalomban élünk, mely alapvetően&nbsp;<em>etnikai társadalomra redukálódott.</em><br /> <br /> A kisebbségeknek az is nehézséget okoz, hogy saját köreikben kibontakoztassák a pluralizmust. A többség homogenizáló nyomása és intoleranciája mellett nehéz egy kisebbségnek saját homogenizálásán és az önszerveződésen túl más célokat kitűzni. Egyszerű és kézenfekvő hogy egy kisebbség pluralizmust és toleranciát követel a többségtől. Ennél sokkal nehezebb észrevenni és vallani, hogy a kisebbségen&nbsp;<em>belül</em>&nbsp;is pluralizmusra és toleranciára van szükség. Ehelyett, akinek véleménye van, megdöbben azon, hogy e súlyos időkben mások megengedik maguknak azt a felelőtlen luxust, hogy más véleményük legyen. A belső tolerancia döntő jelentőségű a kisebbségi csoport életképessége szempontjából. A kisebbségek nem kérhetnek több toleranciát másoktól, mint amennyit maguk között felmutatni képesek.<br /> <br /> A kisebbségek esélyeit tárgyalva (nem túl sok lehetőségről van szó) nem tettem említést itt a fegyveres elszakadásról vagy az emigrálásról. Ezek az alternatívák kétségkívül a jugoszláv valóság részei, de nincsenek összhangban egy többetnikumú civilizáció koncepciójával. Szeretném megismételni, hogy a kisebbségeknek át kell lépniük azt a küszöböt, hogy saját országukként fogadják el azt az államot, amelyben élnek.<br /> <br /> Egy többkultúrájú és többetnikumú társadalom fenntartása kétségkívül függ valamennyi résztvevő magatartásától. Nem azonosak azonban az események befolyásolásának esélyei, és így nem azonos a felelősség mértéke sem. Minél dominánsabb egy többség, annál nagyobb a felelőssége. A megoldás kulcsa a többség kezében van, és egy olyan államban, amely&nbsp;<em>de facto&nbsp;</em>nemzetállam, a többség többé-kevésbé azonosítható az állammal.<br /> <br /> Mi az amit a többség (az állam) tehet, illetve tennie kell?<br /> <br /> Kiindulópont annak a ténynek az elfogadása, hogy a multikulturális együttélés nem átmeneti szakasz a „végső megoldás” felé (ti. egy etnikailag „tiszta” többségi állam létrehozása felé, miután a zavaró „másokat” kiűzték vagy asszimilálták), hanem&nbsp;<em>természetes rend.&nbsp;</em>Egy másik feltétel annak megértése, hogy a világnak ezen a részén a lojalitást nem a külön identitások elfojtásával, hanem megengedésével és bátorításával lehet csak megszerezni. Annak esélye, hogy a szerbek Horvátországot saját országuknak érezzék, biztosan nagyobb, ha a cirill ábécé párhuzamos, nyilvános használatát nem gátolják, hanem támogatják.<br /> <br /> Egy további szükséges feltétel annak a tudatosítása, hogy a kisebbségeknek jóindulatú paternalizmusnál többre van szükségük – különösen olyan időkben, amikor a jóindulat valószínűtlen, míg a paternalizmus nem is kívánatos és nem is egyeztethető össze egy kialakulóban lévő új demokratikus rend követelményeivel. Ezzel a választék lényegében két életképes eszközre szűkül le: a) önszerveződés (autonómia) ésszerű határok között, és b) részletesen kidolgozott szabályrendszer, melynek része a pozitív diszkrimináció, és melyből nem hiányoznak a megfelelő eljárásjogi garanciák, hogy ellensúlyozzák a többség etnikai öntudatának „természetes” következményeit.<br /> <br /> Az&nbsp;<em>önszerveződés, illetve autonómia&nbsp;</em>igényét a következő érv is támogatja: ha az állam ténylegesen nem a polgároké, hanem a többségi nemzeté, minden centralizáció további etnikai kirekesztést hoz; és ha az etnikai társadalomban születő döntések óhatatlanul kisebbségellenesek, variálni kell a döntések kereteit. Ez elsősorban decentralizációt jelent, meg olyan mechanizmusokat, melyek nem tagadni igyekeznek a realitásokat, hanem levonni azoknak a konzekvenciáit. Így jönne létre – elsősorban az oktatás és kultúra területén – a kisebbségi önszerveződés. Az autonómiával kapcsolatban az a veszély jelentkezhet, hogy végletekig vive (márpedig egy etnikai társadalomban minden a végletek felé tendál), a nemzetállam végzetes hibáit egy párhuzamos mini nemzetállam életre keltésével igyekszik helyrehozni. Az állami szuverenitás attribútumainak elválasztása az autonómián belül gyakorolt hatalomtól nem problémamentes, ez a probléma azonban nyilvánvalóan nem leküzdhetetlen, és nem is új sem a jugoszláv, sem az európai gyakorlatban. Steiner szavaival: „A problémák, amelyek akkor adódnak, ha figyelmen kívül hagyjuk a kisebbségek valamilyen autonómiaséma félé irányuló igényét, jóval súlyosabbaknak bizonyulhatnak azoknál, amelyeket az ilyen sémákat részletező normák kidolgozása támaszthat.”<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_23">[23]</a>&nbsp;Persze – mint annyi más esetben – megoldást nem akkor találunk, ha döntésre jutunk „igen” és „nem” között, hanem&nbsp;<em>ha eltaláljuk az autonómia mértékét.&nbsp;</em>A koszovói probléma akkor nyílt meg, amikor a szerb többség túlzottnak ítélte az autonóm tartomány jogosítványait, és akkor csúcsosodott ki, amikor a hatalom – orvoslatot keresve – gyakorlatilag megszüntette az autonómiát. A horvátországi szerb Krajinában először nem különválási igények, hanem autonómiatörekvések jelentkeztek. Ezt az új horvát hatalom (és öntudat) sokallotta. Amikor a polgárháború egy szerb államképződményt eredményezett a Krajinában, a horvátok már elfogadták volna a legmesszebb menő autonómiát is, de ez akkor a szerbeknek volt kevés. Végül amikor 1995 nyarán lehetségessé és szinte bizonyossá vált a horvát katonai beavatkozás (valamint az is, hogy Jugoszlávia ezt tétlenül fogja nézni), a szerbek gyorsan elfogadták a korábban felajánlott autonómiatervet, de ekkor ez ismét a horvátoknak volt sok. Ilyen vagy olyan autonómia helyett a gyilkolás és rombolás évei következtek; és végül a Krajina gyakorlatilag teljes szerb lakossága elmenekült évszázados otthonából. A példák azt bizonyítják, hogy tulajdonképpen&nbsp;<em>az ésszerű mértékű autonómia az egyensúly.&nbsp;</em>A kérdés az, hogy ezt el tudják-e fogadni itt is, ott is,&nbsp;<em>tartós megoldásként.&nbsp;</em>Az autonómiának akkor van esélye, ha ebben a többség nem átmeneti zavart lát, melynek felszámolásával létrejön majd a végleges, tiszta és kisebbségtelenített nemzetállam; a kisebbség pedig nem az elszakadás első lépcsőfokának tekinti.<br /> <br /> Az autonómiaigény bizonyos fokig a központosítás mértékének függvénye. Az autonómiatörekvések kevésbé radikálisak egy decentralizált állami közigazgatási rendszerben, ahol az összes állampolgárra érvényes elvek szűkíthetik a kisebbségek és az őket érintő döntések közötti szakadékot.<br /> <br /> Az autonómiák (kulturális, vallási és egyéb autonómiák) fontos elemévé válhatnak egy alakuló civil társadalomnak, amely felváltja az egypártrendszert és az ahhoz idomuló gondolkodást. Anyagi alapot legtermészetszerűbben magánkezdeményezés, vagy adófizetői hozzájárulás biztosíthat. Ha egy országban a többség nyelvén is csak magániskolák vannak, a kisebbségek is magánpénzből kell hogy eltartsák iskoláikat. Ha viszont az állam az adófizetők pénzéből tart el iskolákat, akkor ebben benne van a kisebbségi adófizetők pénze is; és az lenne méltányos, hogy az állam kisebbségi iskolákra a kisebbségi adófizető hozzájárulásával arányos összeget fordítson, e részösszeg elosztásáról pedig kisebbségi szervek, önkormányzatok vagy tanácsok döntsenek.<br /> <br /> <em>Az etnikai és kulturális pluralizmusnak méltányos esélyt kínáló törvények&nbsp;</em>részletesek kell hogy legyenek, és stabilitásgaranciákat igényelnek. John B. Attanasio meggyőzően mondja, hogy „A kisebbségi jogok természetüknél fogva szemben állnak a többséggel, azaz arra vannak hivatva, hogy a politikai kisebbségeket megvédjék a politikai többségekkel szemben. Következésképpen leginkább az alkotmányban nyerhetnek védelmet, amelyet nem lehet a törvényhozás egyszerű többségével módosítani.”<a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_to_24">[24]</a><br /> <br /> Jugoszlávia utódállamaiban nyilvánvalóak azok az okok, amelyek szükségessé teszik az ilyen alkotmányos védelmet. Ha a kisebbségi jogokat egyszerű törvényhozással biztosítanák, pozíciójuk rendkívül ingatag lenne. Valóban alkotmányos biztosítékra van szükség. Ebben ki kellene mondani, hogy az egyéni és kollektív kisebbségi jogokat nem lehet megváltoztatni az érintett kisebbségek hozzájárulása nélkül. Egy ilyen norma nem lenne egyedülálló a jugoszláv gyakorlatban. Az 1974-es szövetségi alkotmány és a köztársaságok alkotmányai hasonló biztosítékot tartalmaztak a külföldi befektetők esetében. Az utódállamok alkotmányába foglalt biztosíték megvédheti a kisebbségi jogokról rendelkező törvényeket, de nem teremtheti meg azokat. Nagyon fontos a&nbsp;<em>részletes és szigorú szabályok felállítása.&nbsp;</em>Minél erősebb az etnikai tudat és etnikai osztályozó készség, annál fontosabb kiiktatni vagy legalább szűkíteni a törvényalkalmazó mérlegelési jogát, mert a szabad mozgást az etnikai gravitáció befolyásolja. A megfelelő jogszabályok kialakítását két tényező segítheti elő. Mindenekelőtt a már létező nemzetközi normák és elvek (minden általánosságuk ellenére is). A másik lehetséges támpont az a tény, hogy az etnikai térkép rendkívül összetett, a korábbi Jugoszlávia egész területén vannak kisebbségek, és eddig minden többség erősen érdekeltnek mutatkozott, hogy megvédje a Jugoszlávia más területein kisebbségben lévő tagjait. Ezek az érdekek&nbsp;<em>kölcsönösen összefüggenek.&nbsp;</em>Reménykedhetünk abban, hogy nemsokára leszűrődik egy nagyon egyszerű következtetés: hogy „a mieinknek közöttük” és „az öveiknek közöttünk” ugyanolyan sors jutott ki, és azonos védelemre van szükségük. A vetélkedő népeknek annyit be kellene látniuk, hogy a valahol másutt kisebbségi helyzetben lévő „mieink” megsegítésének egyetlen hatékony módja az, ha empátiára épülő normákat állítanak fel minden kisebbség védelmére. Ennek a felismerése már túlvezet az etnikai társadalmon.<br /> <br /> <strong>Jegyzetek</strong><br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_1">[1]</a>&nbsp;&nbsp;Meg kell jegyezni, hogy ez a mérce nem magyaráz meg minden megkülönböztetést. A ruszinoknak és cigányoknak például sehol a világon nincsen államuk, mégsem minősültek Jugoszláviában „népeknek”.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_2">[2]</a>&nbsp;&nbsp;Lásd&nbsp;<em>Statisticki bilten broy&nbsp;</em>1934, Beograd 1992. Megjegyzendő, hogy az albánok nem vettek részt a népszámláláson, és számuk a Tartományi Statisztikai Hivatal megítélésén alapszik. Albán vélemények szerint ez a megítélés pontatlan, és az albánok tényleges száma jóval magasabb. Ha ebben van igazság, akkor a szerbiai nem szerb lakosság arányszáma még magasabb.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_3">[3]</a>&nbsp;&nbsp;Az<em>&nbsp;</em>adatok forrása az előző lábjegyzetben van feltüntetve.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_4">[4]</a>&nbsp;&nbsp;Jugoszlávia ma már nem közös és egyedüli állama a horvátországi szerbeknek vagy a szerbiai horvátoknak. Létezik és elismerést nyert egy Horvátország, létezik egy Szerbiából és Crna Gorából álló legújabb Jugoszlávia. Tehát az 1974-es alkotmány logikája szerint, a szerbiai horvátok ma már „nemzetiségnek” minősülnének, mert létezik egy horvát állam a szerb területen kívül – és ugyanez vonatkozik a horvátországi szerbekre, csakúgy mint a szerbiai magyarokra.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_5">[5]</a>&nbsp;&nbsp;Lengyelország és Danzig (Gdansk) szabad város között kötött egyezmény, Párizs, 1920. november 20. 6 L. N. T. S. 189. Az egyezmény 33. szakasza szerint Gdansk hasonló kisebbségi jogokat szavatol a városban élő lengyeleknek, mint amilyeneket Lengyelország vállalt a versailles-i szerződésben a lengyelországi kisebbségek tekintetében.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_6">[6]</a>&nbsp;&nbsp;Lásd az 1991-es népszámlálás előzetes adatait,&nbsp;<em>Statisticki bilten broy&nbsp;</em>1934, Beograd, 1992. A helyzet 1995 nyarán változott meg lényegesen, amikor a kníni Krajina szinte teljes szerb lakossága Szerbiába (többségében a Vajdaságba) menekült.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_7">[7]</a>&nbsp;&nbsp;Lásd pl. a szerb kormány 015-3838/91 számmal iktatott 1991. október 4-ei javaslatát, vagy a Koszovó és Metohija parlamenti bizottság 06-2/015-3838/91 számmal iktatott 1991. október 11 -ei indítványát.<br /> <br /> E kezdeményezéseket a parlament nem fogadta el, azzal a megindoklással, hogy másként vagy másutt (például községi statútumokban) kellene a kérdést rendezni.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_8">[8]</a>&nbsp;&nbsp;In re Kerala Education Bill, A. I. R. 1958, S. Ct. 956.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_9">[9]</a>&nbsp;&nbsp;D. A. V. College, Jullunder v. Punjab, A. I. R. 1971, S. cl 1737.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_10">[10]</a>&nbsp;A „kisebbség” fogalom relativizációjáról lásd részletesebben, Ph. Vuciri: Relativity of the Minority Concept, 14&nbsp;<em>Human Rights Quarterly,&nbsp;</em>104 (1992).<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_11">[11]</a>&nbsp;E néhány mondattal megfestett kép természetesen nagyon vázlatos és leegyszerűsített. A multikulturális együttélés nem volt problémamentes a titói Jugoszláviában, nem voltak eleve megadva a kisebbségi jogok sem. Egy komolyabb analízis arra is kötelezne, hogy periódusokat különböztessünk meg a kommunizmus évein belül is. Amit a fenn mondatokkal éreztetni akarok, az inkább csak egy irányvétel, összehasonlítási alapul azzal, melyet napjainkban érzékelünk.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_12">[12]</a>&nbsp;Lásd részletesebben Várady: Nemzetiségek Jugoszláviában és a nemzetközi szabályzás esélyei.&nbsp;<em>Létünk&nbsp;</em>1990. 6 sz. 597 l.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_13">[13]</a>&nbsp;Így például, míg a magyar hadsereg által elkövetett újvidéki razziáról rendszeresen megemlékeztek, a magyar lakosság ellen elkövetett 1944-es és 1945-ös atrocitások kérdése tabutéma maradt, nem kerülhetett az egyenlőségmérleg másik serpenyőjébe.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_14">[14]</a>&nbsp;B. Bogdanovics:&nbsp;<em>Zavacena secanja,&nbsp;</em>a&nbsp;<em>Grad Kenotaf&nbsp;</em>esszékötetben, Zagreb, 1993, 42. l.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_15">[15]</a>&nbsp;V. Dimitrijevics:&nbsp;<em>Stecena prava starib i novih manjina u postkomnnistickim nacionalnim drcava-ma,&nbsp;</em>Jugoslovenska revija za mezsdunarodno pravo 1993. 1–2. sz., a 128. lapon<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_16">[16]</a>&nbsp;Regents of the University of California versus Bakke, 438 US 265 (1978), 407. 1.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_17">[17]</a>&nbsp;Jugoszláviában pedig nemcsak hogy fontossá vált, hanem elveszített minden mértéket.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_18">[18]</a>&nbsp;Todorov:&nbsp;<em>La concquête de l’Amérique,&nbsp;</em>Paris (Editions du Seuil) 252–253. l.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_19">[19]</a>&nbsp;&nbsp;Todorov: i. m. 253. 1.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_20">[20]</a>&nbsp;Hosszas parlamenti vita után a szerb képviselőház hatalmas szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy nem lehetnek többé hivatalos használatban a kisebbségi helységnevek, akkor sem, ha a szerb nyelvű elnevezés után írnák is őket. Ezt az új szabályt a hivatalos nyelv- és íráshasználatról szóló törvény 7. szakasza fekteti le. (Slucbeni glasnik 45/1991). Lásd a parlamenti vita teljes anyagát,&nbsp;<em>Létünk,&nbsp;</em>1992/1, 7–58.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_21">[21]</a>&nbsp;Szerbia pénzügyminisztériumának 464-17955/89 számú, 1990. július 18-án kelt végzése.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_22">[22]</a>&nbsp;Szerbia pénzügyminisztériumának a 464-08-28602/96 számú, 1996. június 17-én kelt, valamint a 464-08-29354/96 számú, 1996. június 20-án kelt végzései.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_23">[23]</a>&nbsp;H. Steiner: Ideals and Counter-Ideals in the Struggle over Autonomy Regimes for Minorities, 66&nbsp;<em>Notre Dame Law Review,&nbsp;</em>1991, 1539, a 1560. oldalon.<br /> <br /> <a href="http://beszelo.c3.hu/cikkek/egyenlosegkereses-etnikai-tarsadalmakban#1996-f08-05_from_24">[24]</a>&nbsp;J. Attanasio: The Rights of Ethic Minorities: The Emerging Mosaic, 66&nbsp;<em>N</em><em>otre&nbsp;</em><em>Dame L. R.&nbsp;</em>1991, 1195, az 1210. oldalon.</p>

  • Osvrt na kolektivna vecinska i manjinska prava. In. Položaj manjina u Saveznoj Rebublici Jugoslaviji. 1996., p. 77–85.
  • Collective rights of minorities and majorities within the context of International law. In. Dual images: multiculturalism on two sides of the Atlantic. 1996., p. 113–125.
  • Minorities, majorities, law, and ethnicity: reflections of the Yugoslav case. In. Human rights quarterly. 1997/1., p. 9–54.
  • The courtesy trap: Arbitration "if no amicable settlement can be reached". In. Journal of international arbitration. 1997/14., p. 5–12.
  • Granice: Razlozi za i protiv u koje jednako verujem. In. Granice: izazov interkulturalnosti. 1997., p. 77–82.
  • Predgovor. In. Međunarodni trgovački poslovi. 1997.
  • Zamka naglašenih dobrih namera. In. Pravni život. 1997., p. 247–256.
  • Csoportsemlegesség és csoportérzékenység. In. Magyarország 2000. 1997., p. 304–307.
  • Kisebbségi érdekérvényesítés lehetőségei Európában: jogi aspektusok. In. Kisebbségi érdekérvényesítés, önkormányzatiság, autonómiaformák, Budapest. 1997., p. 30–36.
  • Szabályozott forradalom?
  • A magyar jogfejlődés határon túlról nézve.
  • Citizens, Minorities, Majorities, The Constitutive, Nation-Building, Others. In. Ustavni položaj građanina i naroda u Bosni i Hercegovini. Open Society Fund of Bosnia And Hercegovina. 1998., p. 166–168.
  • The emergence of competition law in (former) socialist countries. In. American journal of comparative law. 1999/2., p. 229–275.
  • Széljegyzetek nemzetiségről, állampolgárságról, identitásról és multikulturalizmusról. In. Európai szemmel. 1999/4., p. 36–39.
  • Beleške o toleranciji, koka koli i Kučima. In. Interkulturalnost i tolerancija, Belgrád. 1999., p. 133–138.
  • O šansama za etnokulturnu pravdu u Centralnoj Istočnoj Evropi sa osvrtnom na Dejtonski sporazum. In. Habitus. 1999., p. 69–82.
  • Lapine v. Kyocera - Three Questions. In. Richmond Journal of Global Law and Business. 1999.
  • National report: Hungary. International commercial arbitration in Hungary. In. Review of Arbitration in Central and Easter Europe. 2000/1., p. 11–35.
  • Minoritati, majoritati, lege si etnicitate : reflecti asupra cazului iugoslav. In. Polis. 2000/2., p. 101–128.
  • Chances for ideas in a post-dissident intellectual environment. In. New moment. 2000/14., p. 142–151.
  • Srbi i Mađari: lične beleške o srpsko-mađarskim odnosima. In. Jugoslavija i svet. 2000., p. 175–181.
  • Az etnikai egyensúly és a demokrácia esélyei Kelet-Közép-Európában.
  • Kisebbségi jogok a volt Jugoszlávia területén a világháborúk után és a közelmúlti délszláv háború küszöbén. In. Kisebbségjog Vajdaságban. A nemzetiségi jogok törvényes rendezésének hagyományai és gyakorlata a Monarchiától napjainkat. JMMT. 2000., p. 46–55
  • Manjinska prava na područjima bivše Jugoslavije nakon svetskih ratova i na pragu nedavnog trećeg rata. In. Manjinska prava i njihova primena u Vojvodini. JMMT. 2000., p. 40–48.
  • Remuneration of arbitrators as a threshold issue : economic sense and procedural realities. In. Corporations, capital markets and business in the law, London. 2000., p. 585–599.
  • O iskušenjima intelektualaca u post-disidentsko doba.
  • On the chances of ethnocultural justice in East Central Europe. In. Can liberal pluralism be exported? Western political theory and ethnic relations is Eastern Europe. 2001., p. 135–149.
  • Notes on ideological precepts as formants of private law in Central-East European countries. In. Global Jurist Frontiers. 2002/2., p. 1061–1068.
  • O jeziku arbitraže. In. Arbitraže. 2003/1., p. 11–27.
  • Kolektivna prava manjina u Mađarskoj. In. Društvene nauke o Srbima u Mađarskoj. Budapest, SANU. 2003., p. 183–190.
  • Zapis o pokretnim stepenicama.
  • Komolyan venni az autonómiakoncepciókat. In. Sorskérdéseink, Újvidék. 2003., p. 107–113.
  • Chances for ideas in a post-dissident intellectual environment. In. Studies on nationalism from CEU. Nationalism Studies Program. 2004., p. 171–176.
  • Međunarodna trgovinska arbitraža na evropskom prostoru. In. Evropski srodni prostor. Pravna fakulteta, Maribor. 2005., p. 1–9.
  • Upotreba i zloupotreba prostora prava (ili: kratak esej o naslovima zakona). In. Glas. Odeljenje literature i jezika. 2005., p. 117–135.
  • Dileme oko jednakosti i identiteta: s osvrtom na položaj srpske nacionalne manjine u Hrvatskoj i Mađarskoj. In. Položaj i identitet srpske manjine u jugoistočnoj i centralnoj Evropi. Belgrád, SANU. 2005., p. 21–30.
  • On the Option of a Contractual Extension of Judicial Review of Arbitral Awards or: What is Actually Pro-Arbitration?
  • Language-related strategies in preparing arbitration.
  • Upotreba i zloupotreba prostora prava. In. Anali Ogranka SANU u Novom Sadu. 2006., p. 65–71.
  • Soviet Legal Innovations And The Law Of The Western World. In. Habitus. 2007/13., p. 169–173.
  • Koszovó: szerb (és nem csak szerb) hitek és tévhitek. In. Föld-rész. 2008/1., p. 27–35.
  • On tying ideals to some meaning and introduction to president Mádl. In. Emory International Law Review. 2008/22., p. 133–137.
  • Harold Berman: an empathy for difference that made all the difference. In. Emory law journal. 2008/57., p. 1455–1457.
  • Waiver in Arbitral Proceedings and Limitations on Waiver. In. Anali Pravnog fakulteta. 2009/3., p. 6–22.
  • Populizmus és leleplezés.
  • Postmoderno vlasništvo.
  • A határok és nyelvek valósságáról. In. Nyelvújulás és világlátás. 2010., p. 51–60.
  • Restitution of Harted, or Restitution of Mutual Understanding?
  • O merljivosti, o meri – i o školama.
  • Mišljenje o ustavnopravnim pitanjima koja se postavljaju povodom osporenih odredaba Zakona o nacionalnim savetima.
  • Ambiguous Choices in the Trial of Milošević's Serbia. In. Waters TW. The Milošević Trial – An Autopsy, Oxford. 2013., p. 459–464.
  • Választottbírói semlegesség és pártatlanság a XXI. Században. In. Nochta Tibor, Fabó Tibor. Ünnepi Tanulmányok Kecskés László Professor 60. Születésnapja Tiszteletére, Pécs. 2013., p. 561–573.
  • On Harold Berman, Law, Language, the Tower of Babel and Pentecost.
  • Váltakozó képletek és váltakozó valóság a választottbíráskodás fejlődése során. In. Liber Amicorum János Martonyi, 2014., p. 128–141.
  • Fogalomkeretek és jogvédelem. – Többletjogok a kisebbségi jogok? (Conceptual Frameworks and Protection of Rights. – Are Minority Rights Additional Rights?)
  • What is Pro-Arbitration Today? In. Croatian Arbitration Yearbook. 2015. 21–22., p. 7–26.
  • Kommunista piacgondolkodás.
  • Challenge of arbitral awards in recognition proceedings on grounds of shortcomings pertaining to language. In. Balancing of interests: liber amicourum Peter Hay zum 70. Geburtstag.
  • Provisional Measures in International Commercial Arbitration -with Special Reference to Yugoslav Standpoints. In. Hague-Zagreb-Ghent Essays on the Law of International Trade. Vol 8., p. 147–162.
  • General Part of Private International Law and on International Property Law. In. Encyclopedia of the Law pertaining to Property Relations and of the Law of Associated Labor Volume II.
Várady Tibor | Vamadia